Magyarországon eddig – az abortusszal ellentétben – nem sikerült politikai témává emelni az eutanázia kérdését. A halálos beteg Karsai Dánielnek a nyilvánosság előtt zajló drámai leépülése azonban mintha átütötte volna a társadalom ingerküszöbét, de a médiáét egészen biztosan.

Sulyok Tamás köztársasági elnöknek a halálos beteg alkotmányjogásznál tett minapi látogatása (amit kettejük kollegiális viszonya még emberibbé tett) egyértelmű jelzés volt arra, hogy az állam nem kívánja süketnek tettetni magát, s olyan kérdésről van szó, amely megérdemli a diskurzust. Nem is lehetett másképp reagálni, s nem csupán Karsai személyes drámájának kommunikációs ereje miatt, hanem azért is, mert Nyugat-Európában a kegyes halál ügyében felgyorsult a törvényi liberalizáció, s a folyamatot kísérő tematikai kényszer – ahogy az az egyneműek házassága és az ún. transzneműek jogai kapcsán történt – előbb-utóbb úgyis elérte volna Magyarországot.

Egy trend léte persze nem jelenti azt, hogy fel is kell ülni rá. Csupán arról van szó, hogy

ha a konzervatív/jobboldali tábor nem reagál a fejleményekre, akkor átadja az értelmezés jogát az ellenfélnek.

Sulyok Tamás látogatása, bár erős hírértékkel bír, nem tekinthető politikai állásfoglalásnak, inkább egy emberi gesztusnak. Ez abból is kiderült, hogy a köztársasági elnök végül nem támogatta Karsainak azt a kérését, hogy államfői kegyelmet kapjon, aki (törvényi jogosultság híján) segédkezik az eutanáziában. Nyilvánvaló, hogy a büntetlenség ily módon történő garantálása de facto az eutanázia legalizálását jelentette volna – nem véletlenül érvelt Sulyok Tamás azzal, hogy ez a lépés elvonná az Országgyűlés jogalkotói hatáskörét. A csavar ott volt beépítve a történetbe (szándékoltan-e vagy sem, azt nem tudjuk), hogy az államfői kegyelemnek ez a speciális esete – a kegyes halál jogi szabályozása híján – az eutanázia-forgatókönyvek, s ezzel együtt a visszaélési lehetőségek valóságos svédasztalát terítette volna meg, s ebből a káoszból csak a törvényi rendezés, vagyis a legalizálás jelenthette volna az egyetlen kiutat.

Mindenesetre akármi is hangzott el Sulyok Tamás és Karsai Dániel magánbeszélgetésén, az eutanáziát innentől nem lehet – már csak Karsaiék strassburgi beadványa miatt sem – marginális emberjogi vagy szűken vett orvosszakmai kérdésnek tekinteni, az ugyanis már politikai üggyé vált.

Bármennyire is együttérzünk az egykori ügyvéddel, akármilyen megrendítő is az emberi esendőségnek ez a tapasztalata (egy nemrég még erőtől duzzadó harcművészről beszélünk), egy keresztény ember számára megengedhető a végkonklúzió kimondása: Karsai Dániel rossz ügyet képvisel. A kérdés csak az, hogy nem-keresztény nézőpontból is nemet kell-e mondanunk az eutanázia legalizálására.

Karsai jogi képviselője, Frank Evelyn szerint ügyfelét nem kötik olyan vallási meggyőződések, amelyek akadályozhatnák őt az eutanáziára vonatkozó elhatározásában, s a szekuláris állam sem képviselhet vallási elveket. Ezt önmagában el is fogadhatjuk. De valóban keresztény elvek állnak a magyar állam tartózkodó magatartása mögött?

Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Európát napjainkban jellemző élettisztelet – amely lehetővé tette például egész társadalmakkal a halálbüntetés eltörlésének elfogadását – kétezer év kultúrájának és történelmi tapasztalatainak a terméke, a Tízparancsolattól és a jézusi szeretettanítástól a humanizmuson és a természetjogi gondolkodáson át egészen a világháborúk és totális diktatúrák megtapasztalásáig, s igen, az individualizmus is szerepet játszik ebben a sajátos, 21. századi életelvűségben, amely a mai Európában keresztények és nem keresztények számára egyaránt civilizációs alap, sőt az ENSZ révén globális alapjoggá nyilváníttatott („Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.” Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, 3. cikk).

Az a halálkultusz és a vele jegyben járó tagadáskultúra, amely mára elöntötte a kontinenst, az európai civilizációnak ezt a fő tartóoszlopát hivatott kidönteni, s ebben az ostromban az eutanázia egy igazi nehézfegyver. És itt jön be a képbe az a keveset emlegetett szempont, hogy az állam szekularizált jellege nem jelenthet értéksemlegességet.

Az életjogot direktben támadó kezdeményezéseknek való ellenállás kulturális és civilizációs küldetés az állam részéről, olyan értékek védelmében, amelyek nemcsak a keresztény, hanem az eredeti értelemben vett liberális elveket is magukba foglalják.

