Élt egyszer egy szegény öreg ember, aki napszámból tartotta el a kicsiny gyerekeit, a felesége már egy éve meghalt.

De nagyapa, az öreg embereknek nem gyereki vannak, hanem unokái. Igazad van, ez az ember nem is volt nagyon öreg, de annak látszott: a sok munka és gond tükröződött az arcán.

Egyik nap csak egy sárgadinnyét kapott az egész napi kapálásért, de örömmel vitte haza, ritkán jutottak a gyerekek dinnyéhez. Ahogy bandukolt hazafelé, az úton talált egy szép ládikát. Nehéz volt, betette a zsákjába, úgy vitte tovább. Nagy sietve jött vele szembe egy lovas ember. „Hé öreg, nem láttál valahol egy szép ládikát? Az uraság most házasodott, s a kelengyés kocsiról leesett a pénzesláda.” Hú, akkor az van a zsákomban. Ha megtartom talán nem kell többet napszámba járni, de azt biztos, hogy a gyerekeknek nem kell éhesen lefeküdni többet.

Nagy volt a kísértés, de csak odaadta a ládát. Csak nem leszek egy kis pénz kedvéért tolvaj. A lovas elvitte a ládikát, és maga zsebelte be a tíz aranyat, ami a megtalálónak járt. Közben az öreg odaért a kastélyhoz, s látta, hogy a toronyszobából integet az uraság lánya, akit az új mostoha azonnal bezárt a toronyba, ne legyen láb alatt a lakodalomban. Kitalálta az öreg, hogy mit akar a lányka: feldobta neki a dinnyét, amit a lány elkapott, majd visszadobott. Az öreg indult volna, de a lány megint kérte a dinnyét. Ha kérte, megkapta, de most nem dobta vissza, elment az ablakból. Búsan ballagott az öreg, lógott az orra, de ez volt a szerencse, mert észrevette, hogy egy egész egércsalád vonul át az úton. Könnyen agyontaposhatta volna őket, ha nem figyel. Ahogy az egerek átértek, a legnagyobb egér megszólalt: „Jó tett helyében jót várj! Mit szeretnél a legjobban?” Megint eszébe jutott az öregnek a sok gyerek, az éhezés, de végül csak azt gondolta, úgyis csak álmodom, s ezzel kimondta: „A legjobban azt szeretném, ha élne a feleségem.” Ezzel az egerek eltűntek. Persze álom volt az egész. Haza vánszorgott hát, se láda, se dinnye. „Nem baj, majd elmesélem ezt az álmot, így altatom el őket.”

De milyen nagy volt a csodálkozás, otthon égett a konyhában a tűz, sült kolbász illatát érezte, s ahogy benyitott az ajtón, a felesége ugrott a nyakába. Az asztalon ott volt a láda is, a dinnye is. „Mondtam, hogy jó tett helyében jót várj! Én vagyok az egérkirály, de te szabadítottál meg az átoktól. Addig kellet az úton ide-oda mennem, amíg valaki, aki három jót tett, nem jár arra. Már száz esztendeje bandukoltunk, amíg végre találkoztunk.”

Nagy volt a boldogság, de a dinnyét nem ették meg, hanem a legnagyobb fiú elment a kastélyhoz, és minden nap labdázott a bezárt leánykával. Addig, addig labdáztak, amíg egymáséi nem lettek. A lakodalmukon a cincogi zenekar húzta a talpalávalót.

Surján László