Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Gábris volt a neve. De nem akármilyen Gábris volt, hanem prikulics. De nem akármilyen prikulics volt, hanem jó prikulics, amiből sajnos kevés van.

Gábris azzal a feltétellel kapta meg az igazi Prikulicstól a prikulicsságot, hogy jó prikulics lesz, a tudományát csak jóra használja. És valóban jóra használta: minden éjjel bejárta a falut, s ha tolvajt talált, azt úgy megijesztette, hogy futva mentette az irháját. Le is szoktak a tolvajok arról a faluról.

Közben viszonylag gyakran találkozott az igazi Prikuliccsal, és szívta magába a prikulics tudományt. Az év végére már azt is tudta, hogy emberként farkasmód kiáltson vagy farkasként emberi hangon beszéljen. Arra is begyakorolta magát, hogy ha éjjel farkas képében védi a falut vagy bármi módon prikulicskodik, reggel Gábrisként ébredve ne legyen fáradt.

Történt pedig, hogy az a vidék új szolgabírót kapott. 14 falu tartozott hozzá. Szorgalmas ember volt, s azonnal észrevette, hogy ezen a vidéken sokkal több a lopás, mint másutt. Elhatározta, hogy ő ennek véget vet. Egy nagy térképen bejelölte, hogy mikor és hol volt betörés. Az elmúlt évben minden faluban volt 270-275 lopás, de egyikben, amelyiknek Felfalu volt a neve, csak egy, de az sem sikerült.

–          No lám! A szolgabíró azonnal biztosan tudta: ebben a faluban laknak a tolvajok. Gyanús ez a régi lopás is, gondolta. De nem akart ajtósól rohanni a házba.

–          Jó napot, bíró uram! -köszöntötte másnap a falu bíróját. Bemutatkozni jöttem, én vagyok az új szolgabíró. Szomorúan látom, hogy ezen vidéken milyen sok a lopás. Visznek mindent, ami mozdítható, de elhajtják még a szarvasmarhát is, lopják a lovat is.

–          Isten hozta minálunk, szolgabíró uram. Segítse meg az Isten a jó szándékában. Mi ugyan szerencsére mentek vagyunk már vagy egy éve, de persze az ember soha nem tudhatja.

–          Hogy is volt az a régi eset? Látogassuk meg a károsultat!

Elment hát a törvény két embere Gábrisékhoz. János gazda, Gábris apja nagy tisztelettel fogadta a vendégeket, de semmi említésre méltót nem tudott mondani: őt az éjjeli őrök ébresztették fel, amikor megfogták a két rablót, akik valamitől megrémültek, így könnyű volt elkapni őket. Megkötözve bezárták mindkettőt a bíró telkén a fáskamrába, de még az éjjel megszöktek. A szolgabíró a két éjjeli őrtől se tudott meg többet, de ők legalább tudtak valamilyen személyleírást adni, sőt azt remélték, ha a szolgabíró megint elfogja őket, fel fogják tudni ismerni legalább az egyiket: olyan nagy volt az orra.

–          Gyanús nekem ez a dolog. Mi magyarázza, hogy csak a maga falujában nincsnek lopások, amikor a többiben egy év alatt oly sokszor törtek be? Csak az, hogy a tolvajok itt laknak. Ez a tolvajok faluja. Holnap eljövök a csendőrökkel, s éjjel mi fogjuk őrizni a falut: csak elkapjuk a tetteseket.

–          Ne mondjon már ilyet, mérgesedett a bíró. Ismerek én mindenkit ebben a faluban. Szorgalmas, templomba járó emberek. Részeges nincs egy sem. Rá se szorul a lopásra senki, de nem is él olyan nagylábon egyikünk sem, ami arra utalna, hogy nemcsak a munkájából van a jövedelme. Verje ki a fejéből, szolgabíró uram ezt a gondolatot.

–          Jegyezze meg, bíró uram, amit mondok. Vagy segít nekem megfogni a tolvajt, vagy magát teszem felelőssé a lopásokért!

Ezzel a szolgabíró elment, még meg sem köszönte a szíveslátást. Gábris tudott volna más magyarázatot adni, hogy náluk miért nem voltak lopások, de okosabbnak tartotta, ha nem szól. Az Igazi Prikulicsot akarta megkérdezni a teendőkről. Addig is elhatározta, hogy éjjel megfigyeli, mit csinálnak a zsandárok.

Éjjel a falu környékén semmi nem mozdult, Gergő óvatosan elindult a szomszéd falu felé, onnan kell jöjjenek a szolgabíróék. Alighogy a zsandár csapat elérte ezt a falut, három embert láttak, akik szerintük gyanúsan viselkedtek. Felszólították őket: álljanak meg, ezek hárman futni kezdtek. Gyorsabbak voltak sokkal, s ha elérik a falu szélét, hárman háromfelé fordulnak, s megmenekedtek. Igen ám, de épp akkor jött szembe egy hatalmas farkas. Azonnal átlátta a helyzetet, két lábra állt, és emberi hangon rájuk szólt, hogy forduljanak vissza. Annyira megrémültek, hogy még a zsandárok is jobb lehetőségnek tűntek. A szolgabíró látta, hogy meg vannak zavarodva, de nem hitt semmiféle farkasban. Viszont tovább akart menni, hogy kiderítse, Felfaluban laknak-e a jómadarak. Felzörgette a bírót, aki nagy méltatlankodva kijelentette, hogy soha nem látta pernahajdereket.

