A 20. századi férfimozgalmak története jól példázza aktuális társadalmi-kulturális problémáinkat.

Az első férfimozgalmak az 1960-as években jelentek meg a nyugati országokban. A hollywoodi vagy éppen párizsi filmvásznakon még olyan ikonikus férfiszínészek szerepeltek, mint Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Marlon Brando, Al Pacino vagy Robert de Niro – de a társadalom mélyrétegeiben már érződtek azon a mindent átható változások, amelyeket a ’68-as tüntetésekben kicsúcsosodó neomarxista mozgalmak, a feminizmus második hulláma és a gender-szemlélet indítottak el. Férfiak milliói érezhették úgy, hogy kihúzzák lábuk alól a megszokott társadalmi és családi szerepeiket, megkérdőjelezik identitásukat, nem egyszer „tárgyalás nélkül” kiáltják ki bűnösnek őket – vagy éppen teszik bűnbakká – olyan problémákért, amelyek mindaddig egyszerűen kívül estek a látókörükön.

A feminizmussal ellentétben a különböző férfimozgalmak sporadikusan szerveződtek, gyakran egymással is ellentétes célokat fogalmaztak meg, s a pszichológiai önsegítéstől a politikai aktivizmusig nagyon széles skálát öleltek át, ami egyébként a mai napig jellemző rájuk. A következőkben a négy főbb irányzatot vesszük górcső alá.

1. Férfi felszabadítási mozgalom

Az 1960-as évek végén, ’70-es évek elején alakult ki a férfi felszabadítási mozgalom, mintegy közvetlen válaszként a feminizmus második hullámára, átvéve annak nyelvezetét is. Bár itt sem hiányoztak a különböző terápiás és önsegítő csoportok, alapvető céljuk mégis a hagyományos férfiszerepek újragondolása, illetve az ezzel kapcsolatos társadalmi elképzelések megváltoztatása volt. A „szexuális szerepek” feminista teóriáiból kiindulva – nem túl meglepő módon – arra a következtetésre jutottak, hogy ezek ugyanolyan korlátozóak, károsak és elnyomóak voltak a férfiakra, mint a nőkre nézve. Következésképp hozzáláttak a férfi identitás („maszkulinitás”) lebontásához („dekonstruálásához”), amitől a férfiak „felszabadulását” várták – tudniillik a „rájuk kényszerített” hagyományos társadalmi-nemi szerepektől.

Már ebből a rövid összefoglalóból is látszik, hogy ez a mozgalom eleve a neomarxizmus, illetve a feminizmus és genderkritika talaján fejlődött ki. Míg a konzervatív és mérsékelt szárny egy idő után antifeminista irányba ment el, és férfi-, illetve apajogi mozgalmakat alakítottak, addig a progresszívek nyíltan profeminista nézeteket kezdtek hangoztatni a baloldali gender- és hatalomkritika nyelvén.

2. Férfi- és apajogi mozgalmak

Az 1970-es évek közepe táján, a férfi felszabadítási mozgalmak konzervatív-mérsékelt szárnyából különböző férfi- és apajogi mozgalmak alakultak ki, amelyek többnyire konkrét társadalmi ügyek mentén hallatták hangjukat: a férfiak által megtapasztalt diszkrimináció és egyenlőtlenségek, elvált apák láthatási jogai, családi erőszakkal és szexualitás zaklatással kapcsolatos igazságtalan vagy túlzó vádak, katonai szolgálat negatív hatásai, stb. Amint az már a fenti felsorolásból is látszik, ezek a mozgalmak gyakran a feminizmus puszta tagadására épültek, átvéve kedvenc témáikat és nyelvezetüket. Emiatt nem meglepő, hogy hatásuk nem mindig volt átütő, sőt bizonyos értelemben igazolták a feminizmus alaptételét: a férfiak általi fenyegetettséget, a nemek közötti társadalmi harc permanens forradalmi jellegét. Mivel konkrét ügyek mentén szerveződtek, globális ernyőszervezetek alakítására nem igazán voltak alkalmasak.

