Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szolgabíró, akinek a szemébe mondták, hogy ganaj ember. Ám nem haragudott meg, mert nem tudta, hogy a ganaj az micsoda. A fejébe vette, hogy az egész vidéket rendszeresen megrablók Felfaluból származnak. Hiába mondta neki a felfalusi bíró, hogy téved, nem hitt neki.

Összehívta a mozgósítható csendőröket, vadőröket, meg az éjjeliőröket is. Nagy beszédet tartott, hogy fel kell számolni a rablóbandát, elmondta a haditervet. Késő este körbe veszik Felfalut, lélek az ajtón se be, se ki. A rendőrök élőláncán csak az mehet át, aki tudja a jelszót.

–          Látják, amit a fejembe veszek, abból nem engedek, ahogy a felfalusi bíró is megmondta: ganaj ember vagyok.

Az emberek kacagni kezdtek, a szolgabíró pedig rájött, hogy neki milyen jó humora van. Ki adta tehát a jelszót: Ganaj ember. Gábris farkas képében kihallgatta az ablakon át az egész beszédet, majd az egyik útmenti bokor alá hasalt és megszámolta, hányan vannak. Hetven derék ember.

Körbe vették tehát a falut, Gábris meg az egyik ösvényen át lassan hazaballagott. A falu előtt persze megállították.

–          Állj, ki vagy?

–          Ganaj ember!

–          Az volnál?

–          Nem én, mert az a szolgabíró. Csak a jelszót mondtam.

–          Pusztulj, ne lássalak.

Azzal Gábris hazament, s várta, hogy mi lesz. Az lett, amire számított: semmi. A szolgabíró megmérgesedett, és a városból kért egy század huszárt: segítsenek megtisztítani a környéket a betyároktól.

Másnap felkereste egy hadnagy a szolgabírót, hogy megbeszéljék, miről is van szó. Többé kevésbé meg is egyeztek a részletekben, s végül a szolgabíró megmondta: „ganaj ember” lesz a jelszó.

–          Micsoda? Hogy lehet ilyen jelszót választani?

–          Már miért ne lehetne? A ganaj ember én vagyok.

–          Tudja a szolgabíró úr, mit jelent ez?

–          Hogyne tudnám. Megmondta a felfalui bíró: olyan embert, aki nem enged abból, amit elhatározott.

–          Akkor elárulom: más vidéken a ganajt trágyának mondják. Az én huszárjaim nem fognak ganaj emberrel együtt dolgozni.

A szolgabíró elvörösödött, s azt mondta: majd a hadnagy úr kiadja a jelszót, a bírót meg majd elintézem később.

–          Ne intézzen el senkit. A bíró, meg a Gábris nevű keresztfia a legjobb emberek a vidéken. Biztosan megvolt az oka, hogy ganajnak nevezte magát. Ha bosszút akar állni, velem gyűlik meg a baja, akármennyire nagyra van a szolgabírósággal.

Ezzel a hadnagy elindult Felfaluba, a bírót kereste, de nem volt otthon, viszont Gábrissal találkozott, s elmondta mi történt. Gábris meg elbeszélte, hogy miként született a ganaj ember minősítés. A hadnagy, aki nagybátyja volt Gábrisnak, a hasát fogta a nevetéstől, s haza ment a kaszárnyába.

Gábris pedig este megint prikulicskodott. Látta, hogy a nagyorrú most nem lopni ment, megleste mit csinál. Az egyik közeli faluba tartott, és jó sokáig ott maradt az egyik házban. Végül csak kinyílt az ajtó, s a prikulics hallotta a búcsúzást: azután vigyázz magadra, édes fiam.

Követte a nagyorrút vissza az erdőbe, s amikor már úgy gondolta, közel lehet a betyártanya elébe szaladt, megfordult és két lábra állva feldöntötte. Emberi hangon azt mondta neki, menj oda a főnökhöz és mondjad meg, beszélni akarok vele. A nagyorrú igencsak megrémült, beszaladt a barlangba és vacogó fogakkal nagy nehezen elmondta, mi történt vele.

–          Rémeket látsz, édes fiam. Tán túl sokáig boroztál a szüleiddel.

