Mint ismert, a PPKE BTK Pszichológiai Intézetének három oktatója nemrég tudományosnak látszó szivárványpropagandát publikált a hvg.hu oldalon. A kar vezetése vizsgálatot indított, ám végül eltekintett a szankcióktól. Mindeközben a hallgatói önkormányzat a tanárok mellé állt, a konzervatív oldal pedig hallgatott.

Foglaljuk össze dióhéjban a történteket! Kengyel Judith Gabriella, Szondy Máté és Zsila Ágnes tíz nappal a Pride előtt, beszédes címmel – „Egy keresztény szellemiségű egyetem oktatóiként és pszichológusként valljuk: minden szeretetre épülő kapcsolat egyenértékű” – cikket publikált a hvg.hu portálon, amelyben tudományos kutatásokra hivatkozva leszögezték: az azonos nemű és a heteroszexuális párok gyermekeinek iskolai és egyéb teljesítménye, egészségi mutatói között nincs különbség, s a gyermek fejlődésének szempontjából a biztonságos légkör fontosabb, mint a szülők neme.

Válaszul a Bölcsészettudományi Kar vezetése etikai vizsgálatot indított, amire reakcióként magukat pázmányos diáknak nevező személyek tiltakozó petíciót indítottak, amelyet e sorok írásáig már hétezren írtak alá (az interneten közzétett tiltakozáshoz bárki a nevét adhatta), a kar hallgatói önkormányzata ugyancsak a tanárok mellé állt, továbbá közel ezer pszichológus is szolidaritását fejezte ki a pázmányos kollégákkal. (Emlékeztetőül: nemrég ugyanennek a szakmának a képviselői rontottak rá ugyanilyen módon Bagdy Emőkére, szintén az LMBTQ és a gyermekek témájától felajzva, s gyakorlatilag még az aláírók száma is megegyezett…)

Amikor az ígéret csak szép szó

Felmerül a kérdés: függetlenül attól, hogy mennyire fedik a valóságot a HVG-cikkben leírtak, ugyan miért ne tehetné közzé egy egyetemi oktató a saját szakvéleményét egy vitatott vagy megosztó témában? Hiszen a kutatás és publikálás szabadsága egyenesen levezethető a gondolkodás és a véleménynyilvánítás alapvető emberi jogából, a tudományos ismeretterjesztés közhasznú voltáról nem is beszélve.

A kérdésre választ kaphatunk a PPKE BTK július 7-i közleményéből. Ebben emlékeztetnek arra, hogy Szent II. János Pál pápa meghatározása szerint a katolikus egyetem olyan, „nagyobbrészt »világi« tudományokkal foglalkozó intézmény, amely intézményes kötelezettséget vállal arra, hogy teljes oktatói, kutatói és nevelői tevékenységét a katolikus hit szellemében végzi”. Felhívják továbbá a figyelmet arra is, hogy „a katolikus egyetem minden oktatója felé elvárás, hogy elfogadják a katolikus értékrendet és annak a szellemiségében végezzék munkájukat”. Ennek kapcsán megjegyzik, hogy a három oktató által jegyzett állásfoglalás „szemben állt a Katolikus Egyház tanításával, a Hittani Kongregáció azonos neműekről szóló dokumentumával”.

Az egyetemi közlemény az utóbbi dokumentumon belül annak 4. pontjára hivatkozik, s bár nem idézi azt, mi ezt most megtesszük:

„A házasság szent, a homoszexuális kapcsolatok viszont ellenkeznek a természetes erkölcsi törvénnyel. A homoszexuális cselekedetek ugyanis kizárják a nemi aktusból az élet ajándékát. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének.”

Az a munkáltatói elvárás, amely a katolikus egyetem oktatóinak a keresztény értékrend elfogadását írja elő, egyesek számára talán túl szigorú feltételnek tűnhet, különösen a fent említett szabadságjogok tükrében. Az említett petíciót aláíró pszichológusok például a tudomány szabadsága elleni támadásként értelmezték az egyetem részéről indított eljárást.

Tisztázzunk akkor egy dolgot: minden munkaszerződés korlátoz bizonyos szabadságjogokat. Ezek a korlátozások a legtöbb esetben csak részlegesek: kizárólag munkaidőben és a munka helyszínén érvényesek, vagy olyan helyzetekben, amikor a munkavállaló deklaráltan az adott szervezetet képviseli. Más esetben a korlátozások abszolút jellegűek, s a magánéletben is be kell tartani őket. Ilyen előírás lehet például a konkurencia reklámozásának tilalma vagy a bizalmas információkkal kapcsolatos titoktartási kötelezettség.

