Ünnepe: május 11.
Salkaházi Sára Kassán született, tanítói diplomát szerzett, ám mivel megtagadta a csehszlovák hűségesküt, el kellett hagynia az iskolát. Könyvkötészetet tanult, kalapüzletben dolgozott, de újságíró akart lenni. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene” – írta akkori életéről. 23 évesen néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, de szakított vőlegényével. 1927-ben megismerkedett a Slachta Margit alapította Szociális Testvérek Társaságával, ez új irányt szabott az életének. Elvégezte a rend szociális tanfolyamát, ellátogatott a budapesti anyaházba is, ahol stílusát túl modernnek találták, de 1929-ben elfogadták jelentkezését novíciának. Mint szerzetes is örökmozgó volt: a karitász vezetésén kívül heti huszonhat órában tanított, gyermekkonyhát, kegytárgyüzletet, szegényházat felügyelt, és szerkesztette a Katholikus nő című folyóiratot. 1937-ben brazíliai missziós munkára jelentkezett, de ehhez magyar állampolgárságot kellett kapnia. Budapestre költözött. A missziós utat a háború meghiúsította.
1940 pünkösdjén örökfogadalmat tett. 1941 elejétől a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetsége országos vezetője lett. Szerkesztette a mozgalom lapját, gyűléseket, lelkinapokat tartott, három év alatt öt új szegényotthont nyitott összesen háromszáz személyre, és elkezdte a Munkásnő Főiskola építését. Megírta a Szent Margitról szóló Fény és illat című misztériumjátékot, amit 1944. március 19-én, a német megszállás napján adtak elő. Amikor a háború alatt a németbarátság miatt sokan visszavették eredeti német nevüket, a Schalkház nevet Salkaházira magyarosította.
A Szociális Testvérek mintegy ezer üldözött zsidót bújtattak. Közülük majdnem százat személyesen Sára nővér mentett meg, aki ekkor a Bokréta utcai Katolikus Nővédő Otthont vezette. December 27-én a nyilasok körbevették az otthont, Bernovits Vilma hitoktatót negyedmagával őrizetbe vették. Sára nővér az akció végén érkezett haza, tiltakozott, így őt is magukkal vitték. Húsz évvel később a zuglói nyilasper egyik vádlottja elmondta a bíróságnak, hogy a foglyokat a Fővámház előtt levetkőztették, és a Duna partjára állították.
Mielőtt a sortűz eldördült volna, Sára nővér a kivégzők felé fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre feltekintve keresztet vetett. Holttestét a Dunába vetették.
Ennyi a lexikon-szerű, tömör életrajz, amiből csak a lényeg hiányzik: Miért avatták boldoggá? Túl könnyű rávágni, hogy hiszen vértanú. Nem a hite miatt ölték meg, hanem mert zsidókat próbált menteni. Ember volt az embertelenségben, tiszteltre méltó, mártír. De miért emelték oltárra? Izaiást idéző jelmondata: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Íme itt vagyok, engem küldj!) már sejtet valamit a szentté válásának útjáról.
A háború alatt egyre erősödő késztetést érzett, hogy felajánlja életét „azon esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be”. Engedélyt kért erre, és 1943. szeptember 14-én elöljárói jelenlétében – teljes titoktartással – felajánlotta életét a budapesti anyaház Szentlélek-kápolnájában. Sára testvér talán előre tudta a sorsát: már 1940 áprilisában így írt naplójában: „…a kínzástól ne féljek, az apró testi gyengeségeket fogadjam szívesen, a halálnak örüljek”.
Az Úristen elfogadta a rendtársakért való életfelajánlást. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a nyilasok a Dunába lőtték, hanem az is, hogy a Társaság tagjai túlélték a háborút. Egy mondás szerint, „ha imádkozom, az Isten figyel”.
Sára nővérre biztosan figyelt, ahogy meghallotta azt az életfelajánlást is, amit a szentség hírében meghalt Ozsvári Csaba testvérünk tett Magyarország lelki megújulásáért. Ennek megvalósítása mindannyiunk feladata: imával meg szóval, hiszen a hit hallásból van. Embertől emberig terjed.
Surján László
