Hetekkel a választási vereség után ma sem mérséklődik a jobboldal bizonytalansága. A jelenség persze érthető. Ahogy a hozzátartozónk elvesztése miatti hiányérzet is erősebbé válik a családi ünnepnapokon, vagy akkor, amikor éppen szükségünk lenne a jelenlétére, úgy a választási vereség is fájdalmasabb a kormányalakítás napján, illetve válsághelyzetek idején.

A rendszerváltás óta ez a negyedik alkalom, hogy a nemzeti oldal kikap egy parlamenti választáson – ebből háromszor úgy, hogy közben a kormányrudat is kicsavarták a kezéből. Ezek a vereségek azonban minden alkalommal más jellegűek voltak, sőt még azt sem mondhatjuk, hogy a vereség és a veszteség (a csapás objektív és szubjektív mértéke) egymással egyenes arányban állna.

Az első nagy pofont 1994 tavaszán kaptuk. Bár a legtöbben nem számoltak az MDF-kormány újrázásával, sokakban élt a remény, hogy a Fidesz segítségével – amely az előző évben konzervatív fordulatot hajtott végre – megakadályozható a posztkommunisták visszatérése. Az utódpárt abszolút többsége és a koalíció 72%-os parlamenti túlsúlya váratlanul érte a jobboldalt. Mégsem a kétharmadon túli arány volt az igazán sokkoló, hiszen a kormányellenes közhangulatot már régóta lehetett érezni.

Ami megmagyarázhatatlan volt, az az, hogy a magyar nép önként, minden kényszer nélkül szavazta vissza a hatalomba saját korábbi elnyomóit és az ország tönkretevőit. Erre a fejleményre még a kamikaze-kormányról szóló antalli jóslat sem tudta felkészíteni a jobboldalt.

A sorrendben második, 2002-es vereség már nem a választási győztes, hanem a választási vesztes tetteinek a tükrében volt váratlan és igazságtalan. Az első Orbán-kormány frissebb, gyakorlatiasabb stílust képviselt, mint az Antall-kabinet. 1998-ra az elődök már elvégezték a rendszerváltó munkát – a szükségeset és a piszkosat egyaránt –, így megnyíltak a távlatok, s végre a kibontakozásról és gyarapodásról szólhatott a kormányzati munka. Széchenyi-terv, Mária Valéria-híd, státustörvény – csak néhány kulcsszó a polgári kormány teljesítménylistájáról. A nemzeti oldal teljes joggal várta el a társadalom többségétől a folytatás jóváhagyását.

Valójában ez az egy százalékpontos különbség eredményezte mélységeiben is az ország kettészakadását. A háromhatvanas kenyér bugyuta nosztalgiáját még meg lehetett magyarázni valahogy, a társadalmi hálátlanságnak ezt a kirívó esetét azonban már nem. Mint emlékszünk, húszezer forint volt az értéke annak a „kormányváltó csekknek”, amit Lendvaiék 2002-ben az MSZP győzelme esetére a nyugdíjasoknak ígértek.

A 2006-os választás, vagyis Gyurcsány győzelme megint csak más üzenetet közvetített. Ez a vereség, amely mértékében még felül is múlta kissé a négy évvel korábbit, már a rezignáció, a beletörődés hangulatát terítette szét: a polgári oldalon széles körben elterjedt az „Orbánnal többé nem lehet” – utólag komoly tévedésnek és kishitűségnek bizonyuló – belterjes bölcsessége. Végül egy négy cikluson át tartó, megszakítatlan kétharmados kormányzással érkeztünk el 2026. április 12-ig.

Akik átélték 1994-et, 2002-t és 2006-ot, most azt tapasztalják, hogy még a korábbi vereségek utáni állapotnál is dühösebb és csalódottabb a Fidesz-tábor. De vajon miért? A kérdésre több válasz is adható.

Első ok: a jobboldal megszokta a sorozatos győzelmeket és a „miénk itt a tér” érzését. Ráadásul

Orbán Viktor a 2010-től kezdődő időszakot kiszakította a rendszerváltás utáni demokratikus éra egészéből, s tudatosan önálló rendszerként (NER) definiálta azt – ennélfogva a nemzeti oldal nem egyszerű választást, hanem rendszert veszített, mint ahogy a győztes oldal is rendszert váltott.

Második ok: megjelent a társadalomban az „internetes visszhangkamra” néven ismert jelenség.

Mivel már minden korosztály felköltözött a webkettőre, az emberek jóval kevesebb ellentétes véleménnyel szembesülnek, mint korábban, ugyanakkor a hasonló hangok ereje megsokszorozódott. A keserűségé is.

Harmadik ok a politikai demográfia. 16 év nagy idő, s elöregedettségének dacára a Fidesz-táboron belül is jelentőssé vált azok aránya, akiket életkoruk okán még nem edzettek meg a korábbi, távolinak tűnő vereségek. Ők nyilván nagyobb indulatokkal élik meg a történteket, s az indulatos vélemény mindig nagyobbat szól.

Negyedik ok: a jobboldali közvéleménykutatók által prezentált Fidesz-fölény. A kormánypárti tábor, vagy legalábbis a keménymag rendíthetetlenül hitte, hogy a baloldali (vagy annak tekintett) intézetek azért mérik felül a Tiszát, hogy Magyar Péterék a vereségük után ezekre az eredményekre hivatkozva tudjanak majd csalást kiáltani és utcai ellenállást szervezni. Ha volt közvetlen logikai előzménye a jobboldaliak választási csalódottságának, akkor ez volt az.

