Kicsit lebutítva az aszály olyan időszakot jelent, amikor az éghajlattól elvárhatóhoz képest sokkal kevesebb csapadék esik, a magas hőmérséklet miatt a talaj párolgási vesztesége jelentősen megnő. Időtartama akár évekig is eltarthat. Ez tömeges elvándorlást is okozhat. Magyarországon az aszály egyre gyakrabban fordul elő. A legnagyobb 1863-ban volt, amikor az Alföld legnagyobb részén nemcsak termés nem volt, hanem sok gazdasági állat is elpusztult, az emberek között éhínség uralkodott. S bizony sok-sok évig eltartott, míg az okozott veszteséget pótolni sikerült.

A meghatározás szerint létezik meteorológiai, hidrológiai és gazdasági aszály. A meteorológiait a csapadékhiány okozza. A hidrológiai azt jelenti, hogy kiszáradnak a felszín fölötti vizek. A gazdasági aszályban a növényzetet sokkoló stresszhatás éri a nagy párolgás és a talajvíz szintjének csökkenése miatt.

Okairól sok vita folyik, de egyre inkább úgy tűnik, hogy mi emberek vagyunk a kiváltói. Egyre beszélünk róla, mégis sokan összeesküvés-elméletnek tartják, pedig a dolog egyszerű: a semmire tekintettel nem levő pénzéhség a fő ok.

No, nem a miénk, kisembereké – bár mi sem vagyunk egyáltalán szentek –, hanem aFöld lakosságához képest valóban csak maréknyi világuraké, akiknek csak egy számít: a haszon. Eszméletlenül sok felesleges dolog vesz körül, amelyek nélkül vígan élhetnénk, de belénk sulykoljak, hogy ez vagy az nélkül nem is vagyunk emberek, nem is számítunk senkinek. Csak el kell menni valamelyik bevásárló centrumba bárhol a világon – hisz uniformizáltak, egyformák mindenhol – és körül kell nézni. Vagy csak itt, Békésen be kell menni egy nagyobb üzletbe, és odafigyelve meg kell számolni, hány olyan termék van a polcokon, melyek valóban létfontosságúak? Vagy a patikában mennyi a nagyon is nélkülözhető bóvli és mi az, ami valóban életet ment?

Nem azt mondom, hogy vissza kell menni a kőkorszakba. Elég fél évszázadra visszagondolni. Most én is ezt teszem. Gyerekkoromban megműveltük a kis földet, amit a kommunizmus engedett. Tartottunk baromfit, disznót. A tejet a tehenet tartó gazdától vettük. A megtermelt fölös krumpliért cserébe búzát kaptunk Moldvából. A kenyeret sütöttük, a pálinkát főzettük. Önellátóak voltunk csaknem. A boltba csak két dologért küldtek: petróleumért a lámpába és kékítőért a nagymosáshoz. Fát az erdőről vettük. Az anyák, nagymamák fontak, kötöttek, varrtak. A játék is házi gyártás volt: bodzasíp, parittya, nyíl, fakard, csuhébaba.

Most mindezt mintha elfelejtettük volna. Pedig a Földanya egyfolytában jelez, üzen, a Jóisten folyamatosan küldi jeleit, mi mégis süketnek, vaknak tettetjük magunk, pedig a lelkünk mélyén rég tudjuk, hogy baj van.

Nos, mára aztán kinyílhatott a csipánk. Nem langyos, de forró mosogatórongyként csapódik arcunkba a valóság. A természet, a gazdaság, a társadalom sokkhatás alatt áll. Ha ez sem ébreszt fel, hát két választásunk marad: a purgatórium vagy a pokol. Pedig menyországban is élhetnénk.

Pálmai Tamás