Egyszer volt, hol nem volt, valahol az üveghegyen is túl, Ferkó és a nagyapja labdáztak. Ferkó minden labdát elkapott, ám a nagyapó sokat kiejtett a kezéből. Ilyenkor mindketten nagyot kacagtak, és együtt keresték: hová gurult. Nem volt könnyű, mert a labda láthatatlan volt. A látható labdát Ferkó ejtette el többször és Nagyapa volt az ügyesebb. A láthatatlan labda hallhatatlan is volt. A másiknak a puffanása behallatszott a szobába, ahol nagyanyó szunyókált, így jött a divatba a láthatatlan labdázás. De még ez sem volt tökéletes, mert már igen régen esett az eső, és az udvaron alig volt fű: a labdázók lába elég nagy port vert fel.

Egyik nap a láthatatlan labda ketté esett, és kilépett belőle egy ember. Nagy köpenybe volt burkolva, amikor meglátták épp belefért a labdába, de egyre nagyobb lett, végül olyan magas lett, mint nagyapó.

„Adjon Isten jó napot!” – köszönt a köpenyes illedelmesen. „Fogadj Isten! – válaszolt nagyapó. – Kit tisztelhetünk az úrban?” „Az esőcsináló vagyok. Látom, erre felé nagy szükség van rám. – Azzal megpörgette a köpönyegét és az eső nagy csöppökben esni kezdett. – Kell a földnek az eső, de egy kicsi belőle Ferkónak sem árt”. Ferkó nem ért rá csodálkozni, hogy honnan ismeri az esőcsináló a nevét, csak élvezte, hogy a langyos eső lemossa róla a port.

„Kerüljön beljebb, – hívta nagyapó a vendéget, – mivel kínálhatom?” Amíg a felnőttek bent falatoztak, Ferkó csak állt az esőben, már minden ruhája csurom víz volt, végül nagyanyó parancsolta befelé, hogy megszárítkozzon. Az esőcsináló csak ráterítette a köpenyét egy pillanatra, s máris minden ruha, de még a cipő is, meg Ferkó haja is száraz lett. „Csuda egy köpeny ez, – mondta nagyapó, – hol vizet fakaszt, hol szárít.” „Nem olyan nagy csoda, hiszen maga is tud a szájából hideget fújni, meleget lehelni”, – jött a felelet.

Estére hazaértek Ferkó szülei és meglepve látták: Ferkó egy fél fejjel magasabb lett. „Lesz még magasabb is” – mondta az esőcsináló, akit ott marasztaltak éjszakára. Reggel búcsúzáskor azt mondta Ferkónak, hogy ha megakad valamiben, csak gondoljon rá, ott lesz. Azzal lendített egyet a köpenyén és úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna náluk.

Telt-múlt az idő, pár év múlva Ferkó valóban nagy legény lett, még az édesapjánál is egy kicsit magosabb. Egyik esete azt mondta a szüleinek: ami munka kell, elvégzik nélkülem, itthon felesleges kenyérpusztító vagyok. Az édesanyja feltarisznyált, s Ferkó elindult világot látni.

Három nap, három éjjel ment előre, s beért egy rengeteg erdőbe. Az erdőben majd beleütközött egy nagy barna medvébe, aki épp málnát szedett egy tisztás szélén. Köszönt illendően, a medve meg barátságosan morgott, mintha értette volna a szíves szavakat. Így társalogtak egy keveset, s akkor a medve megfordult, „Gyertek bocsok, megyünk haza.” „Indulunk”, szólt Zebulon és szedte a lábát, hogy le ne maradjon. Dorka azonban még málnázott egy kicsit, majd szaladni kezdett, mert közben az anyja meg a testvére már messze jártak. Nem is lett volna baj, ha egy száraz faágban meg nem botlik, s el nem esik. Ferkó odaszaladt, fel akarta segíteni. Dorka lába megsérült, rálépni sem tudott, nemhogy szaladni. Mit volt mit tenni, Ferkó nyakába vette a bocsot. Majd össze nem rogyott alatta. Sajnos elveszítette a nyomot, s nem tudta merre menjen. Dorka Ferkót a füleinél fogva irányította, mikor forduljon erre vagy arra. Közben az anyamedve meg Zebulon kiabáltak: „Dorka, Dorka, merre vagy?” „Jövök már – kiáltott vissza Dorka, – csak nagyon lassú a lovam.”

