„Forr a világ bús tengere, oh magyar!/ Ádáz Erynnis lelke uralkodik,/ S a föld lakóit vérbe mártott/ Tőre dühös viadalra készti.” Így szól Berzsenyi 1807-ben a „A magyarokoz” című ódájában nemzetünkhöz. Ódának kicsit szokatlan: szenvedélyes, harsogó, patetikus, indulattal teli szónoklat inkább, de végül is építő jellegű. Az elemzések szerint „a vers elsősorban a korabeli háborúk és a történelmi válság viharzását jeleníti meg a tenger forrongásához hasonló képével. Ez a metafora a világ tragikus, felfordult állapotát, a vérbe mártott földet és a pusztulást szimbolizálja, amelyet az ádáz, bosszúálló Erynnis istennő lelke jellemez.”

Ebből a bevezetőből gondolom egyből kitetszik, miért is fordultam éppen Berzsenyihez, hiszen elég csak beleolvasni, hallgatni bármely médiafelületbe, és ugyanazt a megkergült világot látjuk, mint jeles poétánk, csak éppen még rémségesebb XXI. századi változatban. Az akkori harceszközök zöme a test-test elleni küzdelmet tett lehetővé, esetleg kovás puskákat, nem robbanó, „csak” tömegükkel taroló ágyúgolyókat. A háborúk évekig, évtizedekig – uram bocsá’ száz évig is – elhúzódhattak.

Ma bármelyik pillanatban mindössze egy gombnyomásra vagyunk a szeretett világunk végétől. Sokszor nem is érti az ember, hogy miként jutottunk ide?

Ritka kivételtől eltekintve olyanok az államok vezetői, mint a homokozóban veszekedő gyerekek. Pillanatnyi megzavarása köreiknek azonnali indulatot válthat ki, és repül is a nehéz kő, vagy rosszabb esetben ráütnek a piros kapcsolóra, hadd szóljon! S a körülöttük lebzselő haszonlesők meg csak adják alájuk a lovat. Emberi élet nem számít, csak a haszon meg a győzelem, még ha az pirruszi is, azaz a veszteség nagysága kérdésessé teszi magát a győzelem tényét is. Ha meg egész világunkat nézzük, egyetlen egy „nem klasszikus” bombának is mindannyiunk életét befolyásoló következménye lehet. Ha meg adok-kapok helyzet alakul ki ilyen fegyverekkel, akkor kérdés, hogy legalább egy utolsó miatyánknyi időnk marad-e?

De térjünk vissza ebből a keserves helyzetvázolásból a niklai remeténkhez. Neki „ebből a megrendült élményből mégsem a reményvesztettség pesszimizmusa fakad.” Ellenkezőleg: hisz abban, hogy a bölcsen kormányzott állam hajója megáll a vészek között: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!/ Ordítson orkán, jőjön ezer veszély,/ Nem félek. A kürt harsogását,/ A nyihogó paripák szökését/ Bátran vigyázom./ Nem sokaság, hanem/ Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Nos, leltározzunk!

Kellene tehát egy mai Berzsenyi, néhány „golyós” államfő, hogy felébredjen végre a nemzet lelke és tegye – mert igenis képes rá – a csoda dolgokat! Mindehhez pedig jó volna az az utópisztikus álommegvalósulás is, mely szerint világnyi csodákra csak más, végre észbe kapó, szabad nemzetekkel együtt vagyunk képesek.

Tudom, meredek, de hát, ahogy az egyszeri ember mondja: ilyen ez a szeláví!

Pálmai Tamás

Nyitókép: Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij (Feodoszija, Oroszország, ma: Ukrajna, 1817. július 17. – Feodoszija, 1900. április 19.): Vihar (1865, olaj, vászon, Orosz Múzeum, Szentpétervár)