Az idei advent, a várakozás liturgikus ideje kicsivel rövidebb mint azt talán sokan megszoktuk. Megszokni az adventet… Milyen hamisan hangzik. Egyszóval rövidebb, ha a napokat nézem. A „kronoszt”. De ha magát a várakozást a kegyelmi időt, a „kairoszt” akkor nem a rövidsége, hanem a mélysége emelkedik ki. Rövidségével arra a bizonyos „sürgető szeretetre” figyelmeztet, melynek szelíd hangja most intenzívebben ébreszti lelkem ebben a háborúkba sodort és jelekben gazdag korszakban.

Bennem is háború dúl. Pár hete derült ki, hogy nagyon becsaptak, akikben bíztam. Sok minden ment kárba. Az én mulasztásom, hogy nem akartam észrevenni a nyilvánvaló előjeleket. Sokat vettek el anyagiakban. De lélekben mit nyerhetek? Itt az idő. Meg kell vizsgálnom bizalmam. Támadás alatt vagyok igaz, de nem azok irányából, akik ártottak nekem. Bensőmből jön a valódi ártalom. Meg akarok érkezni a hála földjére. A harag ürege mellett el-elszundítva végül és végleg a hála tövében ébredni. Álmomban is áldást lehelni.

Esztergomba, az egykori fővárosunkba megérkeztek a harangok. Helyükre szálltak. Most ezzel lépünk be a történelem századain túli tartományokba. Fegyverkezik az Egyház is. Soha le nem győzhető, az emlékezés erejében kovácsolt hadrendet állíthat vissza. Segítheti emlékezni az ágyúkat, hogy volt idő mikor harangok voltak, a lándzsákat, hogy kezdetben sarlók, a kardokat, hogy egykoron ekevasak voltak.

Emlékszem mikor tavaly az év utolsó napján megszólaltak a harangok. Egyszerre a világban mindenütt. Az ég talaja rendült meg akkor és a keletkező törésvonalakon keresztül nem itteni szépségű szférák tárultak fel. Épp akkor történt, amikor az unokatestvéremmel hosszan, szinte táncolva öleltük meg egymást. Majdnem húsz év után újra. Egy mára már elcsitult, de szomorúan hosszú családon belüli hadviselés után.

Hamarosan hazaérkezik a család. Hétvége lesz. Készülök a hógolyózáporra is. Lehet, hogy majd neveket adunk minden lövedéknek. Örömet adó neveket. És nem kell hozzá most hóágyú sem. Egészen a miénk ez a téli idő. Ha megmaradunk a várakozásban tudom, hogy nem vész el belőle semmi. Mert ami el is olvad, azt majd ajándékul megkapjuk jövőre. A kirobbanó tavaszban, az enyhébb nyarakban, a színekben szépen száradó őszi javakban, a gyarapodó föld alatti tavakban.

Az a szép, ami pedig végleg elveszni látszik bennünk és körülöttünk, azt visszaemelve eredeti állapotába, százszorszépen viszontláthatjuk majd, ha végleg megérkezünk.

Ha végleg felébredünk.

Szilvási Zalán