–          Pedig igazat mond, akár milyen nagy az orra. Én kértem, hogy beszélhessek veletek. Hiszitek, vagy sem, de prikulics vagyok, farkas-ember. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek titeket. Vasárnap egy század huszár érkezik, és átfésülik az egész környéket. Azt javaslom, költözzetek más vidékre.

–          Miért higgyük el, amit mondasz.

–          Hiszitek vagy sem, a ti dolgotok. Mivel a jó prikulicsok fajtájából vagyok, haragszom rátok, mert még a legszegényebb emberektől is képesek vagytok lopni. De ez a szolgabíró maga a kétlábon járó szerencsétlenség. Valóban ganaj ember.

A ganaj szóra hahotázni kezdett az egész társaság, már ők is tudták, hogy milyen nevetséges helyzetbe hozta magát a szolgabíró. Gábris meg a szemük láttára ember formát öltött. Ha eddig nem hittek neki, most már kénytelenek voltak.

–          Jól van, megfogadom a tanácsodat. Van pár napunk, minden nyomot eltüntetünk, s úgy elmegyünk, mintha soha itt nem lettünk volna. De egy ládában itt hagyunk valamit a ganaj embernek. Figyeld majd meg, hogy mit tesz vele, hátha nem is olyan nagyon ganaj, csak nem érti a dolgát. Emberek, szedelőzködjetek. Te meg fiam, gyere ide hozzám, valamit rád akarok bízni.

Azzal a vezér kiment a barlangból, Gábris követte. Leültek egy kidőlt fára, s a rabló adott Gábrisnak egy csomagot.

–          Ide a harmadik falu Letke. A túlsó faluszélen van egy ház, megismered, mert egyedül ennek az udvarán van gémeskút. Egy asszony, meg a lánya lakik ott. Az asszonynak mutassad meg ezt a kendőt, akkor elhiszi, hogy én küldtelek. Add oda neki ezt a csomagot. Ezer korona van benne. Mondd meg, hogy tovább megyünk, ritkábban fog hallani felőlem. A lánynak meg ezt a másik csomagot küldöm. Nem akarja majd elfogadni, mert azt hiszi, rabolt holmi. Mondd el neki, hogy talált dolog. Sok-sok évvel ezelőtt erre menekült Thököly Imre fejedelem. Halálra keresték az osztrákok, de el akarta fogni a török is, mert nem harcolt eléggé a labancok ellen. A kincs, ami vele volt, csak akadályozta a menekülésben. Az élet mindig fontosabb, mint a vagyon. Elrejtette tehát a kincsesládát, de tett bele egy írást. Sejtette, hogy ő már nem veszi hasznát a drágaságoknak. Azt írta, hogy aki becsületes ember ezt megtalálja, fordítsa a környék népének boldogulására. Megtaláltam a kincset, és úgy tettem, ahogy a fejedelem ránk hagyta. Látod azt a nagy odvas fát? A fa mellett van egy szikla. Ha a sziklát elgörgeted, megnyílik egy barlang, abban van a kincsesláda. Abból van az a párta, amit a lánynak küldök. Bizonyára kitaláltad már, hogy az én lányomról van szó. A kincs nagy része, még megvan. Ne is nyúlj hozzá, csak ha valami nagy baj, járvány, árvíz miatt szükség lenne rá. Tessék, vidd a két csomagot.

–          Köszönöm, hogy megbízol bennem, igaz szavamra mondom, úgy teszek, ahogy megparancsoltad.

Ezzel Gábris hazament, a betyárok pedig serényen dolgoztak, másnap már nyoma se volt, hogy itt emberek laktak volna valaha is. Ám a barlang közepén ott volt egy nagy láda, a ládán egy levél a szolgabírónak.

Vasárnap nagy hajtóvadászatot rendeztek, az egyik oldalról a zsandárok, vadőrök és éjjeliőrök kergették, terelték volna a rablókat, akik így a huszárok kezébe kerültek volna, ha a volna ott nem lett volna, merthogy egy fia rabló sem volt az egész erdőben. Már-már véget akartak vetni az egésznek, amikor az egyik éjjeliőr megtalálta a ládikát. Hívták a szolgabírót, aki belenézett a levélbe, majd zsebre vágta és a ládát az irodájába vitette. Ezzel az akció véget ért.