–          Lám szolgabíró uram, ganaj ember maga! Hát nem megmondtam, hogy ne itt keresse a tolvajokat.

–          Ganaj ember? Az mit jelent?

–          Olyan, mint maga: semmi nem veri ki a fejéből, amit egyszert elhatározott.

Dicséretnek vette ezt a szolgabíró, és visszafordult, a saját falujába, ahol már elkészült az új, biztonságos fogda. Másnap megkezdődött a kihallgatás. A tolvajok persze tagadtak, de nem tudták megindokolni, hogy miért sétálgattak egy idegen faluban éjjel. Estére járt, mire befejeződött a vallatás. Ám a legöregebb tolvaj azt kérte, hogy mondhasson el négyszemközt egy érdekességet az egyik szolgabíróról. Átmentek az irodába, s ott a legény elmondta, hogy a vezérük nagyapját fiatal korában az akkori szolgabíró megbotoztatta. Amikor a vezér ezt megtudta, elhatározta, hogy a régi bűnt, – mert a botozás már akkor sem volt törvényes büntetés – az öreg szolgabíró két gyerekén fogja megbosszulni. Az egyik leány volt, szép és kedves, a másik fiú, jófejű, de erőszakos. A mi vezérünk pedig jó növésű szorgalmas valaki. Beállt lovásznak a szolgabíróhoz. Minden másnap ki kellett lovagoljon a szolgabíró lányával. A lány ment mindig elől, néhol megállt, leszállt a lóról sétált egy kicsit. Egyszer egy kis tóhoz lovagoltak. Azt mondja a leány, Tercsinek hívták: no Pista, én most itt megfürdök. Maga meg megköti a lovakat, és nem enged senkit a tóhoz, amíg vissza nem jövök. Pista, a mi vezérünk, persze nem maradt nyugton, megleste a leányt. Amit látott, igen kedvére való volt. Tercsi pedig észrevette, hogy a fiú leselkedik, de nem szólt. Nem is olyan buta ez a fiú, gondolta. Amikor legközelebb megint lovagolni volt kedve az erdei úton ment, az egyik tisztásnál megállt. Puha selymes fű borította a tisztást. Tercsi leheveredett, s maga mellé hívta lovászt. A vége az lett, hogy a lány bejelentette az apjának, hogy meg fog szökni a lovásszal, majd titokban megesküdnek, s csak nyolc hónap múlva jönnek vissza, de már hárman. Több se kellett az apjának, adott egy nagy pofont a lányának, azután kiment az istállóhoz és ostorral kergette el a lovászt. Pista a kapuban visszafordult, kinyújtott karjára feltekeredett az ostor, a nyelet kirántotta az öreg kezéből, de nem bántotta, hanem így szólt:

–          A szolgabíró úr egyszer régen megbotoztatta a nagyapámat. Ez volt az én bosszúm érte. A majdani vejének meg mondja meg, hogy vigyázzon a feleségére. Kikapós ugyanis, nem én csábítottam el őt, hanem ő kezdett ki velem. Azzal földhöz vágta az ostort és szép komótosan elballagott. Tercsit még vasárnap eljegyezték a szomszéd szolgabíróval, két hét alatt megvolt az esküvő.

–          Miért mondja ezt nekem?

–          Gondoltam, talán érdekli, hogy milyen szolgabírók vannak, persze ez messze volt innen, a szomszéd megyében. De van még valami, ami magának jó tudni: Azt mondta a Pista nekünk, hogy ha valakit közületek elfognak és elítélnek, el fogom rabolni a szolgabíró feleségét, és annyi hétig lesz itt az ágyasa valakinek, ahány embert elfogtak.

–          Nagy a szája a ti vezéreteknek, s azzal visszavezette a rablót a fogdába.

De nem maradtak ott sokáig. Éjfél után jött a szolgabíró, s nagy gúnyosan azt kérdezte, hogy elegük volt-e már a vendéglátásból.

–          Mivel látom, hogy megbánták a bűneiket, elmehetnek. De többet meg nem lássam magukat errefelé!

A prikulics látta, hogy a három tolvaj bandukol az úton. A nyomukba szegődött, és meghallotta, hogy az öreg elmeséli, mint mondott a szolgabírónak.

–          Miért mesélted el ezt neki?

–          Én onnan származom, ahol mindez megtörtént. Sőt azt is tudom, hogy a mi szolgabírónk épp a Tercsi testvére. De a mi vezérünk nem arról a vidékről való, nem is ő becstelenítette meg a Tercsit, hanem egy János nevű kocsis.

–          Azt meg honnan vetted, hogy elraboljuk a feleségét?

–          Sehonnan, de csak kellett valamit mondani, hogy kiengedjen, nevetett a betyár.

A prikulics is jót nevetett, de csak magában, mert a farkasok nem tudnak embermódján nevetni. De követte a betyárokat, kileste, hogy hol a szállásuk. Csak azt nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a tudással. A tolvajokat nem szerette, de a szolgabíró még kevésbé tetszett neki.

Mi tegyen hát, ebugattát!

Ezt még ki kell találni.

Surján László