S itt álljunk meg egy pillanatra, mivel ez a történet már nem csak a politika, hanem a tudomány területét is érinti. Az elmúlt 36 évben egyetlen kampányban sem tapasztalhattunk ilyen jelentős eltéréseket a különböző kötődésű intézetek prognózisai között: ezek a számok két nagy külön tömböt képeztek, köztes értékek nélkül. Valamelyik kutatói blokknak tehát a választás után – szakmai értelemben – szükségszerűen buknia kellett. Sajnos a jobboldali intézetek csoportja lett ez a blokk.

A fő problémát azonban a nemzeti oldalon jelenleg nem az elkeseredettség mértéke, vagy annak további növekedése, hanem az irracionális düh és gyűlölet burjánzása jelenti. Az irracionalitást itt úgy kell érteni, hogy egyes választói megnyilvánulások már a legfontosabb alapértékeinkkel kerülnek ellentmondásba. Vannak, akik szerint Magyarország megérdemelne egy gazdasági, migrációs, geopolitikai stb. csapást. A totális aránytévesztés ugyancsak gyakori esete, amikor második Mohácsnak vagy második Trianonnak nevezik a választást – miközben a történelemkönyvekben nincs szó arról, hogy a magyarok négyévente szavazhattak volna a törökök hazatéréséről vagy az elszakított területek visszacsatolásáról.

Emberileg persze érthető (legalábbis egy adott határon belül), ha valaki azt kívánja: kapjon leckét az élettől, tapasztalja meg a kiérdemelt következményeket az, aki önző érdekből rossz utat választott magának és másoknak. Csakhogy 2026 protestszavazóit nem lehet egy kalapba tenni a kommunizmust visszasíró 1994-es, vagy a 23 millió romántól rettegő és húszezer forintért megvásárolható 2002-es átlagbaloldalival. S hogy miért is?

Azért, mert a Tisza Párt törzsszavazóit adó fiatalok nagy részének semmilyen személyes tapasztalata nincs a baloldali kormányzásról, kezdve a szemkilövetéstől a behódoló diplomácián át az „elkúrt” gazdaságpolitikáig – a kommunizmusról nem is beszélve. És mivel tapasztalatok híján a vészvillogó sem működik náluk a baloldali-liberális-globalista politikával szemben, ennek a vereségnek előbb-utóbb szükségszerűen be kellett következnie.

Tudomásul kell vennünk: a tartós nemzeti elvű kormányzás egyik külső feltétele, hogy azt időről időre meg kell szakítania egy-két ciklusnyi tanulási időnek. Tekintsük ezt a demokrácia fenntartási költségének!

Végül álljon itt néhány szemléletformáló gondolat, amelyek megfontolása talán nem is lenne haszontalan a jobboldali közösség érintett tagjai számára az előttünk álló időkben.

1. A nemzet nem csak belőlünk áll

A jobboldalra sosem voltak jellemzőek az olyan primitív és kirekesztő nemzetdefiníciók, mint hogy ki hol fizeti az adót. 15 millió magyarban gondolkodunk – de pont ezért a Tisza-szavazókat se írjuk ki a nemzetből! Más kérdés, hogy a mi közösségünk éppen azon alapul, hogy az átlagnál önzetlenebbül és felelősségteljesebben viszonyulunk a nemzeti sorskérdésekhez. Ezt a többletet viszont vállaljuk fel bátran!

2. Befelé és kifelé eltérő a mérce

Akármit is gondolunk Magyar Péterről és kormányáról, nemzetközi szinten most ők képviselik Magyarországot. Ezért hazafiatlanság általánosságban azért drukkolni, hogy egy külföldi szereplő szorítsa sarokba vagy szégyenítse meg nyilvánosan az új vezetést. Persze kell a nemzetközi patrióta összefogás, amikor blokkok harcolnak a blokkokkal, vagy nemzetek a nemzetekfeletti erőközpontok ellen, de a kormánnyal szembeni közvetlen küzdelmet házon belül kell lefolytatnunk.

3. Mérjünk helyesen a múlttal!

A történelmi analógiák használata önmagában helyes, mert a mintázatok ismétlődnek, ezért okulhatunk belőlük. A Tisza győzelmének a nagy nemzeti katasztrófákkal (tatárjárás, Mohács, Trianon stb.) való összevetése azonban súlyos aránytévesztés, sőt az utóbbiak durva relativizálása, ami valójában a relativizáló személy érdektelenségét és érzéketlenségét bizonyítja. Ne váltsuk aprópénzre a tragédiáinkat, mert ezzel elértéktelenítjük őket!

4. A konstruktivitás követelménye

Az eddigi baloldali(nak nevezett) kormányok nem csupán a politikai ellenfeleiket támadták, hanem magának a nemzetnek akartak ártani. Egyelőre nem tudni, hogy az anti-NER formációként viselkedő Tisza e téren meddig megy el. Önsorsrontás lenne azonban, ha a különböző súlyú esetekben egyforma hangerővel kiáltanánk farkast. A nemzeti érdekeknek megfelelő törekvéseket pedig – ha lesznek ilyenek – természetesen támogatni kell.

5. Lássuk tisztán a szerepeinket!

Ne próbáljuk szűk pártpolitikai keretekben értelmezni a nemzeti tábor létét! Ha tanulhattunk valamit a liberálisoktól az elmúlt évtizedekben, akkor azt, hogy a közösségnek politikai hátszél nélkül is működnie kell, tevékenysége pedig nem korlátozódhat csak a szűken vett közéletre. Érdemes tudatosítanunk azt is, hogy a magánéletben gyakorolt hivatásunkkal – ha jól végezzük – a hazánkat is szolgáljuk. Az egyéni minőségek összeadódnak, és a nemzetet gyarapítják.

Keményfi Kornél