Teltek-múltak a napok, de semmi nem történt. Rablás sem volt az egész környéken. A láda meg ott állt a szolgabíró irodájában. Gábris pedig először elvégezte a feladatát. Megkereste a rablóvezérnek, akit Jóskának hívtak, a feleségét, felmutatta a kendőt és átadta a csomagot. A kendő helyett kapott egy másikat. Ezzel tudja Jóskának bizonyítani, hogy teljesítette a feladatot. A lány nem volt otthon, épp akkor érkezett, amikor Gábris már indulóban volt. A fiú szeme-szája elállt a csodálkozástól. Ilyen szép lányt még soha nem látott. Minden úgy történt, ahogy Jóska elmondta. Végül a lány eltette a pártát, s azzal köszönt el Gábristól, hogy keressék meg Thököly kincsét, mert nehéz elhinni, hogy a történet igaz.

–          Ehhez nekem Jóska engedélye kell, mert amit nekem mondott, azok között nem volt a kétkedés eloszlatása. Hogy találkozom-e vele valaha, azt sajnos nem tudom. De az adott szavam még a te kedvedért sem szegem meg, pedig valóban nagy kedvem volna veled az erődben sétálni.

Elpirult ezekre szavakra Piroska, ez volt a lány neve, de megkérdezte.

–          Hát te nem az ő csapatából való vagy?

–          Nem, én egy felfalui legény vagyok, nem szeretem a rablókat, mégis figyelmeztettem őket, hogy ez a ganaj szolgabíró katonákat hívott ellenük. Még mindig jobb emberek, mint a szolgabíró.

Minthogy a ládával semmi sem történt, Gábris elhatározta, hogy megkeresi a rablókat. Farkaskén hamar megtalálta a nyomukat és száguldott utánuk. Három nap múlva akadtak össze, felmutatta a kendőt, és elmondta amit tudott, főleg, hogy a szolgabíró eltette a levelet, és az irodájában tartja a ládát. Erre Jóska bá elmondta, hogy a ládában mind a tizennégy falu számára van tíz-tízezer korona, amit a szolgabírónak a tizennégy falu bíróinak kellene adnia, hogy osszák ki a leginkább részorulóknak. A Thököly levél viszont véletlenül nálam maradt, vidd el a lányomnak. Ha megnézi és mégis látni akarja a kincset, vidd el őt is magaddal, és tegyétek be a levelet a ládába.

Gábris nagyon felháborodott, hogy a szolgabíró el akarja lopni a falvak pénzét. Figyelni kezdte a szokásait. Látta, hogy hetente legalább egyszer ellovagol a rablók barlangjához és ott kutakodik. Persze semmit nem talál. Egy ilyen alkalommal, amikor a szolgabíró már indult kifelé a barlangból, ráugrott. Emberi hangon összeszidta, hogy el akarja lopni a falvak pénzét, és megfenyegette, hogy átharapja a torkát, ha nem teljesíti szó szerint, ami a levélben van. Gyáva ember volt a szolgabíró, s bár nagyon szerette volna megszerezni a vagyont, félt a beszélő farkastól. Másnap tehát behívta a bírákat és kiosztotta a pénzeket.

Gábris pedig fogta a Thököly levelét és indult Letkére. Megmutatta Piroskának, aki megörült neki, látta, hogy az apja igazat mondott. A kincseket nem is akarta látni. Gábris azért megkérdezte, hogy nem akar-e vele menni az erdőbe a levelet visszavinni. Piroska igen mondott, s megegyeztek, hogy másnap mindketten egyedül mennek az erődbe gombászni, s csak „véletlenül” találkozzanak. Így is lett, a két kosár tele lett gombával, a két fiatal pedig egymás látásával. Az odvas fa, és a szikla közelében megálltak, alaposan körülnéztek, hogy jár-e arra valaki. De senki. Akkor Gábris egy nagy gerendával kibillentette a sziklát, bement a barlangba, megtalálta a ládát, s bele tette a levelet. Juliska nem akart bemenni, csak egy pillanatra benézett, látta kincsesládát, de nem látta, nem is akarta látni a kincseket. Gábris azután a gerendával visszalökdöste a sziklát a helyére, s indultak hazafelé. Kerültek egyet a patakhoz, Gábris bedobta a gerendát.

