Évek óta figyelem a közéletet (a munkám része is), és sosem tudtam megérteni (bár sejtéseim természetesen vannak), miért lelik örömüket az ún. megmondóemberek abban, hogy a saját népüket degradálják. Már a kifejezéseikben is megaláznak széles rétegeket: parasztoknak nevezik azokat, akik nem az ő elvárásaiknak tesznek eleget. A jobbik eset az, ha lebunkózzák az ő ideológiájukkal ellentétes világnézetű honfitársaikat.

Viszont nagyobb a probléma magával a tartalommal, mert az nemcsak lenézi a másik embert, hanem a demokratikus hozzáállást is megkérdőjelezi, hiszen nem tolerálja mások világnézetét és adott esetben a véleményét. Ez ráadásul nem is humánus. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kis népre, amelyik olyan borzalmas történelmi időket élt át, amilyeneket, és mégis itt van, bizony büszkének kellene lennie minden magát magyarnak nevező embernek. És ezt a büszkeséget nemcsak a megmaradásra kellene vonatkoztatni (pl. kiváló politikusaink működésére), hanem a nagyszerű magyar tudósok innovatív találmányaira, a nemzetközi elismerésekre és díjakra, a fantasztikus alkotókra az összes művészeti ágban, valamint az elképesztő sporteredményekre is.

Már a 21. században tartunk, s még mindig nem mindenki a közös sikerekre büszke, hanem a másik ember megsértésére törekszik minden lelkiismeret-furdalás nélkül, és ezáltal a társadalom egyre erősebb szétszakítását idézi elő. Más nemzetek nem győzik a saját kiválóságaikat dicsérni (nem kéne ebben utánozni őket?), bizonyos esetekben meglehetősen alaptalanul is.

Sok-sok beszélgetés alapján azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy a haza szeretete, a csodás teljesítmények elismerése, sőt a rájuk való büszkeség a személyes és a közösségi boldogság érzetét is kiváltja. Hát nem lenne jobb így élni?

Molnár Judit