Rejtély még, hogy mi lesz a Terror Háza sorsa. Eldózerolni nem fogják. Nem gondolom, hogy bezárják. Hogy a „független” történészek mit hagynak meg, mit tüntetnek el, még nem tudjuk. De, ami történt, megtörtént. Ha a nemzet emlékezni akar a múltjára, mindenféle kiállítás nélkül is emlékezni fog. Ebben segíti, hogy nemcsak Andrássy út 60 létezett. Tanulságosnak találtam például azt a tudósítást, amit „A volt ÁVH-palota rejtelmei” címmel a Petőfi Népe az utolsó szabad pillanatban, 1956. november 4-én közölt. Ide másolom:

„Kecskemét főterén, a barátok temploma mellett, a városházával szemben nagy szürke épület áll. Nemrég még itt tanyázott az ÁVH, ahol a katonaruhába bújt sátánlelkű gonosztevők szörnyű gaztettet követtek el a becsületes emberek százaival szemben.

Igen, ez volt a hírhedt kék ÁVH-palota, amely annyi kegyetlenségre emlékeztet. Ez volt az a hely, ahol kimondták a végső szót: megbízható voltál-e, vagy sem.

Az épület előtt két-három fegyveres, a nemzetőrség tagjai. Ők már a mieink…

A főbejárat kapuja nyitva. Az érdeklődök százai özönlenek be rajta. A város lakossága kíváncsi, hogy milyen is lehet ez az épület belülről? A földszinti parkettes, cserépkályhás, kisszerű, papírdarabkáktól szemetes szobák párnázott ajtaja az elmenekült vadállatok hűlt helyét mutatja. A szerteszéjjel heverő vastag keménypapírból készült irattartók arról árulkodnak, hogy ezer, meg ezer ember »káder«-lapja feküdt itt. A villanykapcsolók mellett három-négy, különböző színű villanycsengőgomb. Közülük még néhány most is működik. A piros gombnyomásra vérvöröslámpák gyulladnak ki. A fehér gombnyomásra őrjítő hangú riasztó csengő szólal meg. Rossz ezt így is hallani, hát még, amikor eredeti rendeltetését szolgálta.

Szemünk kutatva néz körül, vajon milyen meglepetéssel találkozunk még itt? A főbejárattól jobbra eső épületrész fantasztikus látvány. Rendkívül pihent eszű, gyalázatos ember készíthette ennek a tervét. 2×3 méteres, máshol 3×1 méteres nagyságú, duplafalú(!) cellák sorakoznak. Bejáratukon komor vasalással ellátott ajtók őrködnek. Amikor az ember a cella tenyérnyi nyílásán beszűrődő fényt, látja, azt hinné, hogy ezek az »ablakok« az utcára, vagy legalábbis az udvarra szólnak. De nem így van. A cellákat még egy külön vastag fal zárja el a külvilágtól. Üresek már ezek is, ki tudja, hol vannak egykori lakóik…

No, de menjünk le a főbejárattól balra fekvő mély »pincébe.« A rejtelmes lejáratú zárkák borzalmas képet mutatnak. A vasbetonba burkolt cellák sötét, párás, fülledt levegője szinte megrázza az embert. A hosszú, alagútnak beillő folyosó lejtősen vezet a bokáig, majd térdig érő, bűzös vízbe. Nem tudni hány embert tettek tönkre ezek a félelmetes kínzókamrák.

Nem bírjuk tovább! Elég volt a szemléből. Felmegyünk a szabad levegőre. Még utoljára betekintünk egy jól rejtett szobába, ahol az iratok halomra dobálva beszélnek… kiabálnak … ordítanak — farkasok tanyája volt ez.”

Az aláírás: — Vízhányó —

Az épület ma is megvan, ismét egyházi célokat szolgál, mint eredetileg. A pincéje a rendszerváltás után is őrzi az ott fogva tartottak szenvedésének emlékét.

Ha az új kormány Schmidt Máriát akarja meghurcolni, „sikeres” lesz, bár sekély e kéj. De ha a múltat akarja eltörölni, abba beletörik a bicskája.

Összeböngészte: Surján László