Szilvási Zalán lírai búcsúja Ferenc pápától, mennyei „édesapjától”.

Csak nézni, amint az asztal falapján megtapad egy-egy kósza, bolyhos mag. Ahogy gyengéden rabul ejti azokat, az első idei tisztára törlés után a vízcseppek nyugodt tengere. Egy kis ideig hagyni a még friss földtúrásokat, hadd fedje be barna barázdáikat harmatával a holnap hajnala. Tenni venni, csak még valamit a kertben. Akármit. Azért, hogy ne kelljen leülni. Mert betűt vetni most a nehezebb. Persze valahogy mindig az. Bár az új füvek zöldjétől maszatos tenyérrel, de mégis megpróbálom. Azzal szítom magamban a bátorságot hozzá, hogy szintén életadó, magvető munka ez is. Az emlékezés munkája, amely jövőt olthat a jelenbe. Valamiért az az érzésem, addig kellene vele végeznem, addig emlékeznem, míg az egyébként láthatatlan lég, otthont ad a benne táncoló bolondos bolyhoknak.

Az erdőszéli nyárfák terméseinek szárnyra kelése azon a napon vált láthatóvá, amikor megtudtuk, hogy átléptél a halál, reményre nyíló kapuján. Újból millió mag vetette magát a tavaszi levegő meleg óceánjába. Áttetsző repülőszőrvitorláikba befogadva a messze jutás reményének játékos szelét. Azóta minden valahogy lebegve áll ebben a hullámzó kavargásban és álomszerűségében is valóságosabban van jelen. Mindig valami vízmélyi, bemerítő élmény ez a szokatlan koranyári havazás. Persze tudom, vannak, akik nem szeretik ezt a jelenséget. Akikben akár félelmet is kelthet. Érthető. Régebben azt hiszem én sem kedveltem, inkább csak csodálkozva elviseltem. De úgy tapasztalom, hogy a gyermekek bölcs, az idősek pedig gyermeki örömmel szemlélik.

Igen, a magas, érett, és nagy viharokat is túlélt nyárfák a határunkon. Újra megszólaltak. És pont úgy, ahogy akkor, amikor legutóbb itt jártál. Minden fehér lett a környéken akkor, és most is. Újra a levegő enyhe erőibe kapaszkodva ugorják át a küszöböt házunkban is ezek a virgonc pamacsok és huncutul futkároznak fel s alá. Mintha ruhád és szolgálatod fehérsége most kiáradna az egész világra és benne a szinte jelentéktelen otthonunkba is. Elmentél és újra jeleivel köszönt, elkísér a természet.

Azt hiszem hálás neked. Ahogy én is. Meghaltál, de most vele együtt köszöntelek. Nemcsak búcsúzom. Nem, mert haláloddal közelebb kerültél hozzám, ahogy sokakhoz. Eddig csupán alkalmi vendégem voltál rövid pillanatokra, és tudom, hogy nem is figyeltem rád eléggé, de mostantól te is állandó lakója lehetsz kősátrunknak. Mindig kérted, hogy imádkozzunk érted. Most a húsvét nyolcadát kitágító „novendiale” is egy szívszorító ajándék lett, mert ebben a különleges időben valamiképp pótolhatom a mulasztásaimat veled kapcsolatban. Köszönteni és meghallgatni akarlak én is téged. Hisz annyi minden, mi csendben lévő, most rólad beszél. A fákkal együtt köszönök meg mindent. Azt, hogy próbáltál úgy élni, hogy még a haláloddal is szolgálj. Követve ezáltal is az Élet Urát. Azt, aki egyedül legyőzte értünk a halált. Elfogyó lélegzeted, utolsó tetteid is többletjelentést nyertek közvetlenül a Feltámadottól, és így lehetnek ezek számomra is a biztos remény és az örök élet jelei.

A szeretet jelei lehetnek, amiket azzal a „prófétai befogadással” engedek most hatni egész lényemre, amiről évekkel ezelőtt a hazánkban tett apostoli látogatásod alkalmával is tanítottál minket. Nemrég, amikor pedig kiengedtek a kórházból, a hírekben úgy mondták, szinte „újra meg kell tanulnod beszélni.” Lehet, hogy ez nekem, rólam is szól? Nekünk az egyháznak? Hisz te szolgálatodban, életeddel az Egyházzal való egységet jeleníted meg. Nem kellene-e megtanulnunk újra érthetően beszélni egymással? Annyi hosszú, akár évezredes betegség után? Elölről kezdve? A kezdetek szerint? Nem kellene-e olyanoknak lennünk, mint a gyermekek, akik újként tanulják a szavak ritmusát, helyét és valódi szerepét? Te atyaként „gyermekké tettél” engem is, és így lettél sokunknak apánk. És engem is átjár „hiányod, mint huzat a házon”, de ez boldog hiány.