Nem kérdés, hogy ezek a szabályok – akár részlegesek, akár abszolút érvényűek – korlátozzák az egyén magánéletéhez vagy korlátlan szólásszabadságához való jogát.

Ezeket a korlátozásokat azonban az egyén önként, szerződésben vállalja, cserébe a kiteljesedési lehetőségért és a rendszeres fizetésért. Egy világnézeti alapon szerveződő intézménynél például teljesen természetes elvárás a munkavállalóval szemben az adott világnézettel való azonosulás, vagy – egyfajta minimumként – az azzal ellentétes nézetek propagálásától való tartózkodás, akár magánemberként is, de alkalmazotti minőségben mindenképp.

Aligha kiáltana ombudsmanért bárki, ha például egy rabbi- vagy imámképző intézetből elbocsátanának egy olyan tanárt, aki a zsidó vagy muszlim hittételekkel ellentétes nézeteket terjeszt a nagyvilágban, főleg akkor, ha ezt az adott intézmény logója alatt teszi. Úgy látszik azonban, hogy a világ legüldözöttebb egyházától még a máshol evidens munkaadói jogok is elvitathatók, legalábbis Magyarországon ez a helyzet.

Ha a Kengyel–Szondy–Zsila trió ellenállhatatlan intellektuális késztetést érzett a hvg.hu-n megfogalmazott gondolatok közzétételére, ezt megtehették volna magánemberként is. (Ismételjük meg: normális esetben még úgy sem, hiszen saját maguk döntöttek a katolikus egyetemhez való csatlakozásukról, s ezért a döntésükért minden hónapban pénzt kapnak, ám az egyetem engedékeny hozzáállását látva valószínűleg még egy ilyen kompromisszum is belefért volna.)

A szerzők azonban hangsúlyozottan pázmányos oktatói minőségükben mentek szembe a katolikus tanítással, sőt egyenesen ez a tény adta a publikáció szenzációértékét, hiszen már annak címében is az egyetem keresztény szellemiségére hivatkoztak.

Kommunikációs szempontból persze érthető a részükről ez a minimális kockázatvállalás (minimális, hiszen maguk mögött tudhatták az ugrásra kész hecckampánygépezetet, a mártírszerep és az országos ismertség bizsergető érzéséről nem is beszélve), ugyanis ha magánemberekként vagy pusztán „egyetemi oktató” megjelöléssel szignálták volna az írást, a lőtéri kutyát sem érdekelte volna annak tartalma.

Most pedig térjünk rá az egyik leglényegesebb fejleményre, amely egész más megvilágításba helyezi ezt az agyonhabosított történetet. Konkrétan arról van szó, hogy az írás homofil jellege csak közvetett szerepet játszott abban, hogy az egyetem vezetése végül vizsgálatot indított. A tényleges ok az volt, hogy a szerzők egyszerűen átverték a munkaadójukat, amikor engedélyt kértek a publikálásra. „Említett oktatóink – derül ki a PPKE közleményéből – a kérelem alapján kapott engedélyben foglaltaktól jelentősen eltérő témában, előzetes nyilatkozatukat semmibe véve publikáltak, ugyanis oktatói engedélykérésükben így nyilatkoztak: »A szerzők kijelentik, hogy … a katolikus szellemiséget, értékrendet alapul véve, azzal megegyező pszichológiai közleményeket készítenek el.«”

Birher Nándor, a PPKE BTK dékánja a Mandiner kérdésére azt is elmondta, hogy a szerzői trió tagjai (bár erre nem kötelezte őket senki) kérelmükben még a cikk tartalmát is felvázolták, ebben azonban teljesen más témákat jelöltek meg, mint ami végül megjelent, s az LMBTQ-ról ekkor még szó sem esett. Az etikai vizsgálatot tehát nem a cikk tartalma, hanem a szerzők megtévesztő eljárása miatt indította az egyetem.

Azt a munkaadói döntést, hogy a nevezettek végül csak figyelmeztetésben részesültek, továbbá „lehetővé tették számukra”, hogy „ingyenes belső továbbképzés keretében” megismerkedjenek a Katolikus Egyház tanításával, a keresztényi megbocsátás iskolapéldájának is tekinthetjük.