Volt nagy csodálkozás, amikor végre hazaértek. Ferkó megvizsgálta Dorka lábát. Szerencsére csak megrándult, de nem ficamodott ki. Letépett az ingéből egy darabot, és beborogatta a fájós bokát. A medvéktől málnát kapott meg mézet. Jól jött, mert már elfogyott az otthoni kenyér s szalonna. Reggel búcsúzáskor kapott egy kis sípot: „Ha szükséged lesz ránk, csak fújjál bele.”

Ferkó estére rátalált a Jókirály várára. Beengedték, örömmel fogadták, vitték a király elé. „Ha már erre vetődtél fiam, járjál-keljél, s holnap mond meg, mi munkát szeretnél.” Ferkó észrevette, hogy Jókirály egész nap csak ül az aranyozott trónusán, ebéd után estig töri a fejét végül a főszakácsnak megmondja, mi legyen másnap az ebéd. Ez így megy minden nap, mondták a várbeliek, de minden nap baj lesz, mert amit a király kér ebédre, azt éjjel megeszik az egerek. Így történt ez most is. A király rakottkrumplit kért ebédre, amit kolbász nélkül kapott. Olyan falánkok voltak az egerek, hogy semmi nem maradt a kamrában. Jókirály nagyon mérges volt. „Te fiú – szólt Ferkóhoz – találj ki valamit!”

„Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, mondanék valamit, ha meg nem sértem vele.” „Mondjál, ha okosat mondasz, meg is jutalmazlak.” Ferkó szerint a királynak más volna a dolga, mint az ebéddel foglalkozni, ezért azt mondta: „Holnap legyen meglepetés ebéd!” „Hogy gondolod?” „Kivételesen ma este ne mondjon felséged semmi parancsot a holnapi ebédre, készítsen a főszakács azt, amit gondol. Legyen meglepetés a királyi asztalon.” Jókirály nagyon meglepődött: „Furcsákat beszélsz, te fiú, de nem bánom, próbáljuk ki.”

A főszakács meghajolt és elment. Nem szólt senkinek reggelig, hogy mi lesz a meglepetés, mert amit ketten tudnak, az már nem titok. Délben azonban olyan tyúkhúslevest és olyan szarvaspörköltet tálalt fel a királynak, hogy az mind a tíz ujját megnyalta utána.

„Mi volt a titkod, te fiú? – kérdezte a király – Most mért nem csináltak bajt az egerek?” Ferkó megvakarta a fejét: „Azt nem tudom, fenséges királyom, de adjál három napot, hogy kitaláljam.” „Megkapod, de ha nem mondod meg az egerek titkát, hóhér üti le a fejedet. Ám, ha megmondod, nagy jutalmat kapsz.” „Addig is, felséges királyom, mindig meglepetés ebéd legyen, s az étlap összeállításának gondja helyett felséged foglalkozzon az államügyekkel.”

Ferkó felment a vár legmagasabb bástyájára, s törte a fejét. Kezdett megrémülni: csak azt tudta, hogy nem a hasával kell egy királynak törődni, hanem a népével. De miért jönnek az egerek? A király közben elővette az elfekvő ügyeket. Nem sok köszönet volt a munkájában. Itt volt például annak a két görögdinnyeárusnak az esete, akik estére felvitték a dinnyéjüket a piacra, hogy reggel hajnalban már vehessenek az emberek, de az éjjel az egyik kupacot ellopták. Nem tudták eldönteni, kinek a dinnyéjét lopták el, kié maradt meg. Ezért mentek a királyhoz. Mire sorra kerültek, a maradék dinnye is elrohadt, akár haza is mehettek volna. A király azt mondta: „Meg kellett volna felezni a maradékot. Nem volt ennyi eszetek, hát most egyétek meg a rohadt dinnyéteket.” A testőrök elvitték őket a piacra, s etették velük a rohadt dinnyét. Olyan betegek lettek, hogy majd meg haltak.