Mikor olvasva az asztalnál kimondtam a hírt, először úgy értette a család, hogy a papa halt meg. Az édesapám is Ferenc. „Meghalt Fecópapa?” – kérdezték megdöbbenten. Aztán mélyen a szívünkbe hasított kislányunk nem várt zokogása, húsvét hétfőjének ragyogó reggelén. A szent három nap örömbe emelő ösvényénének csúcsán ez a hang hihetetlennek és már-már megkésettnek tűnt. Sírás húsvét vasárnapja után? Mivel lehet, hogyan kell ilyenkor vigasztalni? Persze, hogy nem is lehetne szebb idő és alkalom az igaz vigaszban való elmerülésre, mint ez. Gyermekünk vigasztalhatatlan volta és tiszta könnyei, akkor még nem látszó örömkönnyeket fakasztottak arcunkon. De önvizsgálatra is késztettek. Hát így szeretted őt? – kérdeztük. És vajon mi? Mi mennyire szerettünk téged?

Neki te is nagypapa voltál. Nekem pedig valahogyan – neveddel is ezt üzenve – az apám. Most már tudod azt is, hogy amikor még csak épp megtanult beszélni, így hívott: „Ferencápa”…

Arra gondoltunk, és el is mondtuk neki, mennyire örülhetsz most az ő ragaszkodó, egyelőre még szomorúságos, de épp ettől igazabb szeretetének. Valójában öröm volt nekünk megélni azt, hogy legkisebb lányunk, aki nem látott téged személyesen és nem érinthetett, aki most krokodilkönnyekben fürdik karjainkban előtted, mégis boldog, mert hitt, azaz szeretett téged. Az ő őszinte hiányérzete miatt most másképp döbbentem rá az üres sír húsvéti üzenetére a család asztalánál ülve. Lüktető öröm oka lett az az együttállás, amiben a húsvéti reményt forrásozó üresség sziklasírja, a szemeink láttára találkozott és egyesült az alkalmi „sede vacante”, azaz a széküresedés egyházi szent időszakával.

Jézus feltámadt a halálból, nem lopták el a testét és azt is tudhatom hova tette őt nekünk az igazi kertész, a „szőlőműves”. A falat kenyér, Szótól átjárt falai és bor balzsama alatt rejtezik köztünk érinthetően. Ahogy tudhatom, hogy hova lett téve Ő, úgy azt is tudhatom, hol vagy te Ferenc, szeretett atyánk. Mert a Szent Márta házban elköltött utolsó vacsorád után a halálod is a húsvét ünnepének eseményeibe rejtezett, és onnan ragyogva nyer új és egyszerre régi jelentést. A remény valódi zarándokaként igazol ma téged. Elsősorban a Krisztus eseményt, a húsvétot megélő lelkek előtt.

Mégis nagy a hiány. Apám után egyszerre voltál te is, a távoli második apa, és vagy és maradsz is első, a lélekben nevelés törvénye szerint. Vajon leszel-e első az Egyházban is? Így lesz- e második Ferencünk? Hiányod nagy, pedig csak egyetlen kicsi, árva szó hiányzik most a liturgiából mióta elmentél. Egyetlen szegénnyé lett szó. A kánon hat közbenjáró imádságában nem mondjuk ki most neved. A neved, nevetésed. A lényed hiányzik. Csak ezzel az egy szóval mondom és máris gyógyul a lelkem: „Ferenc”. Igen, gyógyul a lélek, mert hiányod, boldog hiány. „Felix absentia”.

Vasárnap, az utolsó nyilvános utad után azt mondtad orvosodnak: „köszönöm, hogy visszavittél a térre.” Szentatyánk, köszönöm, hogy szolgálatod során számtalan alkalommal sokunkat visszavittél az életbe, a testvéri találkozás, az érintés csodájának tereibe, és te is – ahogy orvosod a Szent Péter téren téged – mindig bíztattál minket: „Meg tudjuk csinálni.” Hiszen „Aki mer, az nyer.” – ugye?

Most mélységes szavaid és felemelő gesztusaid bennem kavargó havazásában állok még ülve is, és lassan azok mindent beborító paplanja alá bújva, ébren álmodok. Tovább akarok álmodni veled, miután a lelkek Orvosa, akinek földi helytartója lehettél tizenkét évig, visszavitt, visszahívott téged a boldog öröklétbe. Tovább akarom álmodni a világot, aminek kapui általad is tágabbra nyíltak.

Már rég lement a nap. Behúzódok a kertből a szobába. A sötétülő tájban még mindig szállingóznak a pelyhes magok, mint gyapjúpamacsok. Emlékszem, amikor a bárányszagú pásztorságról beszéltél. Sokan tőled pedig pásztorszagú bárányok lettünk, mert olyan közel jöttél hozzánk és olyan nagy figyelemmel időztél közöttünk.

Nem sikerült végeznem a szóültetéssel, amíg a játszi fehérség a levegőben járt. Napok múlva, mint valami manna a földre szállva, esőktől ázva pihennek a magok a kert fövenyén. Arra vágyom, hogy még a szobám bensejében is betemessenek. Nem sikerült, de talán mégsem későn fejeztem be. Felkelek, gyertyát gyújtok és fényében nézem, ahogy gyökeret engednek új földeken, új reményekkel a nyári álmot alvó legkisebb magok.

Szilvási Zalán