Február 27-én a naptárban szerényen húzódik meg szent Gábor és szent Leander napja. A nekünk furcsa nevű Leander különleges családból származott: nővérét, bátyját és öccsét is szentté avatták. 600-ban halt meg.

A hónap szentjévé mégis Gábort választottam, aki Francesco Possenti néven született és 1862. február 27-én, 24 éves korában papszentelés előtt álló passzionista szerzetesként halt meg. Az emberben ott bujkál a kisördög, hogy szentté avatásában mekkora szerepel lehetet rendje ambícióinak és mekkora az ő hősies fokban gyakorolt erényeinek. De el a gonoszkodó gondolatokkal. Hiszünk-e abban, hogy a Szentlélek irányítja az Egyházat, s például egy olyan ügyben, mint valakinek a szenttéavatása nem hagyja magára a pápát? Gábor testvért 1920-ban XV. Benedek avatta szentté. Több mint száz év múltán igazán illő, hogy megismerkedjünk vele.

1838-ban született, apja vatikáni hivatalnok volt. Francesco a tizenhárom gyermekes család tizenegyedik gyermeke. Amikor megszületett, Assisiben éltek, ugyanannál a keresztelőkútnál keresztelték meg, ahol annak idején Assisi Szent Ferencet is. Assisiből hamar Spoletóba kerültek. A kis Francesco életvidám, de akaratos gyerek lehetett, olykor dühkitörései is voltak, és szokatlanul hiú volt. Szeretett táncolni, és a bálok előtt órákat töltött el azzal, hogy öltözete kifogástalan legyen. A társaság központja lehetett, táncmester volt a ragadványneve. Volt, hogy egyszerre két lánynak is udvarolt.

Vidám életét gyakori család gyász és gyakori betegség szakította meg. 13 éves volt, amikor egy súlyos betegség ágynak döntötte. Ekkor megfogadta, hogy felgyógyulása esetén szerzetes lesz. Felgyógyult, s mint afféle gyerekes ötletet, fogadalmát is elfeledte. Később egy vadászbalesetben megsérült, gyógyulását ismét a szerzetbelépés szándékával akarta elérni, amiről az elsőhöz hasonlóan ismét megfeledkezett. Tizenöt évesen egy újabb betegség után már nekiindult, hogy újabb fogadalmát teljesítse, a jezsuitáknál jelentkezett, de nem tudjuk miért, ebből sem lett semmi.

Édesanyja halála után a testvérekre Mária Lujza nevű nővérük felügyelt, akit 1856-ban a kolera vitt el. Francesco ekkor megrendült, felelnie kellett az élet mulandóságának kérdésére, amivel a mai embernek is szembe kellene néznie. „Olyanok vagyunk, mint a víz, amely elpárolog, az ember eltűnik, mint az árnyék, mint az álom képe, úgy foszlik semmivé!“ – írta egy levélben. Ma is ez a kérdések kérdése: ha a halál teljes megsemmisülés, akkor az emberi életnek vajmi kevés értelme van. Ha viszont azt fogadjuk el, hogy van túlvilág, akkor ezt az egyetlen földi életünket is ennek megfelelően kell berendeznünk.

Ilyen gondolatok foroghattak a 18 éves „táncmester” fejében, amikor édesapja és rokonai tanácsa és kérése ellenére belépett a passzionisták közé. Ekkor kapta a Fájdalmas Szűzről nevezett Gábor nevet. Négy év tanulás következett a jómódhoz szokott, család és társaság kedvence gyerek számára nehéz körülmények között. De kitartott, s a felszentelés küszöbéig jutott, amikor a tuberkulózis elvitte.

Alighanem fiatalkori halála hívta fel magára, illetve sírjára az emberek figyelmét, és ahogy egy életrajzírója fogalmazott „sorozatosan történő csodák tárták föl, hogy az Isten megdicsőítette azt, aki semmi mást nem tett, minthogy a mindennapi életet vezeklésnek fogta föl.”

Mit kezd a mai ember a vezeklés szóval? Francesco Possenti talán azért lett szent, hogy rámutasson: ne valami önkínzást, ostorozást képzeljünk el.

Elég, sőt talán nehezebb is a mindennapok apró kötelességeit teljesíteni. Az ebben való kitartás is lehet a bűn és a büntetés enyhítésének eszköze.

Bárcsak az a kétmillió fiatal, akik évente elzarándokolnak Szent Gábor épen maradt testét rejtő sírjához, megértenék ezt, ezzel biztatnának minket is arra, hogy járjuk a napi kötelességteljesítés éremszerző útját.