A másik eset még furcsább volt. Hajósokat vetett ki a partra a vihar, a hajó elsüllyedt, alig tudtak valamit megmenteni a rakományból. A parton tüzet raktak, átmelegedtek, elaludtak. Éjjel jött egy tolvaj, mindenüket elvitte. Amikor az utolsó csomaggal fordult, az egyik hajós felébred, látta, hogy mi történt, óvatosan utána lopakodott, s kileste, hogy hol a barlang, ahová a lopott holmit vitte. Felkeltette a többieket, s meglepték a tolvajt. Elfogták és vitték a király elejébe. Ami az övéké volt, visszavették, s a tolvajt átadták az őrségnek. Ám addig nem engedték el őket, amíg az ügy a király elé nem kerül. Most, hogy Ferkó miatt a király elkezdett foglalkozni a dolgokkal, erre is sor került. A király a tolvajt kitüntette, és megtette főadószedőnek. „Kitől szedjek adót”, – kérdezte a tolvaj? „A nemesektől ne, mert ők a vérükkel adóznak, ha háború van. A papoktól se, mert még a templom egere is szegény. A parasztoktól se, mert akkor nem lesz mit enni.” „Akkor tehát senkitől?” „Dehogynem, azoktól, akiknek a kincseivel teleraktad a barlangodat.” Erre a tolvaj meghajolt, kiment az udvarra és elvette a hajósok összes csomagját. „Ez nem adózás, ez közönséges lopás!” kiáltott fel az egyik hajós, mire a testőrparancsnok a buzogányával betörte a fejét. Innen van a mondás: Mondj igazat, betörik a fejed. „Még, hogy Jókirály! Hiszen ez bolond király!”

Volt egy harmadik eset is. Két szomszéd, az egyik Péter, a másik Pál, azon veszekedtek, hogy kié az a fülemüle, aminek a dalát mindketten élvezettel hallgatták. Az egyik azzal érvelt, hogy az ő fájára szállt a madár, a másik pedig azzal, hogy az ág, amin a fülemüle énekel, átlóg az ő kertjébe. A király elrendelte, hogy a fülemülét le kell vágni és levest kell főzni belőle. A leves fele a királyt illeti, a másik felén osztozzon meg a két szomszéd.

Ferkó meglepetésére a királyné felment hozzá, és elmesélte, milyen ítéleteket hoz most a király. „Bizony jobb volt, amíg csak az ebéddel törődött. Pedig régen milyen okos volt, milyen jól ítélkezett! Még idegen országokból is jöttek hozzá igazságért. Ezért is lett a neve Jókirály.”

„Mióta változott meg?” „Volt itt a várban egy asszony, úgy mondták, boszorkány. Engem nem szeretett, mert ő akart lenni a király felesége. Amikor megszületett a gyönyörű kislányom, Rózsa – könnyesedett el a királyasszony szeme – még mérgesebb lett. Miután a lányunk meghalt, diadalmas lett a tekintete, de hamarosan eltűnt. Nemsokkal ezután kezdődtek a bajok. Te a kis bajból nagyot csináltál, próbáld rendbe hozni!” „Felséges királyasszony, megteszem, amit lehet, de nem kis baj volt ám eddig sem. Tönkremegy az az ország, amelyiknek a vezetője csak magával törődik.” A királyné szomorúan elment, Ferkónak eszébe jutott az esőcsináló, aki amint ígérte, azon mód ott termett. „Ne félj egy cseppet sem, nem ütik le a fejed. Amit a magad esze szerint eddig tettél, jól tetted. A többihez már az én erőm is kell”. Ezzel a garabonciás, – merthogy az esőcsináló garabonciás volt, – hosszan sugdolózott Ferkóval.