Atombomba mandinerből

Mielőtt további következtetéseket is levonnánk a történtekből, nézzük meg, egyáltalán mennyire tekinthetők hitelesnek szakmailag a szerzőknek a hvg.hu-n megjelent állításai. Haladjunk sorjában, s kezdjük a Hittani Kongregáció már említett állásfoglalásával, hiszen ez a dokumentum nem csupán egy erkölcsi iránymutatás, hanem megfontolt észérveket felsorakoztató összegzés is egyben.

Az egyneműek együttélésével és a gyermekek egynemű párok általi örökbefogadásával a 7. pont foglalkozik. A családszociológiai vonatkozásokról az alábbiakat olvashatjuk:

„A homoszexuális együttélésekből teljesen hiányzanak a házasság és a család azon biológiai és antropológiai elemei, melyek ésszerűvé tehetnék az ilyen együttélések törvényes elismerését. Ezek az együttélések ugyanis nem alkalmasak arra, hogy megfelelően biztosíthatnák az emberi faj szaporodását és fennmaradását. Ezen alkalmatlanságukon a mesterséges megtermékenyítés területén elért újabb fölfedezések esetleges fölhasználása (…) semmit nem változtat.”

A gyermekek egyneműek általi örökbefogadásáról pedig ezt:

„Amint a tapasztalat bizonyítja, a kétneműség hiánya akadályokat állít a gyermekek normális fejlődése elé, akik esetleg az ilyen együttélések részesévé válnak. Nincs alkalmuk megtapasztalni az anyaságot vagy az apaságot. Gyermekeket örökbefogadással bevinni homoszexuális együttélésekbe erőszakot jelent e gyermekekkel szemben, abban az értelemben, hogy kihasználják kiszolgáltatottságukat azáltal, hogy olyan környezetbe helyezik őket, mely nem támogatja teljes emberi fejlődésüket.”

A fenti idézetek érdekessége, hogy rámutat olyan, a nem keresztény olvasók számára is nehezen cáfolható tényekre, mint hogy

– a homoszexuális kapcsolat biológiailag diszfunkcionális, ezért rendellenességnek tekinthető,

– a gyermeknek az egészséges fejlődéshez apának és anyára van szüksége, amit két „apa” vagy két „anya” nem tud pótolni.

Jelen honlapon másfél évvel ezelőtt már megjelent egy cikk, amely ugyanezt a témát, vagyis a homoszexuális párok örökbefogadási jogát járta körbe. Érdekes módon akkor is egy kakukktojás miatt került előtérbe a téma, csak akkor nem a katolikus egyetem, hanem egy ismert jobboldali portál volt az a bizonyos fészek. Idézzük csak fel a szóban forgó írás legrelevánsabb gondolatait!

„Figyelembe véve, hogy az apa és az anya szülői jelenléte a gyermek számára az egészséges fejlődés, sőt létezés alapfeltétele (ezt eddig senkinek sem sikerült cáfolnia), az a család, amelyben egy homoszexuális pár látja el a szülői feladatokat, automatikusan a súlyos és tartós megfosztottság állapotát hordozza az oda bekerült gyermek számára. Vagyis ki kell mondanunk, hogy a homoszexuális család a gyermek szempontjából ab ovo rossz, függetlenül a nevelés minőségétől, valamint a heteroszexuális családok vonatkozásában hangoztatott, egyébként itt indifferens negatív példáktól.

(…) Az örökbeadás célja nem a kevésbé rossz (vagyis csupán relatíve jó), hanem az önmagában is jónak nevezhető élethelyzet megteremtése a gyermek számára – ez pedig, mint említettük, egy homoszexuális pár esetében helyzeti alapon lehetetlen. Mondhatjuk úgy is (és ezzel a „jobb-e az intézet egy szerető meleg párnál” című kérdést komolyabb szinten is megválaszoltuk), hogy ha az állam egynemű párnak ad örökbe egy gyermeket, akkor – megengedhetetlen módon – egyszer és mindenkorra elzárja őt a természetes, pozitív családi környezetben való nevelkedés lehetőségétől.”

Ami pedig a Kengyel–Szondy–Zsila hármas fő hivatkozási alapját, a nemzetközi szakirodalmat illeti, Szilvay Gergely – aki az azonos neműek házasságáról írta a doktori disszertációját – a Mandinerben világossá tette: szó sincsen itt semmiféle tudományos munkáról. „Ha jól látom, a cikkben összesen két kutatást linkelnek. Hát, én többet fogok felsorolni eme poszt végén. Szomorú, hogy épp a Pázmány oktatói nincsenek tisztában a szakirodalom egészével” – írja Szilvay, aki összesen 26 darab – a szivárványcsaládoknak a gyermekekre gyakorolt hatását illetően többnyire káros következményeket kimutató – kutatás publikációját sorolja fel írásában.