–          Miért tetted ezt?

–          Nem akartam, hogy ott legyen a szikla mellett, még valakinek eszébe juthat megpiszkálni a sziklát. Nem a mienk az a kincs, és nagyon remélem, hogy nem jön ránk olyan veszedelem, hogy szükségünk volna rá. Te miért nem akarta megnézni a kincseket?

–          Féltem, hogy olyan gondolatom támad, ami miatt szégyenkeznék.

–          Nekem is van olyan gondolatom, ami ugyan nem szégyen, de még nem merem kimondani.

Azzal indultak hazafelé. Már a falvak közelében voltak, messze a volt rablótanyától, amikor találkoztak egy lovaskocsival, ami épp Letke felé tartott. Egy öreg ember hajtotta a lovakat, hívta a fiatalokat, szálljanak fel. Így hármasban mentek tovább. Az öreg, amikor a szolgabíró falujához értek, nagyot köpött: Ez a ganaj sem jobb a többinél. De örülök, hogy a Jóskát nem csípte el.

–          Miért, hát nem rabló volt? kérdezte Piroska.

–          Rabló, rabló. Könnyű azt mondani. De miért volt rabló? Egyszer erre járt az alispán, aki nagy úr, a szolgabíróknak is ő parancsolt. Meglátott egy nagyon szép asszonyt, akinek az ura kint dolgozott a mezőn. Megpróbálta magához ölelni, szép szavakat súgott a fülébe, de az asszony elutasította. Erre erőszakkal esett neki, az asszony csípett, rúgott és visított. A kislánya szaladt fellármázni a szomszédokat, az alispán meg szinte megvadult. Ekkor ért haza a Jóska. Úgy lerántotta az alispánt a feleségéről, hogy nagyot nyekkent. De kemény ember volt, feltápászkodott a földről, kardot rántott, és le akarta vágni a fegyvertelen embert. De Jóska ügyes volt, elugrott, elkapta a kardot tartó kezet és úgy összeroppantotta, hogy eltört az alispán karja. Megállj, te kutya, tömlöcbe rohadsz meg egész életedben. Jóska fejbe csapta az alispánt, majd megölelte a feleségét, megcsókolta a kétéves kislányát, feltarisznyált, elment. Azóta senki nem látta.

–          Köszönöm a történetet, – remegett Piroska hangja, – innen gyalog szeretnék menni.

Elköszöntek, s ahogy a kocsi elment, Piroskából kitört a zokogás. Gábris finoman átölelte, vigasztalta.

–          Én meg azt hittem, hogy rossz ember az édesapám!

–          Látod, én nem ismertem, de amikor találkoztunk, azonnal éreztem, hogy jó ember.

–          Azt mondtad, hogy mondanál valamit.

–          Mondanék is, de még nincs itt az ideje. Így hát szomorkodom.

–          Miért?

–          Mert mindent elrendeztünk, biztos nem is akarsz többet találkozni velem.

–          Gyere, amikor csak jólesik, anyám sem bánja.

Ettől fogva Gábris csak azon törte a fejét, kinek adhatná át a prikulicsságot. Egy estefelé, amikor a mezőről hazafelé tartott, valami kiabálást hallott. Elég messze voltak, de azt jól látta, hogy három nagy fiú ütlegel egy kicsit. Pár pillanat múlva ott termett egy ötödik is, egy csikós. Az ostorával csapott egyet, s ezzel lerántotta az egyiket, a másikat kézzel lehúzta a kisfiúról, hanyatt lökte, hogy csak úgy nyekkent, a harmadikat a két fülénél fogva választotta le.

–          Megbolondultatok, nagy létetekre képesek vagytok hárman esni neki egy kicsinek?

–          Nem akarta ideadni a cukorkáját!

–          Ha az övé, miért akarod elvenni tőle?

–          Engedd el a fülem, vagy rúgok.

–          Próbáld meg! a suhanc meg is próbálta, de a csikós kirúgta a másik lábát, s erre ő is a földre került.

Ekkor ért oda Gábris.

–          Nini, Gáspár, de régen nem láttalak. Mit csinálsz?

–          Most épp rendet, mert nem szeretem az igazságtalanságot. Amúgy csikós vagyok Letkén.

–          Mit tegyünk ezekkel a gazfickókkal?

