„Emeljétek föl szívünket! Azé, / aki fölemeli.” A két világháború közötti idő fájdalmas kritikája József Attilának ez a két sora. Hiába kiáltott fel a költő 1933-ban, a felkínált szíveket nem emelte fel senki, azaz majdnem senki. Sándor István, maga is munkás, ekkor még csak 19 éves. Három évvel később szalézi szerzetes lett. Vértanúságba torkolló rövid élete munkásfiatalok körében zajlott.

2013-ban avatták boldoggá. Ünnepe június 8. Boldog Sándor István az egyszerűség szentje. Szentnek lenni nem jelent különlegeset, utánozhatatlant, nagyon távollévőt. Ha a hivatását felismeri és megéli azt, akkor bárki szent lehet.

Sándor István életében két jelentős esemény történt a II. világháború után: 1948-ban a Don Bosco Nyomdát is államosította a kommunista diktatúra; majd 1950 júniusában feloszlatták a szerzetesrendeket. Az államosítás után próbálták menteni, megóvni a nyomda értékeit a szaléziak, egy ilyen akció keretében lebuktak, ekkor már Sándor Istvánt figyelték az ávósok. Az volt az ő „bűne”, hogy fiatalokkal, sőt munkásfiatalokkal foglalkozott. A besorozáskor közülük többen nem a honvédséghez, hanem az államvédelmiekhez kerültek, az úgynevezett „kék ÁVÓ”-ba. Árva, félárva munkásfiatalok voltak, az akkori diktatúra reménységei. Ezért születtek Sándor István és társai perében igen súlyos, halálos ítéletek, sokéves börtönbüntetések. A pártőrségbe besorozott fiatalokkal foglalkozó szerzeteseket meg kellett regulázni. Sándor Istvánék esetében példát statuáltak

Ádám László tartományfőnök előkészítette Sándor István számára annak lehetőségét, hogy Nyugatra távozzon, ő azonban nem akart elmenekülni. Úgy döntött, hogy mivel a fiatalok, akikért felelős volt, akik rábízták sorsukat, itt maradnak Magyarországon, ő is velük marad. Élni akart a fiatalokkal együtt, a fiatalokért, vállalva azonban ennek a következményeit is, akár a börtönt vagy a halálos ítéletet.

Akik ismerték Sándor Istvánt, egyhangúlag bizonyítják, hogy a hit iránti gyűlöletből halt vértanúhalált.

„Személyesen is, tiszta meggyőződésből állítom, hogy Sándor István életét áldozta az egyházért és az ifjúság neveléséért. Egy vértanú példakép. Az ifjúságért áldozta életét és azért, mert őrizni és fejleszteni akarta tiszta nevelését. Napjainkban látjuk, hogy az ifjúság erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed, és ezért különösen kérem Sándor István közbenjárását terveink megvalósításáért. Példát adott, hogyan kell meghalni a fiatalokért, nekünk azt kell bizonyítani, hogyan kell élni és munkálkodni értük.” (Szőke János atya, aki haláláig Sándor István boldoggáavatási ügyének posztulátora volt, és személyesen is ismerte őt)

„Mint laikus testvér úgy dolgozott az ifjúság körében, hogy ez a tevékenység a papok számára is példamutató. Ugyancsak példamutató élete a fiatal szerzetesek számára, akik megalkuvás nélkül vállalták az üldöztetés nehéz sorsát.” (Peisch Ferenc szalézi atya)

„Sándor István vértanúsága a szeretet folytonos jele, amely ma is időszerű. A magyar szaléziak különös hűséggel őrzik emlékét. Példája nagyon vonzó. Amiért dolgozott: a keresztény munka megszentelése, Isten házának a szeretete és a fiatalság nevelése alapvető feladata ma is az egyháznak és a társadalomnak. Az elmúlt rendszer ezt szétzúzta, de nagy szükség lenne ezekre a komoly és bevált alapokra. A Magyar Szalézi Rendtartomány elöljárói és rendtársai kellő formában életben tartják Sándor István emlékét.” (Mészáros Béla szalézi atya)

„Tevékenysége a nyomdán kívül kiterjedt még az oratóriumi életre is. Ő volt a vezetője a ministránscsoportnak. Körmenetek alkalmával, nagyobb ünnepségek rendezésénél, főleg, amikor a szaléziaknál szokásos ünnepélyes szentmisék vezették be ezeket, az ő ministránscsoportja mindig nagy és épületes színfolt volt fegyelmezett viselkedésével és áhítatával. Feltűnően kedvelték a fiatalok annak ellenére is, hogy mindig nagy szeretettel, de fegyelmet tartott. A gyerekeknek megmagyarázta tetteik minden következményét, különösen jó hatással volt a kisebbekre, akik nagy-nagy szeretettel ragaszkodtak hozzá. A kollégiumi életben is jelentős feladata volt. A nyomdásznövendékek nevelője volt, ami azt jelentette, hogy a hálóteremben, az ebédlőben és a szabadidőben is foglalkozott velük. Az általános benyomásom Sándor Istvánról az volt, hogy kötelességét teljesítő, korát meghazudtoló komolysággal és tudatossággal példás szerzetesi életet élt.” (Szántó Klára titkárnő, személyesen is ismerte Sándor Istvánt.)

„Isten Szolgáját az ifjúság elé lehet állítani mint a kitartás, szorgalom és az Isten szeretetének példaképét. Nem alkalomszerű volt a jó példája, hanem a meggyőződés támasztotta alá. Szerintem ez a magatartás az első alapja annak, ami őt lelkileg erőssé és éretté tette a vértanúságra. Tehát ez a tudatos készület és hajlandóság számomra az első bizonyíték az ő életszentségére.” (Székely Mátyás, Sándor István novíciustársa)

„Sándor István vértanúsága a magyar nép számára a biztos remény jele. Megerősíti mindazokat, akik a jó ügy érdekében elkötelezettek, akik ennek érdekében hajlandók az átlagnál kicsit több munkát vállalni. Különös tekintettel a hitélet elmélyítésére, az ifjúság gondolkodásának korszerű formálására, és ezen belül a magyarság megmaradásának, fennmaradásának erősítésében látom az ő áldozatát nagy jelentőségűnek.” (Pokorni János, Sándor István egykori cellatársa)

„A mai nehéz időben István bátyám mint példakép szolgálhatna az ifjúság nevelésében mind szellemi, mind gyakorlati téren, hiszen jelmondata és élete a keresztény sajtó, a templom és az ifjúság nevelése terén fejlődött ki és lett naggyá. Embertársaimnak példaként tudom állítani.” (Sándor János, Sándor István testvére)

Lesz-e, aki követi a példát? Hogy áll ma a munkás és ifjúmunkás pasztoráció?

A Magyar Kurír – katolikus hírportál (magyarkurir.hu) cikke nyomán: Surján László