Szent II. János Pál: Európának „két tüdője” van: a nyugati katolicizmus és a keleti ortodoxia.

Roger Schütz szerint az ortodoxia legnagyobb értéke liturgiája, imádságai.

Az orosz ortodoxiártól a szovjet időkben semmit sem tudtunk, azóta sem sokat. Tatjána Goricseva „Istenről beszélni veszélyes” című könyve közelebb hozza hozzánk ezt a világot. Ezt az 1947-ben született kislányt vallástalan szülei a sztálinizmus tombolásakor megkereszteltették ugyan, de minden vallási ismeret nélkül nőtt fel. 26 éves korában tért meg. 1980-ban kiutasították a Szovjetunióból. Az említett könyve letölthető a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból. Az alábbiakban ebből a könyvből veszek idézeteket. Írásom voltaképp olvasónapló, és dőlt betűkkel szedett kommentár. Elsősorban azokat a részeket szemléztem, amelyek megtérésével kapcsolatosak, illetve azokat, amelyek a Nyugaton szerezett benyomásait közlik. Tanulságos lesz, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy ezek a négy évtizeddel korábbi Európáról szólnak.

Goricseva 1988-ban visszament Oroszországba és ott halt meg 2023-ban.

Istenhívők a Szovjetunióban

Oroszország átment a szenvedés tisztító kohóján. Itt kis híján kiirtották Istent, és Isten után ártatlan emberek millióit. Teljesen, vagy csaknem teljesen megsemmisítették a kultúrát, a történelmi tudatot, és azt, amit nemzeti emlékezésnek lehetne nevezni.

Természetesen az egyházat is. Kevés volt a pap, kevés a működő templom. A KGB mindenen rajta tartotta a szemét. Goricseva leírta egy bizonyos Alexander atya történetét, akit „vallásos propaganda” vádjával többször is beidézték a rendőrségre.

A rendőr megkérdezte: „Igaz-e, hogy ön azt állította, hogy nálunk nincs szabadság?” Alexander atya válasza: „Számomra szabadság csak Krisztusban létezik. Ezenkívül bármiféle szabadságról csak azt mondhatom, hogy ha lenne ilyen, nem ülnék itt.”

A Baltikumban nem számolták fel a kolostorokat. Messze földről mentek oda a hívek, gyónni, áldozni.

Ott az egész világért imádkoznak, a befejező esti imában pedig olykor kifejezetten így: „És most könyörögjünk testvérek azokért, akik nem tudnak imádkozni, és azokért is, akikért senki sem imádkozik. Kérjük az Istenszülőt: «Oltalmad alá futunk…»”.

Szerepel-e ez a szándék az imáink között? Az ima évéhez ez is hozzá tartozhat!

A megtérés és ami utána következett

… mindezideig soha még egyetlen imádságot nem mondtam el, és nem is ismertem. Ez így volt mindaddig, míg egyszer csak az egyik jógakönyv egy keresztény imádságot, nevezetesen a „Miatyánk”-ot ajánlotta gyakorlatként. Pontosan azt az imát, amelyet a mi Urunk imádkozott! Elkezdtem mantraként ismételgetni, hangsúlytalanul és automatikusan. Talán hatodszor mondtam már el, amikor egyszer csak hirtelen minden megfordult bennem. Felfogtam – nem a nevetségesen jelentéktelen értelmemmel, hanem egész valómmal –, hogy Ő létezik. Ő, az élő, személyes Isten, aki szeret engem és az egész teremtett világot, aki alkotta a mindenséget, aki szeretetből emberré lett, Isten a Keresztrefeszített és a Föltámadott!

Kipróbáltam, különleges hatással volt rám: Isten közelségét éreztem.

… Nem szoktunk hozzá, hogy magunkat hibáztassuk, ha valami rosszul ment, és ne másokat. …Tetszett nekünk a keresztény üzenet maximalizmusa: csak azokért a dolgokért érdemes élni, amelyekért meg is tudnánk halni.

