Bal- és jobboldalon egyaránt megmozgatta az érzelmeket a Pesti Srácok publicistájának, Trombitás Kristófnak a véleménycikke („Igen, teljesen rendben van, hogy azonos nemű párok is nevelnek gyerekeket”), amely már a címében összefoglalja annak tartalmát.

A konzervatívok az LMBTQ-propaganda jobboldali térnyerése, a liberálisok pedig a cikk utólagos – „a méltatlan bírálatok és mocskolódás okán” történt – törlése miatt bírálták a hírportált. Tény, hogy a PS most körülbelül úgy járt, mint Axl Rose, aki menedzserén keresztül próbálta letiltani egy vitathatatlanul előnytelen fotó közzétételét az interneten. A próbálkozásnak híre ment, aminek eredményeként az Axl Rose-ra vonatkozó képkeresések találati listáján végül hónapokon át az említett fotó állt az első helyen. Valószínűleg a PS írása sem futott volna ekkorát az online térben az utólagos letiltás nélkül; így viszont a liberális és a nemzeti radikális média egyaránt hosszasan idézte a Trombitás-cikk legfontosabb állításait.

De mi is verte ki olyan mértékben a biztosítékot a kommentelőknél, hogy a főszerkesztő végül inkább töröltette miattuk az egész irományt? A lényeg néhány mondatban felidézhető:

„…minekutána egyáltalán nem biztosított az, hogy heteroszexuálisoknál csak jól járhat a gyerek, hajaj, mennyi példa van erre, akkor mégis mitől lenne az faktum, hogy homoszexuálisoknál csak rosszul járhat? (…) Nem kétlem, hogy a gyermek pszichés fejlődésének jobb, ha apát és anyát lát maga körül, de abban meg biztos vagyok, hogy két anya vagy két apa sokkal jobb, mintha egy se volna. (…) És ha az a kérdés, hogy egy gyereknek rideg falak jussanak vagy szerető otthon, akkor én mindig ugyanúgy fogok gondolkozni. Mint ahogy szerencsére a magyar szabályozás is.”

A cikk előzménye, hogy az RTL.hu – a 2022-es népszámlálás eredményeire hivatkozva – nyilvánosságra hozta a tényt, miszerint Magyarországon jelenleg összesen 4125 gyereket nevelnek azonos nemű párok, családonként átlagosan közel kettőt. Az RTL.hu anyagából megtudhatjuk, hogy ez a szám nagyjából a Szekszárdon élő gyermekek számával egyezik meg, továbbá kiderül, hogy ehhez még az élettársi kapcsolatban (éppen) nem élő homoszexuálisok neveltjeinek a számát is hozzá kell adnunk.

Nem tudjuk, hogy Trombitás Kristóf csupán a kormányt akarta ily módon megvédeni, vagy egyszerűen most látta elérkezettnek az időt saját nézeteinek a közzétételére. Azt is csak sejthetjük, hogy a jobboldali médiában a szerző nincs egyedül ezzel a véleményével. Időről időre ugyanis felfakadnak olyan magánvélemények és elszólások a nemzeti táborban – a multikultúra és a migráció témáitól egészen Trianonig –, amelyeknek sokkal inkább a 444-en lenne a helyük, s amelyek ezen az oldalon is a személyes liberális meggyőződések masszív jelenlétéről (és persze lefojtottságáról) árulkodnak. Ezúttal egy méretes szivárvány ívelt be jobbról – a célközönség részéről azonban a tisztelgés finoman szólva elmaradt.

És most térjünk a lényegre! Bár egy törölt cikkel vitatkozni kétségtelenül kínos vállalkozás – nagyjából olyan, mint a bocsánatkérés utáni párbajkihívás, vagy a penitenciát követő ejnyebejnye –, mentő körülmény, hogy az írás épp a törlés után indult el a maga önjáró útján a kibertérben, mint Axl Rose grimasza a képkeresőben. De ami ennél is fontosabb: oly sokszor hallhattuk már, s hallhatjuk nyilván a jövőben is a Trombitás-cikkben olvasható érvelési kliséket, hogy azok előbb-utóbb úgyis megérdemeltek volna valamilyen reakciót.

De mi a tulajdonképpeni probléma?

