Adj dolgot és riassz!

Nagyon plasztikusan fogalmaz a „krónikás” Balogh Levente, mikor egyik romániai kormánypárt viselt dolgairól mesél: „Az rendben van, hogy belevizelnek a medencébe, de az Isten szerelmére, legalább ne a rajtkőről tegyék!” Szerinte ezt a klasszikus poént idézi, ahogy az egyik kormányzó párt visszavonta a benyújtott törvénytervezetet, amely lenullázta volna a magyar közösség arányos képviseletét a román parlamentben a parlamenti küszöb 5-ről 7 %-ra emelésével. Persze azt már az előterjesztés beadásakor sejteni lehetett, hogy nem lesz belőle semmi, hisz beárnyékolta volna azt a képet, amely szerint Románia példásan megoldotta a magyar kisebbség helyzetét. Mert bár tudjuk, hogy sem az EU-t, sem az USA mai vezetését nem érdekli a „piti” erdélyi magyar ügy, eme félig-meddig kizárási terv azonban túl nyílt lépés lett volna az egységes nemzet kialakításának irányában. Az is lehet, hogy a kormány székhelyéről, a követségről szóltak oda, hogy itt és most, a háború árnyékában talán éppen nem ezzel kellene foglalkozni. Tán azt is üzenték: majd! Mindennek eljön az ideje. És az idő sajnos nem nekünk dolgozik. Egyelőre.

A másik „ügy” sem szűnt meg annak lenni, ami: folyamatos provokációnak. A sokat emlegetett katonai temetőre gondolok, ahová befészkelék magukat kakukkék. „Az igazságszolgáltatás tette a dolgát, és az illegálisan felállított román betonkeresztek eltávolításáról döntött.” S láss csodát: váratlanul el is vitték őket. Ám akkor már megvoltak a fakeresztek, amelyeket rögvest a régiek helyére állítottak, hiszen a döntés a betonkeresztekről szólt…

A lényeg, hogy az erdélyi magyarságnak mindig legyen „dolga”, mindig kelljen védekezzen valami frissen kitalált otrombaság ellen. Fáradjanak. Fáradjanak el. Utálják meg az itteni életet, és húzzanak el a biztos nyugatabbra.

Ez a folytonos riasztásban élés valóban erodál egy idő után. Erre megy ki tehát a játék. Balogh Levente szerint ezek a dolgok csupán felvezetései annak, ami várható a következő csúcs-választási évben. Négy választáson át egy téma tuti adott: a magyarellenesség.

Hogy lehet túlélni mindezt és megmaradni? Ezt én nem mondhatom meg, hisz 33 éve elhagytam szülőföldemet. Ezt az otthon maradottak tudják, akik előtt ezért csak kalapot lehet emelni.

S hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolgom, még egy valamiről beszélnem kell. Írásaim „határtalanok”. Békési olvasóim meg feltehetik a kérdést: mit érdekel minket a romániai választás? Pedig bizony érdekelnie kell mindannyiunkat. Mert magyarság egy van. Közülünk egynek elvesztése is az egész nemzetnek fáj. Hisz egy vérből valók vagyunk. A lelkek meg nem körbehatárolhatóak. S adjanak dolgot az ellenek, riasszanak akár, a kőnek maradni kell. Ezt bizony meg kell(ene) tanulnunk végre.

További
cikkek

Hírlevél