Ezek a többesszámban írt részek jelzik, hogy az új megtérők hamar megtalálták egymást és közösséget alkottak.

Mára az orosz értelmiség eléggé „szegény” lett ahhoz, hogy a meglévő rossz okát ne máshol keresse, hanem önmagában, és ezáltal képes eljutni a lényeghez, ahol az egész élet megváltozása elkezdődik: a bűnbánathoz. „Ne megbántottságot érezzünk, hanem megbánást” – mondja Bergyajev. Egyházfelfogásunk is megváltozott, mélyebb és misztikusabb lett. A totális államban az egyház volt számunkra az életnek egyetlen tiszta, és valóban élő szigete. Az egyház lett minden gyilkos és butító ideológia antitézise.

Az egyházat ma már nem az állam intézményeként értelmezzük, hanem mint Krisztus Testét, mint új, az egész teremtett világ feltámadására előkészülő életet.

Soha nem hallottam, hogy az orosz ortodox egyház leszállította volna erkölcsi követelményeit csak azért, mert az „értékek átrendeződése”, a „szexuális forradalom” stb. századában élünk.

Már itt megjelenik a nyugati világ kritikája, hiszen a nyugati egyház mintegy beletörődött a társadalom változásába, ahelyett, hogy befolyásolni próbálta volna.

A leningrádi szeminárium

Megtérése után Goricserva és néhány társa két veszélyes akcióba fogott. Egyikük javaslatára vallási szemináriumot rendeztek, amit nem titkoltak. Tudták, hogy a résztvevők között ott ül a KGB néhány megfigyelője, de a titkolózásnak nem látték esélyét és a nyíltságnál veszélyesebbnek ítélték a következményeket. Ezen kívül megindítottak egy nőmozgalmat, amihez folyóirat és évkönyv is társult.

A KGB-nél folytatott „beszélgetések”-ből megállapíthattam, hogy a titkosszolgálatnak jó információi vannak a szemináriumokon elhangzottakról. Gyakran megtörtént, hogy elkaptak az utcán, és behurcoltak a KGB-hez „beszélgetésre”, ahol különféle módszerekkel és fenyegetésekkel próbáltak lebeszélni arról, hogy a jövőben is szervezzem ezeket a „tömeg összejöveteleket”.

A KGB-nél is több gondot okoztak nekünk a leningrádi intellektuelek félelmei és pszichózisai. Némelyek sokáig nem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy nyíltan létezünk. Gyanakodni kezdtek: Hátha az egész szeminárium csak provokáció… Talán éppen abból a célból szervezte azt a KGB, hogy felkutassák az összes keresztényt, és főleg az összes szabadon gondolkodó embert, hogy azután állandó ellenőrzés alatt tartsák őket…?

Ezek a szóbeszédek végül elhallgattak. Az emberek megszokták, hogy senkit sem lőttek agyon és senki sem került börtönbe. A félelmek elcsitultak. Sőt, már tréfálkozni kezdtek: péntekenként bármely lakásban veszélytelenül lehet mesélni szovjetellenes vicceket, mert akkor valamennyi spicli a 37. sz. pincelakásban (a szeminárium helyszíne) jön össze.

Nőmozgalom

A nők nálunk kétszeresét, ha nem háromszorosát szenvedik annak, amit egy férfi: ugyanúgy dolgoznak, mint a férfiak, mert egy keresetből nem lehet megélni. Kínlódnak a háztartással, amely a Szovjetunióban minden kényelmet nélkülöz. Hozzátehetjük még: iszákosság, mindenütt sorban állás, fokozódó éhezés – és lassan kirajzolódik – habár elmosódottan – a kényszerű mártír, az egyszerű orosz asszony képe.

A beinduló mozgalomnak csaknem valamennyi résztvevője hívő keresztény volt. Ezért kapta mozgalmunk a „MÁRIA” nevet. Beláttuk, hogy szociális változások sem a férfit, sem a nőt nem fogják felszabadítani, csak ha a belső átalakulás is megtörténik, minden egyes lélekben, az egész társadalomban.

