Ismét átállítottuk az óránkat, ezúttal eggyel hátra, de mintha inkább megállt volna az idő: ilyenkor ugyanazok a panaszkodó (állampolgári) és ígérgető (politikusi) hangok uralják napokon át nyilvánosságot. Nincs még egy ügy, ami olyan stabil konszenzust élvezne, mint az óraátállítás utálata. De tényleg ez lenne életünk egyik nagy traumája?

Magyarországon 1980 óta tekergetjük folyamatosan ide-oda a nagymutatót, előtte azonban ideiglenes jelleggel már többször is alkalmazták hazánkban a kétféle időszámítás gyakorlatát. Erre először 1916-ban, az első világháború idején került sor, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság – a világon elsőként – a háborús energiatakarékosság jegyében bevezette a nyári óraátállítást.

Maga az ötlet egyébként száz évvel korábbi, szülőatyja pedig nem más, mint Benjamin Franklin, az Egyesült Államok egyik alapító atyja, a villámhárító feltalálója, ekkoriban hazája párizsi nagykövete. A nyári időszámítás célja az lett volna, hogy rávegye a bagoly életmódot folytató franciákat a korábbi fekvésre, s ezzel a gyertyákkal való spórolásra. Az energiamegtakarítás aztán később, az óraátállítások megvalósításakor is hivatkozási alap maradt, elsősorban a háborús idők szükségleteként. A világégéseket követően aztán – úgy Európában, mint Amerikában – rendszerint kivezették az átmenetinek szánt kettős időszámítást.

Az óraátállítás később békeidőben is napirendre került, s hetvenes-nyolcvanas években már egyre több országban vált népszerűvé, míg végül 1980-ban az Európai Gazdasági Közösség és a KGST országaiban egyaránt bevezették a duális rendszert. A legújabb, 2007-es szabályozás szerint az EU-ban március utolsó vasárnapjától október utolsó vasárnapjáig tart a nyári időszámítás. Nem minden európai állam követi azonban ezt a szisztémát: Oroszország 2011-ben megszüntette az átállítást, először a nyári, majd 2014-től a téli időszámítást érvényesítve a teljes évre.

A franklini modellt követő országok döntő többsége ma az ún. atlanti civilizációban található, vagyis egy jobbára európai és észak-amerikai gyakorlatról van szó (bár ott is vannak kivételek, például Izland vagy Arizona állam), amely azonban nem sokkal korábban még Afrika nagy részén, valamint szinte a teljes dél-amerikai kontinensen elterjedt volt, köztük több Egyenlítő-menti országban is, ahol az egész évet homogén időjárás, valamint a nappali és éjszakai órák egyensúlya jellemzi. Akit egyébként érdekelnek e téren a további részletek, annak a számos összegző cikk közül (hogy egy helyi médiumot is reklámozzunk) a Zsámbéki-medence hírportáljának, a Hírkapszulának az írását ajánljuk, amelynek tartalma az iménti visszatekintés összeállításakor is hasznosnak bizonyult.

De nézzük meg, mi a helyzet az Európai Unióban, ahol immár félévente fogadkoznak a politikusok, hogy ez az óraátállítás lesz az utolsó. A Bizottság 2018-ban tett javaslatot a kötelező nyári időszámítás eltörlésére. A döntést kezében tartó Európai Parlament 2021-re tolta ki ennek időpontját, azzal a kiegészítéssel, hogy minden ország maga választhatja majd meg, a téli vagy a nyári időszámításra kíván-e véglegesen átállni. Ezek után már csak egy kérdés maradt hátra: vajon kirívó politikai amatörizmus vagy a szabotálás jól leplezett szándéka áll a teljes káosz lehetőségét hordozó javaslat mögött?

Mert képzeljük csak el, milyen lehetőségekkel járna, ha minden uniós tagállam maga választhatná meg az időszámítását! Tegyük fel, hogy Magyarország a nyári, Ausztria pedig a téli időszámítás mellett dönt. Ez esetben a jelenleg magyar–román viszonylatban érvényes időzónahatár, amely a nyugati és az ortodox civilizáció szimbolikus választóvonalának is tekinthető, immár az egykori Monarchia két kulcsállamát választaná el egymástól. Még érdekesebb eredménnyel járna, ha Ausztria a nyári, Magyarország meg a téli időszámítást választaná; innentől az óránk szerint tőlünk nyugatra kelne a nap. Ennek a bizarr forgatókönyvnek a kockázata egyébként szabad választás esetén bármely kettő, egymással kelet-nyugati irányban szomszédos tagállam esetében fennállna a közép-európai időzónán, vagyis az EU nagy részén belül.