–          Szerintem eléggé megkapták a büntetésüket. Miért verekedtetek, tényleg cukorkáért?

–          Igen, mert neki mindig van, de nekünk soha nem ad. Nem igazság, hogy az egyiknek mindig van, a másiknak meg soha. Neki van, mert a szolgabíró az apja.

–          Miért nem adsz nekik, ha neked van?

–          Mert elsősorban a lányoknak adok, azok sokkal kedvesebbek.

–          Nem sokat ér az a kedvesség, amit cukorkáért adnak. De mondd, szerinted megkapták ezek hárman a büntetést tőlem?

–          Igen.

–          Akkor te megbocsátasz nekik?

–          Igen.

–          Fontos, hogy apádnak nem meséld el, hogy mi történt. Egyrészt könnyen lehet, hogy megszidna az irigységedért, másrészt meg túlságosan megbüntetné ezt a három mihasznát, akik pedig már megbűnhődtek. Nézd ennek mekkora púp van fején, ez a másik még mindig az ostorral kínlódik, nem tud szabadulni. Emennek meg majd leszakadt a két füle. Tehát elég volt. Szent a béke?

–          Igen, mondták mind a négyen.

–          Akkor ennek örömére mindenkinek adok cukorkát, mondta a szolgabíró fiacskája. Legyünk barátok.

Négyen egymásra tették a kezüket, a fületépett pedig boldogan szopogatva a cukorkát azt mondta, hogy minden jó, ha a vége jó. Gábris és Gáspár tovább mentek.

–          Mindig ilyen igazságos vagy? Tetszett, ahogy csináltad.

–          Köszönöm, ilyennek születtem. Sok gonoszság van a Földön, s sajnos ritkán lehet így rendet tenni.

–          Ez igaz, erősebb eszközök kellenének. Hallottál a prikulicsokról?

–          Hallani hallottam, de nem hiszem, hogy vannak. A méneseket nem bántják, ha vannak is. De az egyik birkanyájnál állítólag elvittek vagy két bárányt. Inkább azt gondolom, hogy a bárányok a juhászok kondérjában találkoztak a prikuliccsal.

–          Szerinted a prikulics, ha van, mindig gonosz?

–          Hát jó prikulicsról még nem hallottam.

–          Én igen, ha érdekel, még beszélgessünk róla. Én otthon dolgozom az apámmal, nincs nagy birtokunk, de a család megél belőle. Persze, ha megházasodom, nem tudom eltart-e a kis föld két családot is.

–          Igen, hallom, hogy a Piroskának udvarolsz.

–          Még nem igazán, vörösödött el Gábris, de, ha Isten is úgy akarja, talán lesz belőle valami.

–          Szép lány és jó is, semmi rosszat nem hallottam felőle. Csak az apja hagyta faképnél őket, még sok évvel ezelőtt.

–          Tény, hogy nehezen boldogulnak ketten. Gémeskútból nem lehet megélni.

Ezzel a két fiú elvált egymástól. Gábris pedig az igazi prikulicsot kereste.

–          Gondolom arra vagy kíváncsi, hogy Gáspár jó lesz-e prikulicsnak.

–          Bizony, mert amíg ezt nem rendezem le, nem merem megkérni Piroska kezét.

–          Azt jól teszed. Tudnod kell, hogy nagy változások történtek. Legfelsőbb helyen úgy látták, hogy igen sok baja van az embereknek, nem kell őket még prikulicsokkal terhelni. A prikulicsok eddig Belzebub segédcsapatai voltak, ezeket most feloszlatták. Meg is jelentek a farkasok a Mátra erdeiben. Emberré azonban nem tudnak többé alakulni. Mi lesz velünk, jó prikulicsokkal? Mi jól jártunk, egyrészt továbbra is igény van ránk, másrészt eddig csak tengtünk-lengtünk a levegőben, mint afféle elfajzottak. Mostantól Tündérországhoz tartozunk, és új képességeket is kaphatunk. Így különösen fontos, hogy kinek adjuk át a prikulicsságot. Gáspár jó jelöltnek látszik.

–          Tegyünk vele még egy próbát, ahogy velem is tetted, amikor egy napra lettem prikulics.

–          Rendben.