Ez a felismerés ma is, számunkra is fontos. A nyugatot elöntő wokeizmus, vagy nevezzük nevén: neokommunizmus csak a társadalomban lezajló keresztény fordulat után győzhető le.

Megtérése után Tatjana Goricseva liftkezelőként dolgozott. A KGB rendszeres vendége volt, de nem került börtönbe vagy nem vetették alá pszichiátriai kezelésnek. Végül1980-ban, a moszkvai olimpia előtt a KGB szabad választást adott neki: börtönbe megy, vagy emigrál. Lelki vezetője tanácsára az emigrációt választotta. Az atya ezekkel a szavakkal bocsátotta el:

Emlékezzél rá mindig, te nem vagy száműzött. Küldetést kaptál egy feladatra.

A Nyugat Goricseva szemével

Megérkeztem Bécsbe. Mit is éreztem? A szabadság érzése volt? Nem. Oroszországban is szabad voltam. A szabadság Isten ajándéka. Kötelezettség, és nem jog. Az volt az érzésem, hogy a formák világába kerültem. Ebben a világban minden kifejező volt, minden eszmei tartalom kellemes csomagolásban jelent meg. Itt minden dolog tetszeni akar, igyekszik, hogy valamiképpen az ember szolgálatára legyen.

…Olyan sok szépség kínálja magát, annyi dolog képes az embert magával ragadni, ha nincs eléggé az égre irányulva. Itt a föld képes téged örökre magához bilincselni.

Mióta Nyugaton élek, megértettem, hogy a hit krízise itt nagyrészt abból ered, hogy nincsenek többé – vagy ha vannak is, igen kevesen – igazi lelkipásztorok, akik valóban képesek gyógyítani és jó tanácsot adni, akik valódi lelki hatalommal rendelkeznek, akik az igent, ill. a nemet tekintéllyel mondják ki. Mennyivel másként van ez a mai Oroszországban! Ott a papi méltóságot elképzelhetetlenül nagy tisztelet övezi.

Életemben először láttam vallásos adást a TV-ben. Hálát adok Istennek, hogy nálunk ateizmus van és nincs „vallásos nevelés”. Amit ez az ember a képernyőn művelt, az sokkal alkalmasabbnak látszott arra, hogy tömegeket távolítson el az egyháztól, mint a mi fizetett ateistáink ügyetlen fecsegése. Elsőrendű eleganciával öltözötten a szeretetről beszélt egy önelégült prédikátor. De a viselkedési módja már eleve kizárta a prédikáció lehetőségét, sőt, egy másik emberrel való egyéni beszélgetést is lehetetlenné tett volna. Unalmas, rossz színész volt, betanult gesztusokkal. Nem volt arca. Most értettem meg, milyen veszélyes dolog Istenről beszélni! Minden egyes szónak teljes egészében hitelesnek kell lennie, olyannak, mint egy bemutatott áldozat. Különben jobb, ha hallgatunk.

Megtérése előtt Goricseva filozófiát hallgatott, illetve filozófusként dolgozott az egyetemen. Erről így írt:

Nietzschét 19 évesen olvastam (az Evangéliumot csak 26 éves koromban!) és kezdettől fogva nagyon tetszett – akárcsak Sartre, Camus, Heidegger – ez a rebellis és hozzánk oly közel álló egzisztencialista filozófia. Ez annak idején a liberalizáció éveiben Hruscsov alatt részben megengedett volt…

Talán még jobban lelkesedtünk a Nyugat „bálványaiért”, mint a Nyugaton élők. Számunkra az egzisztencializmus volt az első korty a szabadságból, az első nyílt szó, amit nem tiltottak. Érdekes, hogy útjaink ezek után hamarosan ketté váltak. A nyugati fiatalság megélte az 1968-as eseményeket, előre haladt a politikai elköteleződés útján, lelkesedni kezdett a marxizmusért; mai napig a forradalmi mítoszból él. Mi ezzel szemben lementünk a mélyre és feltártuk a kultúra, a történelem és az etika múlhatatlan értékeit. Végül pedig odafordultunk Istenhez és az Egyházhoz. Itt Nyugaton ez teljesen elmaradt.

