Figyelve a magyar közéletet, újabb és újabb meglepő, de inkább megdöbbentő jelenség tűnik fel: a kétségtelenül szaporodó vitákban az erkölcs mint olyan egyre mélyebbre süllyed. Mondják, és ez így is van, hogy mindezért a közösségi felületek a felelősek, mert ott név nélkül mindent le lehet írni. Azonban van egy bökkenő: névvel szereplő újságírók és elemzők, de főleg a hírhedtebb influenszerek is már jó ideje hasonló módon viselkednek. Sokan (és minden oldalról) szidják egymás stílustalan, sőt durva nyelvezetét. Joggal. Tudjuk ugyanis, hogy a régi idők politikai és sajtóbeli szereplői sokkal visszafogottabbak voltak, a trágárság nem tartozott nyilatkozói eszköztárukba. A maiaknál viszont igen. És ezt nagyon nehéz elviselni.

Most azonban nem a kifejezésformákkal foglalkozom. Sokkal inkább a megnyilatkozások tartalmával, hiszen elsősorban ott mérhető az erkölcsiség hiánya. A rengeteg hazugság, magabiztos kinyilatkoztatás, majd ezek visszavonása hozza stresszhelyzetbe az olvasók/hallgatók nagy részét. Azonnal felmerül ugyanis a legfontosabb kérdés: honnan veszik maguknak ehhez a bátorságot azok, akik hazudnak és csalnak, rosszabb esetben rágalmaznak bizonyítékok nélkül (!), a legrosszabb esetben pedig – most még csak szavakban – fizikai megsemmisítéssel fenyegetnek?

Valószínűleg több oka is van ennek a „bátorságnak”: például a már sokszor kitárgyalt hiúság, kisebbségi érzés, irigység, féltékenység, lehúzó családi és ideológiai környezet, egyéb életproblémák okozta önkontroll-hiány, félresikerült karrier- vagy magánéleti sors, a helytelen nevelés, vagyis összességében az általános erkölcsi szabályok ismeretének vagy betartásának hiánya.

Különösen fontos az erkölcstelenség megjelenése például bizonyos gazdasági kérdésekben, ahol a nagybetűs ERKÖLCS sérült, amikor mondjuk legutóbb egy közgazdász (?), Simonovits ezt merte kijelenteni: „ha hat év alatt kivonnák a nők 40-et, hatalmas összeg szabadulna fel értelmesebb (!) dolgokra.” Ez már több is, mint erkölcstelen, mert a gyermekvállalást értelmetlennek tartja, pláne azzal a magyarázattal, hogy a népesség számát bevándorlókkal kéne helyettesíteni. A legfájdalmasabb, nyilván sokunknak, az, hogy egyébként tájékozott, sőt netán műveltnek tekinthető emberek is nagy számban „űzik” ezt a nemzetellenes magatartásformát.

Fenti magyarázatokkal persze már sokan előálltak, de a baj megoldására eddig nem nagyon voltak válaszok. Pszichológusok és jó nevelést kapott nyilatkozók próbálkoznak ugyan, de ha a laikus, tehát nem szakmabeli, civil embert megkérdezik, mit lehetne tenni a cinizmus, a gyűlölség, a közönségesség, az erkölcstelenség ellen, biztosan ezt válaszolnák:

meg kell tanulni az önmérsékletet, de főleg a másik ember (akkor is, ha ellenfél) elfogadását, tiszteletét az ún. általános erkölcsi normák alapján, és persze a tények figyelembe vételét, valamint az ellenérvek meghallgatását.

Ez kizárná például egy költő álszentségét, aki minden stúdióban a megbékélésről prédikál, miközben megengedi magának a nyilvánosságban, hogy butának nevezzen ismert embereket. És kizárna olyan felháborító mondatot is, amit Nagy Attila Tibor örökös észosztótól hallottunk a Pintér-féle Schmidt Máriás darab rendezése kapcsán: „halkan megjegyzem: a shakespeare-i darabokban számos halálesetet ábrázolnak”. Elképesztően pimasz párhuzam! Hogyan fog okoskodni ezek után más ügyekben? Megérjük talán, hogy a világűrbe is alkalmatlanokat küldene Kapu Tibor helyett?

Molnár Judit