Másnap, ahogy Gábris végzett a munkával, előkapta mind a négy lábát és végig szaladt a legelőkön, nem tudta ugyanis, hogy hol van az a ménes, ahol Gáspár csikóskodik. Amikor meglátta, kilépett a farkasságból, nem akarta a lovakat megijeszteni.

–          Szervusz Gábris, hol jársz, ahol a madár se jár?

–          Madár nem, de ló az annál több. Szavam volna veled, ha ráérnél.

–          Csak nem a jó prikulicsokról akarsz beszélni?

–          Nos szerinted vannak, vagy nincsenek?

–          Mondtam, még nem hallottam róluk. De kíváncsi vagyok. Emlékszem viszont, hogy az iskolában ez volt a bece- vagy a csúfneved.

–          Bizony, nem is tudom miért, és nagyon nem szerettem. Végül megszoktam, és már így is mutatkoztam be, ha idegennel találkoztam: én vagyok a Prikulics. Egyszer azt felelte nekem erre egy öreg ember: akkor voltál te prikulics, amikor én menyasszony. Kiderült, hogy ő igazi prikulics, mégpedig jó prikulics, nem a gonosz fajta. Egy napra rám ruházta a prikulicsságot, és a legjobbkor, ugyanis épp ki akarták rabolni a kamránkat. Neked is adok, ha kéred egy ilyen egy napos prikulicsságot. Azután beszélgetünk.

Gábris hazafelé Letkének vette az irányt. Piroska örömmel fogadta. Gergő megkérdezte, hogy Gáspár nem akart-e neki udvarolni.

–          Nohiszen, le is törné a derekát az apja. Nagygazda gyereke nem vehet el olyan szegényt, mint én vagyok.

–          Miért, hát nem csikósnak szegődött? Voltakép béres.

–          Nem tudok róla semmi rosszat mondani, de az apja nagyon rátarti. Lovakat eddig ők nem tartottak, Gáspár azért csikóskodik, hogy ehhez is értsen, ha bővítik a gazdaságot. Az apjával ellentétben ő nem hordja fenn az orrát, és abban is biztos vagyok, hogy ha házasodik, maga fogja kiválasztani a párját.

Gábris hazament és várta a fejleményeket. Másnap délben Gáspár lement a patakhoz itatni. Sebesen folyt a patak, áradás volt. A túlparton két gyerek játszott. Egy teknőt használtak csónaknak, és botokat evezőnek. Élvezték nagyon, egészen addig, amíg a teknő meg nem billent és ők a vízben találták magukat. Úszni persze nem tudtak, csak kapálóztak és kiabáltak. Gáspár nem tétovázott utánuk vetette magát, nem is gondolt arra, hogy ő sem tud úszni. Már vitte a víz sebesen, amikor észrevette, hogy négy lába van, s azokkal úszva gyorsan utoléri a gyerekeket. Azok kutyának nézték, átkarolták a nyakát, a farkas pedig már nem annyira sietve ment a teknő után. Kilökdöste a teknőt a partra, a gyerekek is kimásztak, ő meg átúszott a saját oldalára és a túlparton a bokrok mögött eltűnt. Még hallotta, hogy a gyerekek hangosan köszönik a segítséget. Megrázta a bundáját, s lassan bandukolt visszafelé. Csodálkozott nagyon, hogy a ruhája teljesen száraz volt. Jó dolog ez a prikulicsság, nem is tudom, Gábris miért akarja átadni.

Késő délután a ménes még békésen legelt, Gáspár járt egyet. Elhaladt egy kis ház előtt, ahol egy asszony a veteményest kapálta.

–          Adjon Isten jó napot, Julis néném.

–          Neked is, édes fiam.

–          János bátyám hogy van?

–          Ma sokat fáj mindene, nekem meg a lelkem, mert sajnálom őt, ráadásul az adósságot is ma kell törleszteni.

–          Nem kért haladékot, amíg János bátyám megerősödik?

–          Kértem én, de csak azt mondta: nem én törtem el a lábát. Vigyázott volna jobban.

Gáspár szomorúan elköszönt, bántotta, hogy milyen nagy a nyomorúság. Ahogy tovább ment, már jött vele szembe a boltos behajtani a törlesztést. Megszólította, kérte, hogy adjon egy kis haladékot. De a boltos kötötte az ebet a karóhoz, neki is hat éhes szájról kell gondoskodnia.