3. Profeminista férfimozgalmak

Nagyobb karriert futottak be az úgynevezett profeminista férfimozgalmak, hiszen amellett, hogy pozitíve igazolták a feminizmus második hullámának létjogosultságát, meglebegtették a sokak által (vissza)vágyott nemek közötti egyetértést valamiféle új társadalmi szerződés formájában. 1975-ben az amerikai Tennesseeben rendezték meg az első „Férfi és férfiasság” konferenciát, amely kezet nyújtott a feminizmus „egyenlőség” törekvéseinek. Ezalatt azonban a feminizmus akkori, úgynevezett második hulláma már nemcsak az időközben részben kivívott politikai és társadalmi egyenlőséget értette (szavazati és munkához való jog, vezetői pozíciókhoz való hozzáférés, egyenlő bérezés), hanem megjelentek a magánszférához kapcsolódó követelések is, mint a „reprodukciós jogok” (fogamzásgátlás, abortusz, mesterséges megtermékenyítés), a házastársi erőszak bűncselekménnyé nyilvánítása, a szexuális zaklatás elleni szigorú fellépés, a fizetett szülési szabadság és a gyermekgondozási támogatások kiterjesztése.

A profeministák népszerűsítették azt a genderkritika által ihletett elképzelést, hogy a férfiasságról alkotott nézeteinket a homofóbia, azaz a homoszexualitástól való félelem határozza meg. Nem arról van tehát szó – hangoztatták –, hogy a férfiasság és a nőiesség hagyományos kategóriáit teljes egészében el kellene vetni. Inkább a homofóbia ellen kell egyesült erővel harcolni, mivel a homoszexualitástól való félelem a „mérgező maszkulinitás” táptalaja, amely az erőszak, a kontroll és az agresszió köré szerveződik. A profeministáknak így fontos szerepük van a nemi szerepek átalakításáért folytatott harcban, amit a feministák és a nőmozgalmak indítottak el. A 2000-es évekre a profeminista férfimozgalmak eljutottak odáig, hogy világméretű ernyőszervezetet hoztak létre ManEngage (kb. Férfi-elköteleződés) néven, amely rendszeresen szervez különböző nemzetközi konferenciákat és szakmai műhelyeket.

4. Mitopoétikus férfimozgalmak

Az úgynevezett mitopoétikus férfimozgalmak több ponton is különböznek a fent bemutatott kezdeményezésektől. Először is: társadalmi aktivisták helyett írók, bölcsészek, pszichológusok, mítoszkutatók indították, elsődleges célja így nem a társadalmi „felépítmények” vagy ideológiák megváltoztatása, hanem a férfi identitás és hagyományok megerősítése az egyén és a kisebb csoportok (férfiközösségek) szintjén. Másodszor: tudatosan nem a feminizmus nyelvezetét vették át, mivel úgy gondolták, hogy a férfiasságról nem lehet női nyelven beszélni. Harmadszor: a hagyományok progresszív meghaladása (értsd: lerombolása) helyett a „forrásokhoz való visszatérés” eszméjét hirdették. Megpróbáltak felülemelkedni a nemek közötti harc neomarxista alaptételén (nem kritizálták nyíltan a feminizmust), azon az elven, hogy a helyes társadalmi rendhez férfias férfiakra és nőies nőkre van szükség.

A mitopoétikus férfimozgalmak olyan hagyományos értékeket állítottak újra középpontba, mint az idősek tisztelete, az apák pótolhatatlan szerepe a férfiak pszichológiai fejlődésében, a bennünk lakó „vad férfi” eloldozása a modern civilizáció pórázairól, mint például a személytelen tömeges munkahelyek, amelyek elszakítják a férfiakat a családjuktól, és a hagyományos együttműködési formáik helyett agresszív versengésre késztetik őket. (A „vad” jelző tehát ebben a kontextusban nem az agresszivitásra, hanem a természetességre utal).