… néha az az érzésem, hogy az orosz intelligencia „felnőttebb”, mint a nyugati. Ha az ember Nyugaton él, úgy érzi magát, mint a 19. század közepe táján a régi Oroszországban, amikor a forradalom, és egy igazságos társadalom eszméje uralta a szellemi elit gondolkodását.

…akkor sem mondtunk átkot az istentelen Sartre-ra és a gőgös Camus-re, miután a kereszténység tágas és csodálatos gondolatvilágával kapcsolatba kerültünk. Sartre, minden vallásellenességével mégiscsak elvezetett minket a kétségbeesés azon határáig, ahol a hit elkezdődik. Központi gondolata, hogy minden ember minden percben szabad választás előtt áll, tulajdonképpen keresztény gondolat. Hiszen Isten az embertől az önkéntes szeretetet várja; és választási szabadságunk megóvása miatt nem semmisíti meg a világban lévő gonoszt.

A Szovjetunióból való kiszabadulása után elsősorban a nyugati feministák üdvözölték, mondhatni sztárolták. Rádöbbent: a nyugati feminizmus vallástalan, sőt vallás ellenes.

A legfőbb beszédtéma, ami azután a feministákkal való vitát is kirobbantotta, a kereszténység volt. És itt nem kevés erőfeszítésembe került megmutatni, hogy a mi orosz „feminizmusunknak” miért volt kezdettől fogva vallási karaktere, és miért egyedül az egyházban találhat a modern orosz nő szabadságot és vigaszt, erőt az élethez és bátorságot a cselekvéshez.

Nálunk mind a mai napig egyedül az egyház foglalkozott a „nőkérdéssel”. Csak az orosz papok hoztak megváltást a nevelés, a szerencsétlen házasságok, a magzatelhajtások, az alkoholizmus fájó problémáira. Egyházunk ma 90%-ban nőkből áll. Megpróbálok nyugati barátnőimnek arról beszélni, hogy az egyház a legélőbb szervezet, ami csak létezik, hogy az egyház a legélőbb szervezet, ami csak létezik, hogy az Egyház Krisztus teste. De még azt sem értik, hogy mi az hogy „misztérium”.

És így abban a szerencsében volt részem, hogy olyan embereknek beszélhettem az Istenanyáról, akik már régóta hallani sem akarnak a kereszténységről. Szeretettel beszélhettem róla ott, ahol halott erkölcsi ideált csináltak belőle, ahol már nem is emlékeztek rá, vagy nem tisztelték. Mertem-e valaha is álmodni erről?

Természetesen, mindeddig nem nagyon sikerült meggyőznöm a nyugati feministákat. De már az is jó, ha láthatják, hogy milyen hatékony a kereszténység a gyakorlatban, ha láthatják, amilyen eredményesen felülkerekedik az akadályokon. Rájövök, hogy számukra a kereszténység nem más, mint erkölcsi előírások kódexe és tilalmak rendszere.

A nyugati „szabad világ” illúzió. Milyen titokzatos dolog is a szabadság. Olyan, mint a levegő. Az ember akkor kezdi értékelni, amikor elveszíti. Látom, hogy a nyugati ember is alig szabad. És főleg: igen kevéssé vágyik szabadságra.

Mindent elborít a reklám tolakodó világa. A moziban például olyan titokzatos-szuggesztív hangon beszélnek jelentéktelen dolgokról, mosóporokról, vagy valamilyen keféről, mintha a legfontosabb, nélkülözhetetlen lenne. Más dolgokról viszont, amik tényleg mindenki számára nélkülözhetetlenek – a lélekről, az élet értelméről, a megváltásról – mintha itt a papok is szégyellenének nyíltan beszélni. Ez valóban egy visszájára fordult és eltorzult világ!

