Csak egy szóval

Még gyermekkorom kezdetéről, már az önmagamra eszmélésem előtti időkből ismerős és azóta meg nem szűnő fáradtságod, mintha most megsokszorozódott volna. Mintha nem a régi volnál.

Most jóval később jöttél, mint szoktál. Úgy érkeztél haza, mint aki ma százak és ezrek helyett húzta végig az éjjeli műszakot, valami gyárban. Egészen egyedül. Bármennyire is vigyázol, hogy fel ne ébressz mozdulataiddal, szokatlan remegésed tovagyűrűzik, amitől még a tisztára mosott padlónk felszíne is szinte hullámokat vet, majd felkúszik a falakon és körbe ölel. Végül az ágylábakon át lábaimba oltódva, valahol fent, a legmélyebben a bőröm alatt, szelíden partot ér.

Nem tudok, de nem is akarok már visszaaludni.

De nem. Te a régi vagy. Hunyorogva is látom, hogy igenis ugyanaz. Ha fáradtságod túlsúlya lassítja is és töredezetté teszi mozdulataidat, te mégsem változtál. Valahol nincs benned változás. Igen, az az első ragyogás, az a világosság nem tűnt el tekintetedből. Ha a szarkalábak barázda nyomai sűrűbben hálózzák is körbe a szemeid forrásvidékét, és tornyosulnak felette szép homlokod hegyráncai, az az izzás ott lüktet arcod titkában.

Az, amiről szintén már gyermekkoromból van emlékem. Arról a melegségről, ami a kevéske tűzifa után kutatva a leghidegebb télben is mindig lehelve mentette meg elfagyott tagjaim. Az a kezdeti tűz, az a fény, ami tudom, hogy nem fogyhat el. Igen, az arcod, ami az első volt, amit megláthattam, amibe belekapaszkodhatott a nyugodt vizeidből kilépő és a szobányi világ szúró sodrásába felsíró énem.

Édesanyám, a Te arcod, az utolsó lesz, amire emlékezni fogok mielőtt meghalok.

Megérkeztél és most még a ruha is holtfáradtan, megfeszülve lóg rajtad. Mintha megszaggatta volna a kinti szél. Talán csak álmodom? Ilyennek nem láttalak még.

A számomra sokszor hasztalannak látszó munkád robotjától megviselt, erős kezeiddel e rongylepleket nesztelen összefogva magadon jössz felém, és csöndes csókot lehelsz homlokomra. Te, a „semmi ágáról” hozzám repülő, csodás fülemüle. Szinte koldusként jössz és mégis mindent adsz. Mindig adsz.

Már hajnalodik, de látom, hogy nem térsz nyugovóra. A fehérre meszelt kemencepadkán ülsz, csendben zokogva. Úgy teszek mintha aludnék, pedig melléd akarok ülni. Vagy hagyjam, hogy legalább egy kicsit ki tudd magad egyedül sírni?

A szívemben pihenő, betakart emlékeket most egy kenyérré gyúrja néma fájdalmad és egy az időnél is öregebb éneked szavának kovásza keleszti. Az a daloló szó, amivel mindig vigasztaltál, vagy engeszteltél, ha rám borult a gyöngeség feketén túli árnyéka. Bár felfakad bennem e dal, de most megáll, és torkomban akad. Onnan dúdolok neked még fektemben is áldva Téged, mozdulatlan.

Ne sírj, Anyám, édesanyám, ne sírj kérlek. Ne sírj, amíg engem látsz s én látlak téged.

Ha sírsz te drága, lásd, hogy könnyeid árja új vizeket áraszt, mely lassan elmossa otthonunkat. Talán egy új, szebb országot hozhat? Ahol a szó szirmot bont a szájban? Valahol, ahol mindig „gyönyörű nyár van?”

Mi történt veled édesanyám? Ki tette ezt veled? Ki rabolt ki és gyalázatkövekkel miért dobált meg? Talán én hoztam rád ezt az idegen terhet? Nem vigyáztam rád eléggé?

A sarlóvá apadt hold fényében látom az ablakunkon át, hogy forró patakok engesztelik a kihűlt házfalat. Lassan-lassan mosva le róluk a rászáradt „vöröslő fájdalmat.”

Ki bántott? Ki ártott neked? Ki nem ismer Téged? Úgysem mondanád el, nem tudhatom. Nem tudhatom ki és miért tette ezt veled, de most felkelek és anyám hozzád megyek. Nem alhatom, míg te zokogsz megmaradt ruháidon át is csontig átlyukadva, átlyukadt szívvel, kifosztva.

Mától én gondoskodom rólad. Ma én adok neked vacsorát. Ha késeit is, ha az utolsót is. Visszaadok benne mindent. Öledbe teszem emlékeimet, az egész emlékezésem, mert az mind a Tied!

Én igaz Anyám,

Hányszor mosott meg engem az a sziklaszerű, mégis puha kezed, székre ültetve egy lavórnyi vízben, amit szereteted fuvallata terített óceánná s faragta a széket kicsiny ladikká.

Hányszor etettél csak néhány megmaradt apró falattal, ízesen egyszerű gyümölcs-szavaiddal, hogy így lakhassak jól az örökkévalóságig és azon is túl.

Hányszor békítettél meg és oltottad mérges füstű tüzem, amikor az majd elemésztett, így vezetve vissza engem a pernye-lét poklából a barátságba, a testvéreimhez, az enyéimhez.

Hányszor álltál mellettem, amikor nem lehettél velem, és világokon át is öntötted belém első ígéreted erejét.

Hányszor hallgattad velem kettesben a csöndet és tanítottál elmerülve úszni a tiszta szó mélységeiben.

Hányszor borogattad balzsamos érintéseddel lázálomtól hajszolt, beteg lelkem.

Hányszor találtad meg Te helyettem az elveszettet és adtad enyémként, ami a Tied.

Te kezdettől fogva bíztál bennem és mindannyiunkban. Mintha mellettünk az egész város anyja is lettél volna.

És most valakik bánva bánnak és bántva bántanak Téged.

Nem tudlak teljesen megvédeni, nem tudom mikor támadnak rád az útonállók újra. Mikor gondolnak éjjel érkezésed látva a rosszra. De tudod mit, holnap elmegyek veled az újabb útra, elkísérlek a munkádba. Együtt megyünk majd a jegenyenyárok eget érő sorai között. Ha te sírsz veled sírok, ha te örülsz veled örülök. Nem tudom pontosan mi vár rám, de veled megyek. Veled fájok, veled kelek, veled álmodok, veled esek.

Úgy mondom, dúdolom most én is csak egy-egy szóval, tőled tanulva, mint elsőszülötted, hogy gyógyuljon és kitáruljon tőle remegésbe szorult lelked:

Akarom.

Hiszem.

Kitartok melletted. Benned. Én Anyám.

Én Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Anyaszentegyházam.

Szilvási Zalán

2024. szeptember

A fájdalmas Szűzanya napján

További
cikkek

Hírlevél