Közeledett ahhoz a helyhez, ahol az egész elkezdődhetett. Ahol végül is minden elindult. Barátja életének egyik látszólag jelentéktelen, mégis az ő elmondása szerint meghatározó állomása felé tartott. Oda, ahol egykor csöndesen, egyszerűen és aztán már nem csak ott és nem csak egyszerien, hanem áradva tárult fel a titok. Valójában a forrást kereste. Annak is a rejtett, szemnek láthatatlan részét. A kezdet kezdetét. Ahol megfogant a kezdet. Az ősdal. Egy altató, amelyből később lélek ébresztő dalok fakadtak, sokak ébredésére.

Már több mint egy éve szinte hetente ment arra felé, de mindig továbbhajtott a lehajtó mellett. Tervezte, hogy majd egyszer. Majd, ha… Gondolatban jó párszor elindult már a barátja emlékeinek ezen a mellékszálán, de más tennivalók miatt mellőzte a megcselekvést.

Talán túl jól, túl komfortosan volt eddig. De az utóbbi időben viszont akadtak nehézségei.

Most úgy döntött, hogy letér a megszokott útról és végre elmegy arra a helyre. A pontos cél koordinátáinak ismerete nélkül, de célirányosan ment. Tudta mit keres, mégsem tudta pontosan hol találja majd. Hiszen sosem járt még ott. Csak a barátja parázsló emlékeinek derengése mentén tudott haladni. Mert nem minden tűz alszik ki egyszer.

Elhagyva az autópályát Perkáta felé vette az irányt és kis idő múlva már egy kátyúktól pettyezett úton gurult tovább. Még távol lehetett, de már a tempó megváltozásától is a megérkezés édes delejét érezte magában. Egyfajta változást. Változást. Így ült a volánba kapaszkodva, lassuló lélegzettel a megnyugvás adta izgalom ölelésében.

Próbált minden részletre figyelni. A felfedezésre váró és titokillatú táj lehetőleg minden töredékét magán átengedve, a fennmaradó formák és az azokra rímelő jelentések akkordját emlékezetében erősen rögzíteni.

Így a körforgalom földszigetének közepén álló szőlőprést. Aminek csigaoszlopa ebben az álomszerű útban, mint árbóc nyúlt az égbolt felé és melynek a korai alkony volt a vitorlavászona. Aztán a gazdagon körbe szemetelt buszmegálló beton tetejű, mohás épületét, melyen, mint egy állomástábla ott függött a szivárványszínnel festett felirat: „Szemét lerakás hatóságilag tilos.” A kápolnasor apró bazaltkövekkel kirakott meredeken kanyargó gyalogútját. A termő dombokon túli, túlművelt földek lapos csupaszságát. A gödrös út mellett kapaszkodó kopasz fák kitartását és az erős szélben rajtuk lobogó nejlon hulladékok megfeszített táncát.

Az első házak felbukkanásakor már azt hitte megérkezett. Ez lenne az? De nem. Ahhoz még, hogy céljának legalább a közelébe érjen, tovább kellett mennie.

Nem sietett, ezért gondolatai helyet és időt hagytak benne arra, hogy visszaemlékezzen egy lélekben való, régebbi találkozásukra a barátjával, amely egy időre megváltoztatta gondolkodását, érzékelését. Helyesebben mondva inkább vissza és irányba állította. Tulajdonképpen ott, akkor lettek közeli barátok. Szintén a sztrádán történt, autón Pécs felé. Egy szalmabálákat szállító kamion mögött. Szándékosan és boldogan nyolcvanra lassulva. A barátja akkortájt lett volna épp nyolcvan. Mondogatta is neki ideátról csak úgy odaátra: „Most lennél nyolcvan…”

Ott a külső sávban, abban a radikális ritmusváltásban valósult meg az a benső találkozás. Ablak a januári hideg ellenére koppig letekerve. Bal könyök újra kint, mint nyáron, és látta, hogy a hűvösen kitáruló napfényes táj úgy függ az izzó láthatatlanságon, akár egy végtelen vékony égi szalmaszálon. És a szalmaszálak a szélvédőnek ütközve, mint szikrák szálltak a magasba. És szólt a hangszórókon át a dal. Valamelyik. Talán az, amelyik így kezdődik: „Hetven vagy hatvan…”

Abban a találkozásban az idő levetette ócska, és a szürke rutintól meggyűrt kabátját. El is fújta azt a horizont felé a meg-megállva haladás megszelídült menetszele. Elszálló árnyéka után valami angyali rend tárult fel vibrálva a tavaszváró téli földeken. Az örök vadászmezők átszűrődő fényei. Mikor aztán elhagyta a bálaszállító jármű alakját a visszapillantóban még figyelte, vajon nem ül-e ott valahol a bálák tetején a barátja. Lelógó lábbal, kezében gitárral, szájában cigarettával és arcában megannyi, sírva mosolygó dalával. Az volt az érzése, hogy ennek az egykori találkozásuknak a kilométerei és tájai nagyon közel lehetnek ahhoz az útszakaszhoz, ahol most épp letért.

