– Tudod mi van ma?
– Csütörtök.
– Persze, de nem erre gondoltam. Március 19-e van.
– Na és?
– Nyolcvankét évvel ezelőtt a németek megszállták Magyarországot. A kutya sem hívta őket. De féltek, hogy kiszállunk a háborúból.
– Ennek nem volt esélye. A tisztikar zöme német érzelmű volt.
– Igen, és a vak ló bátorságával rohant a pusztulásba.
– De miért kell minderre emlékezni? Ismered a dalt: csak a szépre emlékezem.
– Nemzet múlt nélkül: ház alap nélkül. De van igazság abban, amit mondasz. A németeknek inkább kellene emlékezni, mint nekünk. 44-ben nem tetszett nekik, mi a vonakodó csatlós voltunk, hát elfoglalták az országot. Most az nem tetszik nekik, amit Ukrajnáról gondolunk, hát fenyegetőznek. Nem gondolnak arra, hogy hová tűntek a nemzetiszocialistáik.
– Azért az túlzás, hogy a mai németeket Hitlerékkel azonosítod.
– Lehet, hogy túlzás, de főleg azért, mert változtak az idők. Egyébként emberükre akadtak. Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja. Orbán ütésálló.
– Ő lehet, hogy állja, de kibírja-e az ország a nagy hetvenkedést?
– Annak idején a német beavatkozás Szálasit hozta a nyakunkra. Most Magyar Péterre van kilátás. A két ember között látok párhuzamot: idegen érdekek feltétlen kiszolgálása nacionalista mázzal leöntve.
– Ez ugyanolyan durva túlzás, mint Orbán Viktornak az a kijelentése, hogy közötte és Zelenszkij között kell választanunk.
– A hasonlat mindig sántít, nem minősítettem Magyar Pétert nyilasnak. A miniszterelnök kijelentését lehet csípőből elutasítani, ahogy Horn Gábor tette, de érdemes volna végig gondolni. Zelenszkij követelőzik. Szövetségeseitől, azaz azoktól, akik maguk helyett az ukrán katonákat küldik Putyin ellen, pénzt, paripát pecsenyét követel. Magyarországon pedig szintén olyan kormányt akar, amelyik nem saját érdekeit érvényesíti, hanem azt teszi, amire Kijevnek van szüksége. Magyar Péter a jelek szerint vállalja a helytartó szerepét. Abban egyetértünk, hogy Ukrajnát segítenünk kell. A vita Orbán és Magyar között, Budapest és Brüsszel között abban van, hogy hogyan és miként.