A mozgalom a saját – feminizmustól és neomarxizmustól független – nyelvének megtalálásához elsősorban Carl Gustav Jung svájci pszichológus archetípus-elméletéhez, illetve az ennek alapját adó mitológiai történetekhez és varázsmesékhez fordult. Az archetípusok az emberi pszichében nagyon mélyen gyökerező elképzelések, amelyek az ősi vadászó-gyűjtögető társadalmaktól kezdve nemzedékek százain át öröklődtek, s először a törzsi mitológiákban, majd később a nagy civilizációk és világvallások történeteiben kristályosodtak ki. A férfiak esetében például nagy jelentősége van a Király, a Harcos, a Mágus, a Szerető és a Vadember archetípusainak, amelyek a hagyományos férfi beavatási történetek meghatározó szereplői.

A férfi beavatás a törzsi társadalmakban (és részben még a későbbi faluközösségekben is) azt a minden részletében szabályozott rituálét jelöli, amelynek keretében a törzs/falu idősebb, tapasztalt férfi tagjai először elszakítják az arra megérett ifjakat a szüleiktől, majd egy erre kijelölt szent térben és időben bevezetik őket a törzs mitológiájába. Ezzel összefüggésben különböző fizikai és lelki próbatételeknek vetik alá őket, hogy felkészüljenek a felnőtt élet nehézségeire is. (A nők beavatása általában intimebb volt: az első vérzéshez, a szüzesség elvesztéséhez, teherbeeséshez, gyermekszüléshez, a napév és a Hold ciklusaihoz kapcsolódtak ezek a rituálék). A mitopoétikus nézetek szerint a modern férfiaktól nemcsak az apákat vették el (akik a fiaiktól távoli, lélektelen munkahelyeken dolgoznak), hanem a köztiszteletnek örvendő, tapasztalt, idős beavatókat és magukat a rituálékat is. (Nyugaton a legtisztább formában a zsidó és keresztény vallási rituálék őrizték meg a régi beavatások bizonyos elemeit, de például egy egyetemi gólyatábor vagy céges „welcome party” is ezt a célt szolgálja csökevényes, profán formában).

A férfiaknak nagyon hiányoznak azok a hagyományos együttműködési formák, hierarchikus férfiközösségek is (a közös vadászattól a falusi kalákákon át a városi férfiklubokig), ahol a nőktől függetlenül is megélhették férfiasságukat, a maguk módján fejezhették ki érzelmeiket, szabályozott keretek között fedezhették fel a bennük rejlő „vadságot”. A feminizmus azzal párhuzamosan, hogy el nem ítélhető módon felerősítette a nők hangját, a férfiakat elnémította, a szexizmus vádjával teljesen összezavarta. Így „születnek” azok az érzelmileg elnyomott vagy összezavart férfiak, akik szellemi és spirituális tekintetben hihetetlen magasságokig képesek emelkedni, át tudják venni a nők érzelmeit, tudnak az ő nyelvükön is beszélni, csak éppen a saját szexualitásukhoz és a „rögvalósághoz” nem sok közük van (a puer aeternus, örök ifjú archetípusa). A mitopoétikusok szerint a férfiaknak inkább ünnepelni kellene a nőkétől különböző – valójában azt kiegészítő – szexualitásukat, megéléseiket, érzelemkifejezési módjaikat, mintsem állandó bűntudatot érezni miattuk.

A mitopoétikus férfimozgalmak „alapműve” Robert Bly amerikai költő Vasjankó című esszéje, amit mi is részletesen bemutattunk az MKDSZ oldalán. Ehhez a mozgalomhoz kapcsolódik a világhírű amerikai ferences szerzetes, Richard Rohr atya is, akinek idevágó fő művét szintén bemutattuk – ahogy a magyar nép legfontosabb férfi beavatástörténetét, a Fehérlófia mondát is. A mozgalom számos országban szervez különböző férfiklubokat a ManKind Project nevű globális hálózat által kidolgozott metodika és képzési rendszer alapján, politikai nézeteket ugyanakkor – mozgalmi szinten – továbbra sem fogalmaznak meg.

Hojdák Gergely