A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 30 év eredményeit és kihívásait összegző körlevelenék 77–86. pontjai a keresztény közéletről szólnak.
Az Egyház elvárja tagjaitól, hogy hitüknek és belőle fakadó erkölcsüknek megfelelően kapcsolódjanak be a közéletbe, és vegyenek részt a politikai életben is. A politikának a közjót, vagyis a társadalom egészének javát kell szolgálnia, és hitelét veszti, ha pusztán csoportérdeket, a megszerzett hatalom megőrzését vagy önző, anyagi érdeket képvisel.
Politizáljon-e a pap? Ez már nehezebb kérdés, de a válasz egyértelmű:
A püspökök és a papok nem tölthetnek be politikai tisztséget. Küldetésük nem politikai természetű. Feladatuk az Egyház építése és az, hogy a valódi értékeket újra meg újra mindenki elé terjesszék. Az Egyház társadalmi tanításának értékeit felmutatva járulnak hozzá a szélesebb magyar társadalom békéjéhez és közös jólétéhez.
További alaptételek:
Minden társadalmi, gazdasági és politikai struktúrának az embert kell szolgálnia, különösen a leginkább kiszolgáltatottakat. A helyes kormányzati politika központi törekvésének kell lennie, hogy mindenki munkához juthasson, és így tudjon gondoskodni maga és családja megélhetéséről (vö. LE, 16; GS, 34)
Nem mindegy, hogy a munkahelyteremtést mivel segíti az állam. Hiba, ha lazítanak a környezetvédelmi vagy munkavédelmi szabályokon. Hiba, ha a szabályok megtartást a hatóság nem követeli meg. Hiba, ha a munkások érdekeit védő szervezeteket a hatályos törvények ellehetetlenítik. Az állam tartsa szem előtt, hogy a munkásnak joga van a tisztességes bérhez, a pihenéshez, a biztonságos munkakörnyezethez és az érdekképviseleti célú egyesüléshez.
Tudomásul kell venni, hogy a munka elsődleges a haszonnal szemben.
Méret- és gazdálkodási hatékonysági megfontolásokból (az oktatás esetében emellett ideológiai szempontok miatt is) hazánkban az elmúlt évtizedekben több területen komoly centralizáció történt. Ez részben az 1990 után túlzásba vitt, sőt az anarchia veszélyét hordozó decentralizáció korrekciója volt. (Az állam gyöngítését célozták azok, akik miatt minden kis falu is önálló oktatási és egészségügyi intézményfenntartóvá lett. A települések anyagi lehetőségeiben és a vezetőik rátermettségében mutatkozó különbségek miatt komoly színvonalbeli eltéréseket jöttek létre. Mindez nagymértékű önkormányzati eladósodáshoz vezetett).
Egyelőre nem alakult ki működőképes egyensúly a központi és a helyi intézmények között. A nagymértékben központosított állami intézmények ugyanakkor nehézkesen működnek, és nem mindig tudnak megfelelően és kellő időben reagálni a helyi szükségletekre és problémákra. A szubszidiaritás elvének megfelelően fontos volna visszaállítani az önkormányzatok szélesebb körű feladatellátását, és biztosítani az ehhez szükséges forrásokat.
A döntéshozatali folyamatokba szükséges bevonni a társadalom különféle rétegeit. Fontos, hogy a politikai hatalom birtokosai mindig meghallgassák az ellenvéleményeket. Folytassanak aktív párbeszédet az értelmiséggel. Ugyanakkor fontos, hogy a vidék hangját, az egyszerű ember bölcsességét is meghallják.
Magyarország önállósága és függetlensége igen fontos, megőrzendő kincsünk. Az Egyház társadalmi tanítása elismeri a nemzeti szuverenitás jelentőségét, amely egy nemzet politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális önazonosságát fejezi ki.
Ez a szuverenitás azonban, ahogyan ugyanez a tanítás rögtön hozzáteszi, „nem abszolút: a nemzeteknek tudniuk kell egy közös cél javára lemondaniuk jogaik egy részének gyakorlásáról, annak tudatában, hogy egy családot alkotnak”. (Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 435). A nemzetünket érintő nagy kérdésekben – így a családok védelme, a migráció, a béke megőrzése, a határainkon túl élő magyarság támogatása és érdekeinek védelme, valamint az energiaellátás, a vízkészletek és a földtulajdon nemzeti kézben való megőrzése terén – nagy bölcsességet igényel annak megkülönböztetése, hogy mikor kell európai partnereinkkel közösen, és mikor önállóan döntéseket hoznunk. Ezek miatt viták kereszttüzébe kerülhetünk: mégis nekünk kell döntenünk, és nem engedhetjük, hogy külső érdekek játékszerévé váljunk.
A határainkon túl élő magyarság nemzetünk szerves része. Mindannyiunk számára példa és erőforrás szeretetük és hűségük a kultúrájukhoz, az anyanyelvükhöz, az értékeikhez. Felelősségünk és kötelességünk segíteni az ő megmaradásukat, kulturális intézményeik működését, közösségeik életét.
Kiemelt fontosságú nemzetünk életében a jó szomszédság ápolása a környező népekkel. Ismerjük meg történelmüket és hagyományaikat, irodalmukat és művészetüket! Egymásra vagyunk utalva, csak együtt boldogulhatunk. Ezért támogatnunk kell minden olyan kezdeményezést, amely az egyházmegyék és egyházközségek közötti kapcsolatokat erősíti, a szomszédos országok püspökeivel együttműködve.
Hazánk ezer év óta része Európának. Függetlenségünk és önállóságunk megőrzése mellett törekednünk kell arra, hogy jó kapcsolatokat ápoljunk Európa országaival. Az általunk fontosnak tartott értékekhez – a béke megőrzéséhez, a család védelméhez, a saját migrációs politikához való jogunkhoz – ragaszkodva minden olyan döntésben, amely ezeket tiszteletben tartja, törekednünk kell az együttműködésre (vö. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 297–298).
Surján László