–          Ez igaz, de magának mégis vagyona van, s ha ezektől most beszedi a pénzt, holnap nem lesz mit enniük, még holnapután sem, s jó, ha a hétvégi piacon megveszik Julis nénitől a zöldséget.

De boltos rá se fütty, ment a dolgára. Gáspár már majdnem a ménesnél volt, amikor meghallotta a boltos lépteit. Gyorsan bebújt egy bokor alá, s mikor már a boltos elég közel volt, kiugrott, s feldöntötte. A fogai ott csattogtak a nyaka körül. Mivel farkas nem járt arra, a boltos nagyon megrémült, még védekezni sem volt ereje. A rémület pedig fokozódott, amikor a farkas megszólalt:

–          Gonosz ember vagy te. Hagyod éhezni azt a szegény beteget. Mit érsz a sok pénzeddel, ha most átharapom a nyakadat. A gyerekeidnek és a feleségednek hiányozni fogsz, ha másoknak nem is.

–          Mit tegyek hát.

–          Fordulj meg, add vissza a pénzt amit beszedtél, meg ami még van nálad. Azt a szép nagy szalonnát is, aminek érzem az illatát. Azután mondd meg, hogy karácsonyig nem kell törleszteni. Ha szót fogadsz, nem bánod meg, de ha nem, élve talán haza se érsz.

Azzal a farkas úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Feltápászkodott a boltos, leverte a port a ruhájáról, maga sem tudta, mi történt. De valami arra késztette, hogy visszaforduljon, és megtegye, amit hallott. Julis néni nem értette, hogy mi történt, de megragadta a boltos kezét és kezet csókolt neki. Égette a kézcsók a boltost.

–          No, no nem kell azért… –

Nem is tudta, hogy mit mondjon, sarkon fordult, s igyekezett hazafelé. De alig ment száz métert, olyan öröm öntötte el a szívét, amilyet még az esküvője óta nem is érzett. Hát még amikor otthon elmesélte, hogy mi történt és a gyerekek megéljenezték. Elmondták, hogy őket a többi gyerek azzal csúfolja, hogy szőrös szívű az apátok. Most már látjuk, hogy ez nem igaz.

–          Akarsz-e prikulics lenni?

–          Mi az hogy? Nagyon is! – felelt Gáspár Gábrisnak, akivel egész éjjel beszélgettek a prikulicsokról, még az igazi prikulics is eljött, hárman már szinte egy falkát alkottak.

Másnap Gábris elmondta az édesapjának, hogy udvarolni akar a letkei Piroskának.

–          Ismerem az édesanyját, rendes, dolgos asszony. De a lány jószívvel van irántad?

–          Remélem, de biztosan nem tudom. Este kiderül.

Ki is derült, de nem egészen úgy, ahogy Gábris remélte.

–          Szívesen leszek a feleséged, édesanyám kérdezte is, hogy annyit jársz ide, céloztál-e mátkaságra? De én az édesapám belegyezését is kérem.

–          Elenged-e anyád, mert hosszú utat kell tenni, s nem is tudom, hogy pontosan hova menjünk.

Elmehettek, Gábris kért két lovat kölcsön Gáspártól, így hamarabb elértek oda, ahol a betyárok legutóbb tanyáztak. De nem találtak mást, mint a nagyorrút.

–          Hát Jóska bá hol van?

–          Elment a városba, hogy feladja magát. Találkoztunk ugyanis egy jó emberrel, aki azt mondta, hogy Jóska végül is legrosszabb estben garázdaságért ítélhető el, bár enyhítő körülmény, hogy a felesége védelmében kezdett verekedni. Azt tanácsolta, menjen el a mostani alispánhoz, adja fel magát. Az is lehet, hogy már régen elfelejtették az esetet. A pórul járt alispán nem engedte, hogy az újság megírja az igazat, szégyellte, hogy őt, aki fegyveres volt, megverte egy paraszt.

Gábris és Piroska köszönték a híreket, sietve a város felé lovagoltak. Ám még félúton se voltak, amikor jött velük szemben egy ember. Piroska felsikoltott:

–          Édesapám!

–          No, ti vagytok. Mi járatban?