Több probléma is van. Először is itt van ez a jó öreg hamis dilemma, miszerint miért lenne jobb egy rossz heteroszexuális szülőpár egy jó homoszexuálisnál. Hamis, merthogy a felvetés, ami általánosságban még egészen érdekes lehetne, az örökbefogadás vonatkozásában egyszerűen nem merülhet föl – ugyanis a magyar örökbefogadási rendszerben a példaként említett alkalmatlan heteroszexuális szülőpár nem adoptálhat állami gondozott gyermeket. Amennyiben mégis, akkor már nem az a kérdés, hogy jobban járt volna-e szegény a szivárványos opcióval, hanem az, hogy a gyakorlatban miképp történhetett meg a megtörténhetetlen.

Ha már mindenképpen dilemmázni akarunk, akkor két kérdésnek van létjogosultsága. Az egyik: örökbefogadás tekintetében különbséget tehetünk-e egy mentálisan és anyagilag alkalmas heteroszexuális, valamint egy mentálisan és anyagilag alkalmas homoszexuális pár között? A válasz egyértelmű igen, az okot pedig maga Trombitás mondja ki:

a gyermek pszichés fejlődésének jobb, ha apát és anyát lát maga körül.

A másik kérdés szintén szerepelt a cikkben – igaz, ott állítás formájában –, és így szól: két anya vagy két apa valóban sokkal jobb, mintha egy se volna?

Lépjünk egy kicsit hátrébb! Figyelembe véve, hogy az apa és az anya szülői jelenléte a gyermek számára az egészséges fejlődés, sőt létezés alapfeltétele (ezt eddig senkinek sem sikerült cáfolnia), az a család, amelyben egy homoszexuális pár látja el a szülői feladatokat, automatikusan a súlyos és tartós megfosztottság állapotát hordozza az oda bekerült gyermek számára. Vagyis ki kell mondanunk, hogy a homoszexuális család a gyermek szempontjából ab ovo rossz, függetlenül a nevelés minőségétől, valamint a heteroszexuális családok vonatkozásában hangoztatott, egyébként itt indifferens negatív példáktól.

Ettől persze még igaz lehet az állítás, hogy egy gyermekszerető egynemű pár az állami gondozás viszonylatában a kisebbik rosszat jelenti. Csakhogy az örökbeadás célja nem a kevésbé rossz (vagyis csupán relatíve jó), hanem az önmagában is jónak nevezhető élethelyzet megteremtése a gyermek számára – ez pedig, mint említettük, egy homoszexuális pár esetében helyzeti alapon lehetetlen. Mondhatjuk úgy is (és ezzel a „jobb-e az intézet egy szerető meleg párnál” című kérdést komolyabb szinten is megválaszoltuk), hogy

ha az állam egynemű párnak ad örökbe egy gyermeket, akkor – megengedhetetlen módon – egyszer és mindenkorra elzárja őt a természetes, pozitív családi környezetben való nevelkedés lehetőségétől.

Tegyük hozzá, hogy ez a lehetőség, figyelembe véve a hazai örökbefogadási igények mértékét és kielégítetlenségét, egyáltalán nem csak valamiféle elméleti matematikai valószínűség.

Mivel az örökbeadási rendszer említett szűrői kizárják az alkalmatlan jelentkezőket, nem lenne elegáns, ha további ellenérvként felidéznénk azon nemzetközi kutatások – a jobboldali radikális médiában mostanában tucatszámra hivatkozott – számadatait, amelyek a homoszexuálisok és leszbikusok körében elkövetett párkapcsolati erőszak, illetve deviáns életformák magasabb előfordulási arányát, valamint az azonos neműek által nevelt gyermekek depressziónak és otthoni bántalmazásnak való erősebb kitettségét igazolják. Akiket érdekelnek ezek az adatok, könnyen utánuk járhatnak (elsősorban azoknak ajánlom, akik túlzottan beragadtak a problémás heteroszexuális szülőkkel való példálózásba), a magunk részéről azonban nem kívánunk reklámot csapni a nemzeti radikális médiának.

Zárásként inkább Semjén Zsoltot idéznénk, aki nemrég a Telexnek nyilatkozva az alábbi módon összegezte az azonos neműek örökbefogadási igényének emberjogi vonatkozásait: „Ne fogadjanak örökbe gyereket, mert a gyereknek az egészséges fejlődéshez való joga erősebb jog, mint az egynemű pároknak a gyerekre való igénye.”

Lényegében ennyi.

Kovács Erik