Ezek közül a legnagyobb volumenű vizsgálódást Mark Regnerus és társai végezték el; eredményeiket a Social Science Research című prémium folyóiratban publikálták 2012-ben. Az ebből származó szövegrészt érdemes szó szerint idézni a Szilvay-cikkből:

„Az olyan változók kiszűrése után, mint a kor, nem, nemzetiség, stb. az derült ki: a homoszexuális vagy leszbikus párok által nevelt gyermekek közt (akik az egyik fél korábbi, heteroszexuális kapcsolatból származó biológiai gyermekei) később háromszor annyi a munkanélküli, mint a hagyományos családokban nevelkedettek között, és csaknem négyszer annyian szorulnak szociális segítségre. Azon fiatal felnőtteknek, akiket olyan nő nevelt, akinek volt leszbikus kapcsolata, a 28 százaléka munkanélküli, szemben a hagyományos családban nevelkedettek 8 százalékával. Az első kategóriába tartozók 40 százaléka csalta meg házastársát vagy élettársát, míg a második csoportba tartozóknak csak a 13 százaléka. Az első csoport 19 százaléka vett részt pszichoterápiás kezelésen depresszió, aggályoskodás vagy épp kapcsolatai sikertelensége miatt, míg a második csoportnak csak a 8 százaléka.”

Ilyenkor szokták mondani a bírósági tárgyalásokon, hogy nincs több kérdésem.

Konzervatív némaság

Ezek után térjünk vissza még egyszer a petíciózó őrjáratokra, konkrétan arra a deklarációra, amelyet (állítólag) pázmányos diákok fogalmaztak meg egy erre szakosodott oldalon. Ezt írják: „Véleményünk szerint a szeretet, az elfogadás, az emberi jogokért való kiállás olyan értékek, amelyek egyrészt alapvetőek a társadalmi együttélés szempontjából, másrészt nem mennek szembe a keresztény szellemiséggel. (…) A cikk tudományos alapú. (…) Ezen cikk megjelenésének fő céljai a társadalmi tájékoztatás, az érintettek támogatása.”

A cikk „tudományos alapjait” az imént már kiveséztük, a többi állítás pedig szóra sem érdemes. Sajnos nem tudni, hogy valóban huszonéves diákok vagy pedig elmomentumosodott 21. századi liberálisok fogalmazták-e meg ezt a kínosan lapos, giccses és blöffökkel teli szöveget. A HVG-cikk valódi céljáról történő elszólást viszont ezúton is köszönjük. Ami jó hír, hogy a normalitáspárti tábornak továbbra sem kell szembenéznie a túloldalról érkező intellektuális fenyegetéssel.

A rossz hír az, hogy ez a tábor ellenfél nélkül is vert helyzetbe került. Mert mire mennek a konzervatívok a maguk igazságával és a szivárványhazugságok habkönnyű cáfolhatóságával, ha csak egyénileg, ilyen-olyan bejegyzésekben hallatják a hangjukat? A tömegember, aki a történelem során mindig is többséget alkotott, s most, a tömegdemokráciákban megkapta az utolsó szó jogát (még ha csak statisztaként is), mindig oda áll, ahol az erőt látja, még akkor is, ha az az erő teljes gőzzel ellene dolgozik. Márpedig ebben az ügyben csak az egyik fél oldalán tapasztaltunk erőt.

A normalitásvédők részéről szervezettségnek, aktivizmusnak – vagy ha úgy jobban tetszik, ellenaktivizmusnak – ezúttal nyoma sem volt.

Végül vessünk egy pillantást az utolsónak hagyott problémára: a magyar katolikus egyház egyik legerősebb társadalmi bástyájának számító Pázmány „katonaságának” az állapotára. A hallgatói önkormányzatnak a vezetőségi döntést követően kiadott közleménye szerint „az egyetem és a HÖK számára is elsődleges értékek a befogadó környezet, a tudományos szabadság, valamint az elfogadás”.

Lehet, hogy mégiscsak ők írták a fentebb kinevetett petíciót?