–          Tudni akarjuk, mit intézett a városban.

–          Jól van, de előbb menjünk haza, otthon mindent elmesélek.

Jóska úgy lépett be a házába, úgy ölelte magához a feleségét, mintha nem tizenhat éve ment volna el, csak ma reggel. Leültek. A „vén betyár” meg mesélni kezdett.

–          Bementem a városba, kerestem az alispán urat. Éppen fogadó órát tartott, igy kis várakozás után elmondtam neki mindent, ami itt ebben szobában akkor történt.

–          Mit akar most, kártérítést?

–          Nem, büntetést, hogy azután ne kelljen többet bujkálnom.

–          Abban a bujkálásban egy kis betyárkodás is volt, ugye?

–          Valamit kell ennie a szegény embernek.

–          Az a helyzet, hogy az elődöm már tíz éve meghalt. Feljelentés nincs, sehol nem kereste magát a hatóság. Menjen haza, s dolgozzék becsülettel.

–          De mit mondjak a falunak, a szolgabírónak, aki kutya ember, hol voltam eddig.

–          Nem kutya, hanem ganaj ember, igaz. Mondja, hogy Amerikában volt, hazafelé rablók elvették a papírjait, a kabátjába varrt pénzét nem lelték meg, így megmenekült. Van egy kis pénze, ugye?

–          Van, de nem sok, mert a járásban minden falunak adtunk 10 ezer koronát.

–          De annyi csak van, hogy egy kis Szűz Mária szobrot tud venni a templomnak, hálából a hazajövetelért? Szabó József névvel sokan élnek. Amikor a pap a szobrot ünnepélyesen elhelyezi a templomban, én is ott leszek, beszélni is fogok. Tudja, most, hogy az országunk nagy részét elvették, nagy szükségünk van arra, hogy az amerikás magyarok közül minél többen hazajöjjenek. Tehát az újságok meg fogják írni a történetet, hátha hazacsábít másokat is.

Így zajlott le a rablóvezér és az alispán találkozója.

–          Az lenne jó, ha az újságok azt is megírnák, hogy Szabó József földműves épp a lánya esküvőjére ért haza. – mondta Gábris.

–          Ki venné el egy bujdosó szegény lányát?

–          Nem kell messze menni, épp ezért vagyok itt.

–          Te mit szólsz, kedves feleségem?

–          Szóhoz sem jutok az örömtől, hogy nem bujdosol többet. A Gábris meg rendes fiú. Azután mikor lesz meg az a szobor?

–          Mikor, mikor? Hát most: azzal kivett a tarisznyából egy szép, fából faradott Szűz Máriát, a fején a magyarok szent koronája, a karján meg a kis Jézus.- Az alispán megkérdezte, mennyi pénzem van. Megmutattam neki, ötszáz korona volt nálam. Erre ő behivatott egy embert, jó arcú, kedves ember volt, erdélyi menekült.

–          Mózsi bá, itt van ez a jó ember, most jött Amerikából, megveszi magától ezt a szobrot kétezer koronáért. – azzal át is adta a kétezer koronát a faragónak.

–          Mikor fogom én ezt megfizetni, alispán uram?

–          Mikor, mikor? Hát semmikor. Ez az én ajándékom a családodnak. Tudom szép lányod van, szerintem lehet, hogy akkor lesz az esküvője, amikor a szobrot átadod a papnak. Táncolni akarok a lányod lakodalmán. Azt is tudom, hogy a földed kicsi, ezért most kinevezlek mezőőrnek, kapsz rendes fizetést, igazolványt, a fiatalok meg, ha ügyesek, megélnek a jéghátán is.

–          Isten áldja meg, alispán uram!

Nagy volt az öröm mind a két családban. Gábris és Piroska Felfaluba költöztek, de a lakodalmat a lányos háznál, Letkén tartották. Az alispán nagyot táncolt a lakodalomban, ahová a szolgabíró is el akart menni, de egy héttel korábban az alispán más szolgabírót nevezett ki, a ganaj embert pedig a megyeházába rendelte iroda kukacnak. Azóta is ott fél a prikulicstól, és siratja a tizennégyszer tízezer koronát.

Ha az irodakukac a száznegyvenezer koronát nem siratta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Surján László