A Karsai-ügyben esedékes civilizációs alapelv így szól: embert nem ölünk! A probléma ugyanis itt az, hogy az eutanázia nem öngyilkosság, hanem annak kiszervezése, magyarul emberölés. Természetesen nem vitatható, hogy a mögöttes cél ez esetben nem az egyén életének kioltása, hanem szenvedéseinek a megrövidítése, csakhogy az eljárás „mellékhatása” itt éppen a legmagasabb rendű emberi értéket sérti. Gyakorlati szempontból az is gyengíti az eutanázia melletti érveket, hogy – s itt most saját korábbi írásomból idézek – a súlyos állapotban lévő, illetve haldokoló betegek megfelelő fizikai, szellemi és lelki életminőségére törekvő orvosi kezelés, az ún. palliatív terápia elterjedésével egyre csökken az eutanázia orvosi értelemben vett létjogosultsága.

S ha már gyakorlati szempontokról beszélünk, álljon itt még kettő, nagyon széles körű tapasztalatokon nyugvó ellenérv. Igen világos trendekről van szó, amelyeket egyéb kultúrharcos frontterületeken (abortusz, homoházasság, transzneműek) már évek vagy évtizedek óta tapasztalhatunk. Az egyik trend az eszkaláció: ahogy a magzatgyilkosság esetében is kitolják a liberális államok a végrehajthatóság életkorát – egyes tengerentúli államokban gyakorlatilag már az újszülöttgyilkosságok legalizálásánál tartanak –, úgy az eutanázia terén is folyamatosan döntögetik az addig tabunak hitt határokat.

Hollandiában és Belgiumban már a gyermek- és csecsemőeutanáziára is rábólintott a törvényhozás,

lehetővé téve az emberi élet teljes körű – vagyis a fogantatástól az élet bármely szakaszáig megengedett – elvételét. Az eszkaláció másik válfaja az, amikor fokozatosan szélesítik az eutanáziára okot adó körülmények lehetséges körét. A kiszervezett öngyilkosság joga mellett kardoskodó honfitársaink – ha valóban gyakorlati, s nem ideológiai alapon érvelnek – általában gyógyíthatatlan, csöveken lógó betegeket látnak ilyenkor maguk előtt. Ezzel szemben például a holland valóság az, hogy már az „elviselhetetlen szenvedést okozó életuntság” is elegendő ahhoz, hogy valaki kérje a méreginjekciót. S mivel számos példából tudjuk (pl. drogliberalizáció), hogy a legitimálás önmagában is ösztönző, bátorító erővel bír,

az állam közvetlenül is bűnrészessé válik, amikor az intenzív, de múló depresszióval küzdő személyeket, jellemzően fiatalokat, a szó legszorosabb értelmében vett önpusztítás útja felé tereli.

A másik jól ismert trend – szintén elsősorban a liberális mintaállamokban – az általános kötelezés, vagyis a normalitással és a biológiai valósággal összeegyeztethetetlen nézetek elfogadásának, sőt demonstrációjának a kikényszerítése az „ellenállókra”. Kezdődött mindez a keresztény amerikai cukrászok meghurcolásával, mert nem akarták megformázni a megrendelt esküvői tortán Jack és John nászát, majd folytatódott a „konverzió”, vagyis visszanormalizálódás kanadai tiltásával – vagyis aki ellenzi mások ún. nemváltását (akár a saját gyermekéét), az innentől mehet a börtönbe.

Franciaországban a magzatgyilkosság alkotmányos joggá emelése megnyitotta a kaput az életvédők kriminalizálása előtt, Angliában pedig már most elviszi a rendőr azt, aki magában imádkozik egy abortuszklinika előtt.

De olvashattunk nemrég a több meccsre eltiltott sztárfocistáról is, mert nem volt hajlandó a pólóján az LMBTQ-propaganda logóját viselni. A lelkiismereti, vélemény- és vallásszabadság tehát már a múlté, csak nekünk még nem szóltak róla. Ezek után túlzás nélkül számíthatunk arra, hogy a kórházakban előbb-utóbb ugyanolyan intézményi kötelezettség és szakmai rutinfeladat lesz az eutanázia, mint napjainkban az abortusz.

Hogyan védhetjük tehát meg a nyugaton már csak papíron meglévő szabadságjogokat, ha a liberálisok voltak olyan kedvesek, hogy átpasszolták a jobboldalnak ezt a missziót? Például úgy – és ennél nincs biztosabb megoldás –, ha eleve nem lépünk át bizonyos vörös vonalakat.

Garanciát mindig csak a világos, egyértelmű, „de” és „ha” nélküli igenek vagy nemek adhatnak, különben elkezdődik a szokásos fellazítási folyamat, először csak a kiskapuk nyitogatásával, majd az említett eszkalációval, végállomásként pedig a kötelezések diktatúrájával.

Ha ezt a kockázatot sikerült felismernünk, már megérte a diskurzus. Karsai Dánielnek pedig a nehéz kilátások ellenére sem kívánhatunk mást, mint minél több belső és külső életerőt a betegségével folytatott harcban.

Kovács Erik