Ha egy katolikus egyetemen a diákvezetés számára tényleg ezek az elsődleges értékek, akkor ideje elgondolkodnia a fenntartónak (Magyar Katolikus Püspöki Konferencia), hogy van-e értelme olyan értelmiséget képezni a hazának, amelyhez hasonlót az ELTE társadalomtudományi tanszékei is bármikor kitermelnek. Persze ne vessük el annak reménybeli lehetőségét, hogy a Pázmányon tanuló diákok többsége – akár az intellektuális színvonalat, akár ideológiai beállítottságot tekintve – különbözik a jelenlegi HÖK-től. Ha ez így van, akkor csak a szokásos történettel van dolgunk: az intézményeket totálisan megszállták a mindig igazodó karrieristák és az egymást félszavakból is értő liberálisok, a kerületszéli sakkegylettől az Európai Bizottságig. Miért épp a PPKE HÖK lenne ez alól kivétel?

Ha viszont az egyetlen hazai katolikus egyetem diákvezetése valóban az átlagos pázmányos diákot reprezentálja, tényleg el kell gondolkodnunk. Mentségek persze még ez esetben is vannak: tudjuk, hogy a huszonévesek természetszerűleg keresik az ellenzéki kiállás lehetőségeit, s láttuk, hogyan lengett az elmúlt évtizedekben ide-oda az inga. Gyurcsány idején még a „Vesszen Trianon!” volt a nemzedéki jelmondat, úgy látszik, most majd a „Szüljenek a férfiak is!” következik. Az aktuális hatalmi viszonyok a fiatalok körében reciprok módon formálják a korszellemet, s talán ennek a következménye, amit most a Pázmányon is láthatunk. Ez még mindig jobb, mintha zombiként szívnák magukba a globális tudatipar csatornáin keresztül az egyébként velejéig természetellenes LMBTQ-ideológiát, ahogy ezt a kortársaik Los Angelestől Varsóig teszik – bár a magam részéről elsősorban erre a szcenárióra tippelek…

De ha mára kisebbségbe is kerültek a fiatalabb korcsoportokban a konzervatívok, a kérdés ugyanúgy érvényes:

hol a szervezett normalitásvédelem hangja, akár a Pázmányon, akár annak falain kívül?

Ha hétezren firkantanak alá egy közhelyekből és hazugságokból összetákolt „Ctrl C Ctrl V” petíciót, miért nincs hetven másik, aki öt mondatban, pusztán a tények erejével porrá zúzza az egész hazug felépítményt?

Összegezzünk!

Ha meg kellene határoznunk, hogy jelenleg nyugaton mi az uralkodó ideológia, akkor első helyen a homoszexualitás és a transzidentitás – vagyis egy szexuálpszichológiai rendellenesség és egy politikai konstrukció – kultuszát kellene megemlítenünk.

Ez a kultusz immár totális uralomra törekszik, még a maffiaszerveződések logikáján is túltéve: ott legalább megszűrik a jelentkezőket, itt viszont belépni szigorúan ajánlott, kilépni pedig ugyanúgy életveszélyes. Hiszen amíg a tényleges nemből a képzelt nembe, illetve a heteroszexuális létállapotból a homoszexuálisba való átlépés pszichés megalapozását (lásd az óvodai/iskolai érzékenyítéseket, dragqueen-járásokat, stb.), valamint annak orvosi rásegítését (hormonterápia) a nyugati államok immár programszinten támogatják, addig ennek fordítottját, az ún. konverziós terápiát számos országban – köztük tucatnyi amerikai államban, Kanadában, Németországban, Franciaországban, sőt még a katolikus Máltán, s az ortodox Görögországban is – tiltják és büntetik. Ezzel világosan kimondták, hogy a homoszexuális lét védettebb, tehát magasabb rendű a heteroszexuálisnál, a képzelt nemi identitás pedig a biológiai nemiségnél.

A hvg.hu-n publikáló szerzők valójában ezt a diktatúrába vezető kultuszt támogatták, hiszen a szakirodalom tendenciózus megszűrése, valamint a „még mi is” szubjektív üzenetét hordozó, kiáltványszerű cím önmagában mutatja, hogy itt nem a tudományos ismeretterjesztés, hanem egyszerűen a propaganda volt a cél.

A kereszténység az egyetlen világnézet, amely ezzel a kultusszal nyíltan szembe mer szállni. Igaz, ezt egyre erőtlenebbül és kényszeredettebben teszi – az azonban semmiképpen sem engedhető meg, hogy keresztény felségterületen partizánkodó figurák keresztes zászlókat lobogtatva harcoljanak az értékeink ellen.

Keményfi Kornél