Foci

Volt osztálytársaim most mosolyognak. Tudják, mekkora focista voltam. „Aranytartalék” Áronkával együtt. Mégis iskolabajnokok egyszer. Mert azért a csapat tagjai voltunk végig. Minden gyarló focitudásunkkal, de nagy-nagy közösségi érzéssel a kebelünkben. Most mégis erről „értekeznék”. Innen a baráti mosoly. Aki nem tudja, tanítja… Ám most nem erről van szó, hanem a görbe tükörről, amit e sportág tart a mai világunk felé. De többszörösen összetett a dolog és sok mindent felvet.

Először is sportág-e a foci ma, vagy századunk hű tükrözőjeként egy marha nagy üzlet, rengeteg pénzzel, érdemtelenül zsebre vágott gigászi summákkal, főként izomagyú félistenekkel, maffiaszerű verseny-felépítéssel és végül is azzal a megállapítással, hogy zseniálisan kitalált átverés az egész, mely egyrészt hihetetlen összegekkel gazdagít maroknyi embert, másrészt a cirkuszt biztosítja a mindenkori hatalomnak, melynek segítségével a vezető korifeusaink kevesebb kenyeret kell, hogy hajítsanak a népnek, azaz nekünk. Persze, ha jó, ha hihető, ami a porondon zajlik.

Zajlik tehát a foci világbajnokság, a szezon közepén, télvíz idején a homokba telepített, eddig csak a 60 fokon seperc alatt szárazzá aszott teveszar kupacok jelezte sivatagi táj stadionjaiban. Melyek sok-sok ezer ázsiai vendégmunkás élete árán épültek fel a semmiben, a vébé után a semmiért talán. Most még állomások a dűnenihilben az út, a vasút mentén, melyek vagy megmaradnak majd, vagy nem. A népek keményen fizetnek, hogy ott lehessenek. Elfogadják a meleget, még a sörtilalmat is. A hülyék, legyinthetnénk, de nem ilyen egyszerű a dolog. Mert hihetetlen élmények, érzések, öröm- és bánatkönnyek, arcbarázda-sorok, melyeket a zseniális „kameramanok” megmutatnak. És kalapom emelem a küzdelmek, a „mindent beleadok” lelkiállapot előtt a játékosok egy részétől. Ők, az emlegetett focisták és emlegetett drukkereik egy nemzetet, egy országot képviselnek, úgy, ahogy ezt kell: egyetért ilyetén összetételű jelenlétükkel honfitársaik zöme is. Lásd a svájci csapat. Tele albánnal, bosnyákkal, színes bőrűekkel. De felszántják a pályát, ha kell. És a svájciak elfogadják ezt, hiszen tudják, a született, az echte honfitársaikból akkora focitudós lenne, mint e sorok írójából talán, akik meg a pályán vannak, úgy lettek svájci állampolgárok, hogy közben egy percig sem felejtették el gyökereiket.

Velük szemben ott van a porrá vált egykori „Nationalelf”. A német válogatott már nevét sem érdemli meg. Történetük során mindig tudtuk róluk, hogy ugyan voltak zseniális egyéniségeik, de éppen kemény németségük, „csakazértis”, „utolsó percig harcolok”, „sosem adom fel” attitűdjük vitte a csúcsra őket. Most a japánokat kigúnyoló, hányingerkeltő lábemelésű, befogadott Rüdiger, szivárványos mucmuca miatt elhíresült Neuer és a szégyenletes bukás. Egy percig nem voltak csapat, csak jól fizetett rózsaszínű káderek, akiknek mindegy volt a nóta vége.

Még javában tart a vébé, de már rengeteg érzelmet korbácsolt, és sok-sok lólábról rántotta le a leplet. Lássuk hát a folytatást. Mert bár görbe tükör ugyan, de mégiscsak foci a foci…

Pálmai Tamás

További
cikkek

Hírlevél