Az igazán érdekes szcenáriókat azonban az egymástól különböző időzónákban fekvő szomszédok – például Spanyolország és Portugália vagy Románia és Magyarország – esete tartogatja. Amennyiben keleti szomszédunk a téli, hazánk pedig a nyári időszámítás mellett dönt, legalább az órák számlapjain megvalósul Magyarország és Erdély uniója, s végre nem kell kényszeresen néznünk az időt, ha este fel szeretnénk hívni a marosvásárhelyi nagynénit. Ha viszont a két ország kormányai ezzel ellentétesen döntenének, már nem egy, hanem két órányi különbség választana el egymástól minket, miközben Nagyváradon és Debrecenben gyakorlatilag ugyanakkor kel és nyugszik a nap. Másképp fogalmazva: ez esetben a Székelyföld – a hivatalos időt tekintve – valahová Bagdad környékére távolodna tőlünk.

Dióhéjban ennyit a brüsszeli politikusok profizmusáról.

De egyáltalán, szükséges-e visszatérnünk az eredeti, vagyis egységes időszámításhoz? (Ami nem is feltétlenül az eredeti lenne, mivel sokan a nyári mellett kardoskodnak.) Mielőtt megválaszoljuk a kérdést, nézzük meg röviden az egységesítés mellett érvelők szempontjait!

A témával foglalkozó vélemények gyakorlatilag két érvet ismételnek: a kényelmetlenséget és egészségtelenséget.

A mainstream médiát október és március második felében menetrendszerűen ellepik az óraátállítás fizikai és pszichológiai borzalmairól szóló szakcikkek, pontosabban szakcikknek álcázott véleménypublicisztikák. Ezek közül főképp az októberre időzített riogatások érdekesek, hiszen mégiscsak köztudott, hogy ilyenkor „nyerünk egy órát”. Mintha szándékosan a magyar társadalom frusztrálása, amúgy is kirívóan erős panaszkodási hajlamainak a tárgyiasítása lenne a cél.

„A kávézás sokaknak mentőöv az óraátállítás elviselésében” – írta néhány napja a HVG.hu a Kávészótár című kiadvány recenziójában. Vajon a többletalvás miatt lett fontos a koffeinbevitel? Persze hátravan még a feketeleves, hiszen a cikket olvasva egy link egyenesen a tavaszi óraátállítás borzalmai közé repít el minket. „Kevesebb alvás, rövidebb élet.” Ez egy alcím, vastaggal szedve, szintén a HVG.hu oldalán.

Az óraátállítás körüli össznépi hisztéria viszonylag új jelenség. A nyolcvanas-kilencvenes években a mutatók átpörgetése még a reggeli cipőkötéssel volt egyenértékű esemény, s a lakosságnak – médiamankó híján – se ideje, se kedve nem volt eközben a korai halálra gondolni. Akkoriban az egyetlen állami csatornán futó sorozatok gondoskodtak róla, hogy mindennap más időpontban dőljünk az ágyba, s ez most sincs másképp, csak Derrick felügyelő és Mágenheim doktor szerepét a késő esti posztolgatás és csetelés kényszere vette át. A kivételt március és október utolsó vasárnapja jelenti, erre a két napra a lakosság jelentős része rendszeres fekvővé válik.

De ha a félévenkénti jetlag valójában csak társadalmi konstrukció, miért is érdemes forszírozni a megtört idő újbóli kiegyenesítését? Csupán azért, hogy legyen egy rendszeresen eldobható konc a politikusok és a médialakájok kezében? Nem kellene inkább belátni, hogy az eredeti állapothoz való visszatéréssel sokkal több a nyűg, mint a várható előny?

Nem, egyáltalán nem kell belátni. A helyzet ugyanis az, hogy a kettős időszámítást valóban ideje lenne a szemétkosárba hajítani – a haladás és praktikum nevében elkövetett számos más, itt most nem részletezendő társadalommérnökösködési kísérlettel együtt. De erre legkevésbé sem a főállásban huhogók imént idézett érvei miatt van szükség. Foglaljuk össze a lényeget!

Az óramutató ide-oda tologatásának egyetlen valós üzenete van: az ember még azt is megengedheti magának, hogy az idő urává váljon. Ez azonban komoly tévedés, igaz, nem az első.

Ahogy a valódi világban se transzneműek, se transzkorúak nem léteznek, úgy nincsen transzidő sem. A stoppert, tetszik vagy sem, nem mi tartjuk a kézben.

Utószóként még annyit, hogy ha már óraegységesítés, akkor

csakis az eredeti, természethez szabott időszámítás visszaállítása elfogadható,

ahogy arra például az oroszok időközben már ráébredtek. Vagyis a kettős időszámítás felszámolása a nyáritól való megszabadulást kell, hogy jelentse. Ez talán fájdalmas lehet azoknak, akik – a franklini minta akaratlan követőiként – azt hiszik, hogy az órabeállítás csupán egy kívánságműsor. Valójában azonban teljesen mindegy, hogy decemberben a munkából hazaigyekvőket az irodából vagy a metróból kilépve éri-e a szürkület. A természetadta napszakváltozásoktól való infantilis érzelmi függés helyett inkább újra meg kellene találni saját helyünket a teremtett rendben, s panaszkultúránktól megszabadulva, minél jobban érezni magunkat benne.

Ez lenne csak az igazi átállítás.

Csepeli Kálmán