Bármilyen jelentős is volt, bármilyen látványos helyszínen tartott beszédet az Egyesült Államok külügyminisztere, Marco RUBIO, nem kapott súlyának megfelelő média-figyelmet. A háttér fontos volt, hiszen a szónok kultúránkat, illetve annak hiányát, az ógörög világból vezette le. Üzenete szinte hadüzenet mindenféle kósza woke gondolatok ellen.

Kiindulópontja: A világ tele van turisztikailag érdekes, értékes romokkal. De az Akropolisz más. Itt a saját gyökereinkkel találkozhatunk.

A beszéd rámutatott, hogy „Athén adta nekünk a demokráciát. Platón és Arisztotelész a nyugati filozófiát. A jogról, erényről, állampolgárságról és köztársasági kormányzásról alkotott eszméink a görög városállamokban formálódtak. Még a politikai szókincseink nagy része – olyan szavak, mint a demokrácia, zsarnokság, maga a politika szó – is itt született.”

De a lényeget nem ebben látta. „Itt, Athénban találtuk meg az első teljes megvalósítást azoknak az alapvető tulajdonságoknak, amelyek később meghatározták a Nyugatot: a heves egyéniség és a könyörtelen ambíció; merész felfedezés és találmány; a felfedezés, kaland, kockázat és dicsőség iránti vágy. A világ és az annak működésének elvei iránti kielégíthetetlen kíváncsiság, éhség a természet titkainak megismerésére és a kozmosz titkainak megértésére. Türelmetlenség az elképzelhetetlenség gondolata iránt, minden határ és korlát iránti bosszúság, az ismeretlen mélyére való betekintés.” Elismerte, hogy a görög világ a filozófiánk, etikánk és vallásunkaz alapja. „Ez nyitotta meg az utat Jézus Krisztus evangéliumának, hogy termékeny talajt találjon Európában, és virágozzon a kereszténység birodalmává. Ez volt a keresztény teológiának, valamint a természetjognak az alapja.” Elismeréssel szólt a görögökben élő ambícióról: „A klasszikus görög város egy aréna volt a nagy férfiaknak, hogy próbára tegyék és bizonyítsák magukat, folyamatosan küzdöttek – hogy a legjobbak, a legerősebbek, a legszebbek legyenek, egyre közelebb kerüljenek a tökéletességhez.”

Ez volt a bevezetés és az alaphang, amellyel szembe állította a mostani világot: „Tudom, hogy a mai fülek számára az imént leírt életmód furcsán, talán még kegyetlennek is hangozhat. Korunk a tökéletes biztonság világává vált, kockázat és kudarcmentes, nem számol sem a győzelem dicsőségével, sem a vereség szégyenével.” A beszéd nem mondta ki, de mindannyian érezzük, hogy a tökéletes biztonság ma csak vágyainkban létezik. Nyugalmat keresünk, hiányzik belőlük az ókori görög városállamok mozgalmassága. Ők tele voltak intenzív szenvedéllyel, rivalizálással, frakcióval és konfliktussal. A becsvágy, vagy a thumos, ahogy az ókori görögök nevezték – a szenvedély, erő, bátorság, büszkeség tüze – a nagy civilizáció szíve.

Ezek után jött a kíméletlen kritika: „Ma a Nyugat elfelejtette ezt a tulajdonságot. Idővel mi a nyugaton szégyelltük magunkat azok miatt, amelyek kivételessé tettek minket. Zavarban éreztük magunkat, hogy eredményeink megkülönböztetnek minket a világ többi részétől. A jólétünk valahogy bűntudat forrásává vált. Már nem hittük, hogy megérdemeljük és kiérdemeltük a nagyságunkat. A „nacionalizmus” szó mocskos szóvá vált. Így lebontottuk emlékműveinket; elítéltük a saját történelmünket. És túl sok helyen megtanítottuk gyermekeinket, hogy szégyelljék az az országot, amelyet örökölni fognak. Közben megnyitottuk határainkat, kiszerveztük az iparunkat, és hagytuk, hogy hadseregeink elhaladjon és hanyatlásra kerüljön. És minden évről egyre inkább kiszerveztük szuverenitásunkat, döntéseinket a globális bürokráciákra hárítva, messze túlmutatva az irányításunk határán.”

A beszéd döntésre késztetett. „Az az út, amit választunk, meghatározza, hogy a Nyugat megtartja-e helyét a világ élén, vagy beletörődik a sorvadás, a szolgaság és hanyatlás jövőjébe.” Amerika döntött: újjáépítjük védelmünket, harcoljunk a jövő technológiáinak és iparágainak dominanciájáért. Hogy szabadjára engedjük energiánkat, újjáépítsük gyárainkat, visszahozzuk űrhajósainkat a Holdra, és hogy elindítsuk az űrkutatás új korszakát.”