Letelt a három nap, Ferkó ment a király elébe. „Nem jó az, felséges királyom, hogy ilyen ócska fa trónuson ülsz, és onnan mondod az ítéletet. Gyere ide mellém, és nézzed ahogy az arany borítást leveszik a szolgák. A trónod, láthatod, szúette ócskaság. Csoda, hogy nem rogyott össze alattad.” Azzal kivitette Ferkó a tákolmányt, és a szolgák az udvaron tűzre vetették. „De min fogok ezután ülni?” „Egyet se félj, felséges királyom, csak hívnom kell a barátaimat.” Ferkó belefújt a medvesípba, s a medvék hoztak egy szépen faragott kőtrónust. Letették a régi helyére, a szolgák pedig rátették az arany borítást. Csodák csodája, sőt csudák csudája, pontosan illett rá. „Ez szép, de nem magyarázat.” „Az is meglesz azonnal, – szólt Ferkó, – csak menjünk ki az udvarra. A medvék is jöjjenek.” Ott lángolt a régi trónus, s a király is látta, hogy éppen egy nagy fanyűvő kukac menekül belőle. „Zebulon, taposd el gyorsan!” Zebulon eltaposta a férget, mire az egész vár megcsendült, de olyan szépen, hogy olyant még senki sem hallott. „Felséges királyom, volt itt a várban egy gonosz boszorka, aki a te feleséged akart lenni. De te egy kimondhatatlanul szebb feleséget találtál. A banya tehát elhatározta, hogy téged tönkre tesz. Először elemésztette a szép lányodat, azután eltűnt. Fanyűvő kukac lett belőle, befészkelte magát a trónodba. Kihallgatta az ebédrendelésedet, és az egereknek megparancsolta, hogy pusztítsák el az ebédrevalót. Amikor elkezdődtek a meglepetés ebédek, akkor megzavarta az eszedet és rossz ítéleteket hoztál. El kellett tehát pusztítani a banyát. De most van igazi trónusod, ebbe féreg nem tud belebújni, és ha újra előveszed a mostani ítéleteket, még helyrehozhatod őket, hogy ismét a messze földön híres Jókirályunk legyél.”

„Örülök, hogy nem kell levágni a fejedet, most tehát mondd: mit kérsz jutalmul?” „Menjünk ki a belső vár virágos kertjébe. Hozzanak a királynak, királynénak esernyőt, a többek nem baj, ha megáznak.” Az égen egy csepp felhő sem volt, mindenki bolondnak nézte Ferkót, de csak magukban pusmogtak. A kertben rózsák voltak, pont középen pedig a többi rózsánál magasabb, szebb és folyton virágzó rózsaszál állt. „Nem kérek mást, csak azt az egyszál rózsát”. „Jaj, csak azt ne, – kiáltott fel a királyné – hiszen ez a kert, ez a rózsa volt a kislányom kedvence. Ha ide jövök, mindig úgy érzem, ő is itt van a közelben.” „Márpedig semmi mást sem akarok, mint épp ezt.” Azzal nem is várt semmi beleegyezést, odahajolt a rózsához, de nem tépte le, nem is vágta le, hanem óvatosan el kezdte kihúzni a földből. Ebben a pillanatban hatalmas zápor keletkezett, mindenki bőrig ázott, csak a királyi párt védte meg az esernyő. De ezen senki nem csodálkozott, mert arra figyeltek, hogy a kihúzott rózsa egyre nagyobb lett, már akkora volt, mint egy ember, és döbbenten ismerték fel, hogy a rózsa pont úgy néz ki, mint a király felesége menyasszony korában. A királykisasszony oda szaladt a szüleihez, ölelték, csókolták egymást. Ferkó pedig királykisasszony formájában is magának kérte a rózsát, amit nagy örömmel neki adtak. Tartottak akkora lakodalmat, amilyen még talán soha nem is volt. A garabonciás a várba hozta Ferkó szüleit, és elhívta a medvéket, akik olyan szépen táncoltak, hogy öröm volt nézni.

Itt a vége, fuss el véle.

Surján László