Emlékszem egy papra, akivel nemrég találkoztam. Részt vettem egy kiránduláson, amit egy falu plébániai közössége szervezett. A fiatal, vidám, sportoló típusú lelkész egész nap … mindenről beszélt: repülőgépekről és fociról, a választásokról és az evésről. Sokat nevetett, és igyekezett mindenkit mulattatni. A tömegszórakoztatás egy módja. Ezalatt az ablakon át elképzelhetetlenül szép világ tárult elénk: meredek hegyoldalak mélykék, viola és más földöntúli színekben, amiről a zsoltáros szavak jutottak eszembe: „Csodálatosak a Te műveid Urunk, Istenünk! Bölcsességed alkotott mindent.” Később, amikor hazaérkeztünk, megkérdeztem: „Miért nem beszélt egyetlenegyszer sem Istenről? Miért nem szólt egy szót sem Isten szép világáról?” A válasza: „Ha elkezdek Istenről beszélni, elveszítem embereimet és magam maradok.” „De hiszen a magányosság nem bűn” – mondtam, s arra gondoltam, nem igaz, hogy elveszítené az embereket.

Szeretem az Egyházat

Tegnap egy emigráns orosz paptól még megdöbbentőbb szavakat hallottam: „Mi, templomlátogatók…” Nem élnek a templomban, hanem látogatják. Elképzelni sem tudtam volna soha, hogy az embereknek megszokottá válik a templom. Úgy látszik, az egyház a világ legunalmasabb intézményévé válhat. Úgy látszik, az ember képes a hegyeket mozgató és halottakat életre keltő hit csodáját banalitássá silányítani.

És mégis, ez is az Egyház. És szeretni fogom. Mindennek dacára is. Egyszerű volt a szegény, üldözött, síró egyházat szeretnem. Most megpróbálom szeretni a jólétnek örvendő és önelégült egyházat, amely mindenben ellentmond az alapvető egyház fogalomnak.

A bilincsbe vert, mozdulatlan, a világra nem reagáló orosz egyházba ma reklám és apologetika nélkül folyvást igyekszik népünk színe-java. A nyugati egyház pedig óriási igyekezete ellenére, hogy korszerű maradjon, egyre több embert veszít el. Mintha a lélek és az erő eltűnt volna belőle. Nyugaton az egyházra nehéz idők járnak, nehezebbek, mint Keleten. Az egyház mindenütt a kereszt útját járja. Csak Oroszországban már láthatóvá vált a kereszt győzelme is. Itt még minden el van fedve és felismerhetetlen.

Amikor először, még szamizdatként, eljutott hozzám ez a könyv, egyértelmű volt számomra, hogy az Istenről való beszéd a KGB miatt veszélyes. De a KGB figyelme, a vegzálások, fenyegetések, a börtön vagy a pszichiátriai kényszerkezelés voltaképp nem jelentenek sokat egy belülről szabad embernek. Az igazi veszély az, amikor hiteltelenül beszél valaki Istenről, kockáztatva a maga és mások üdvösségét.

Goricseva a nyolcvanas évek elején világosan megfogalmazta: Nyugaton az egyházra nehéz idők járnak, nehezebbek, mint Keleten. Azóta mintha a nyugat megfertőzte volna a keletet is, minket itt középen mindenképp. A maroknyi „maradéknak” kell hozzálátni a helyreállításhoz. Vállaljuk-e? Jövőnk ezen áll vagy bukik. Sokan voltak, akik még idejében meglátták a fenyegető veszedelmet. Goricseva mai bajaink lényegét már több mint negyven éve felismerte. Könyve sok nyelven sok kiadást ért el. Az emberek meghallgatták, amerre járt zsúfolásig megteltek az előadótermek, de mintha senki nem vette volna komolyan az üzenetét. Talán még nem késő. Ha isten velünk, kicsoda ellenünk?

Surján László