Rubio a görögökre hivatkozva egy kimondatlan ellenségnek üzent: A görögök megértették, hogy a nemzeteknek érdekeik vannak. Megértették, hogy az államvezetéshez kell belátás és diplomácia, de szükség van az erő használatára, amikor a diplomácia kudarcot vall. „Ez a politika és az államiság klasszikus értelmezése, amelyet a kormány vissza akar szerezni – nemcsak hazánk, hanem egész civilizációnk számára.” Ezzel nyitott Európa felé: „Hisszük, hogy Európa felébredhet hosszú álmából, és újra fellángra lobbantja azt a tüzet, amelyet évezredekkel ezelőtt itt gyújtottak. … Bár a szenvedélyek néha megfeszítették az Egyesült Államok és Európa közötti szeretet kötelékeket. …. Együtt meg kell erősítenünk egy olyan szövetséget, amely képes szembenézni a korunk fenyegetéseivel. Víziónk egy olyan szövetség, amelynek ereje nagyobb, mint a részei összege. Együtt akarunk nyerni. Együtt kell nyernünk.”

Szembe szállt a globalizmus vadhajtásaival: „Ma már divattá vált azt hinni, hogy a progresszív külpolitika azt jelenti, hogy a globális közösséget helyezzük előtérbe a saját népünk felett. Sokat tanulhatnánk az ókori görögtől, mert tudták, hogy nincs semmi önző vagy rossz a nemzethez való hűségben, vagy abban, hogy minden felett a saját érdekeit védjük.” Végül élesen elhatárolódott a fanatizmustól és a terrorizmustól. „A Nyugat hőse az a katona, aki nem hagyja el a posztját, az a hajóskapitány, aki a hajójával együtt süllyed el. Ez teljesen más, mint amit még ma is látunk, például olyan fanatikusoktól, mint az iráni radikális mullák, akik halálkultuszuk nemzeti hősként ünneplik a gyermeköngyilkos merénylőket, és a mártíromságot öncélnak tartja. A mi hőseink hajlandóak lehetnek meghalni az ügyükért, de nem imádják a halált. Értékeljük az életet, és felismerjük a hősiességet azokban, akik inkább feláldoznák azt, mintsem elárulnák elveiket. Mi a Nyugat elképzelését – hősiességet, becsületet, kötelességérzet – természetesnek vesszük. Feltételezzük, hogy ezek univerzálisak minden ember számára, minden időben és mindenhol. Nem azok.”

A ma fenyegetése valós, figyelmeztetett a külügyminiszter. Nem bízik a nemzetközi, azaz nemzetek feletti intézményekben. Látja, hogy új verseny van a nagyhatalmak között.

Számunkra, akik woke-talanul szeretnénk látni ezt a világot, ez a beszéd lelkesítő. Van azonban benne, ami nyugtalanít, továbbá nagy hiánya, hogy nem mutat kivezető utat.

Bár a beszéd nem fogalmazza meg nyíltan, a szónok fél attól, hogy a Nyugat, azon belül az USA elveszíti hegemóniáját. A föld népességének jelentős része él a BRICS államokban. Meg akarják törni a dollár uralmát. És nem az euróban látják a megoldást. Így az Egyesült Államok Thuküdidész csapdájába kerül. Thuküdidész szerint, ha egy vezető hatalom észleli, hogy mellette egy feltörekvő másik jelentkezik, érdekeit akár erővel is meg akarja védeni. Könnyen lehet, hogy amit csetepatékat látunk világszerte, az csak előjáték.

Végül a legfontosabbról: a lehetséges megoldásról. Azt ugyanis mindenki látja, hogy a mai feszültséget az emberiség túlélésének kockáztatása nélkül erővel megoldani nem lehet.

John Horvath a megoldást nem a haderő fejlesztésében, nem az erőszakban, még csak nem is a nemzeti érzés megerősítésében látja. A „nacionalista gondolkodás a kereszténység dicsőséges díszítésére koncentrál, anélkül, hogy visszatérne Krisztushoz és törvényéhez. Istentelen keresztes hadjáratokba indul Krisztus keresztje nélkül. A tervezett helyreállításban a keresztény szellem inkább kulturális identitásjelzővé válik, nem pedig lüktető szívévé. A tendencia az, hogy a kereszténységet civilizációs teljesítményre korlátozzák, elfelejtve az egyetemes parancsot: „Menjetek ezért, és tanítsátok minden nemzetet” (Máté 28:19).”

Hazafiság, kereszténység. Van ellentét a kettő között? Van, ha a kereszténység csak sorminta, csak a nemzeti érzés díszítése. Van, ha a hazafiság csak lépesméz, amellyel az egyház magához csábítja az embereket, van, ha a hazaszeretet más nemzetekkel szembeállít.

Van tehát, de nem kellene lennie.

A megoldás a megtérésben van. Erre bárki mondhatja, hogy ez nem a politika feladata. De a politikai döntéseknek összhangban kell (kellene) lennie az evangélium tanításával. Ezen összhang melletti kiállás adja meg a Kereszténydemokrata Néppárt identitását. Másképp is lehet, de nem érdemes.

Surján László