Beérkezve a községbe azonnal a magaslat felé vette az irányt. Egy kastélyszerű, impozánsan kiemelkedő épület és a templom felé. Biztos a községháza – gondolta. Az iskola utcáját kereste, hisz egykor, ha kevés ideig is, de itt, ebben a faluban tanított barátja. Csak miatta jött ide. Keresve az azóta már a lehetetlenség tartományába merült emléknyomokat. Mint tűt abban a bizonyosban. Keresett egy eltűnő országot, hazát az emberek szélfútta kazlában.

Kereste az egykori malomépületet, és a háromszor három méteres, kecskeszaros, ablaktalan vályogházat. Ami télen tele volt tömve hideggel és a „már-már társadalmi tényezőként létező egerekkel”. Azóta biztosan elbontották. Meg a méntelepet is kutatta. És Hun, a fekete mén tajtékos leheletét a végtelen légben. Legalább egy sárba ragadt kantárszárat, melyen ott lehet rajta, még ifjú barátja markának láthatatlan kéznyoma. Vajon tudja az emberek legalább csak egy része, vagy egyáltalán egyvalaki, hogy a barátja egykor itt volt, itt lakott, itt szólt, itt dúdolt és itt hallgatott? Tudja ezt itt valaki? Biztosan.

Barátja ezt a helyet hagyta el, hogy majd hazaérkezzen, negyvenről harminchat fokos lázban égve. Aztán nem sokkal később tovább tanítson, embert testvérré, népét nemzetté izzító hőfokon.

Arra gondolt, hogy ha beszélné az állatok nyelvét, nem lenne rest megkérdezni az egereket, a kecskéket a lovakat, kiváltképp Hun leszármazottjait, hogy hol kucorgott egykor székely bundájában, kezdő tanítóként az ő barátja? Ők utat mutatnának. Segítenének ebben az ismerős tapogatózásban. Meg a fák. A fák, igen a fák. Kiváltképp a fák. A fasorok. Az okos, égbekiáltó éles jegenyék. A bölcs tölgyek, a gyökereikkel messze elérő lüktető remeték.

De ha beszélné, vagy csak suttogná is nyelvüket, nem látja őket. Őket sem. Főleg csak autók, bezárt, vagy végtelen pórázra engedett méregdrága kutyák és alig-alig emberek vannak, autóktól, autókig. Változik a világ helytermészete. Ahogy éppen ő maga is. Talán majd a föld vagy az ég segít. Ők még nem múltak el egészen. Az indiánok, igen az indiánok még tudtak beszélni az ember alatti és feletti világgal.

Kereste a helyet a parkoláshoz, várta, hogy legalább a lába végre a földhöz érjen. Úgy csinált mintha emlékezne, mintha barátja szívével látna. Próbált ösztöneire hallgatni és bár nem is tudta, hogy az iskola egykori utcájában, sőt az épülete közelében lassított, mégis továbbhajtott az oszlopos épületekkel ölelt, és a környezetéhez képest aránytalanul szép községháza mellett. Így voltaképp akarva akaratlanul a puszta határ felé vette az irányt. Egy benső határ felé, amely természeti adottságként választotta ketté az egykori falut.

Takaros és kevésbé épp házikók. Az utcán szinte senki. Csak a távolban sétál néhány gyermek. Hátukon táska. Iskolaidőn túl járt már. Meglátta a füves, tág határt, és elképzelte benne a széltől ringó „fűszálszobákat”. Ott fog megállni és kiszállni. De előtte még behajtott egy mellékutcába. Csak a neve miatt. Az utcatáblán az állt: Barátság. Zsákutca volt. Még a régi világból való színes, háztáji, tollas állatok pihentek a szintén élénk színre festett kerítések mellett. Az utca végén megállt, megnézte az utolsó házat. Aztán az égre emelte tekintetét. Visszafelé egy darabig totyogva kísérték a nyugalmukban megzavart jószágok.

Kint abban a benső határban egy elapadt patak csordogált észrevétlen. Meghajlott, sűrű náderdő feküdt medrében és süppedő partja mentén. A halkan haladó víz hangját elnyomta a vad szél vágtatása. A nádfedte patak felett egy vasból épült átjáró állt. Átvezetett a túlsó partra, de ő nem ment át. Inkább állt hosszasan, előre dőlve a szélben, így nézte a táguló határt, hallgatta magában visszhangzó barátja dallamát. Hol a hátát, hol arcát nekitámasztva a „hasznos légáramnak”, hagyta, hogy átjárja és meg-meg rántsa időnként ez a felemelő mozgás.

Látta, hogy gyerekek érkeznek az iskolából. Ők is látták alakját. Hevesen gesztikulálva, hangosan beszélgettek, már messziről üzentek. Megálltak a hídon, mintegy demonstrálva. Ők is szemben a széllel. A megtalálás örömét jelentette látványuk és a kitárt karú, légbe kapaszkodó táncuk kedves jelensége.

Rövid töprengés után odament hozzájuk és megkérdezte:

Tudjátok mikor száradt ki ez a patak? Nem tudjuk. – mondták

És emlékeztek azokra az időkre, amikor még nem apadt le ennyire? Igen sokat játszottunk benne! – felelte a legkisebb.

És aztán már mesélték is egymás szavába vágva, hogy honnan hova csónakáztak, ki hol esett bele és vitáztak, hogy honnan hova is tart ez a patak. Legalábbis az, ami még belőle megmaradt. A patak nevén is civódtak egy keveset.

„Aludj, csak aludj, kis hercegem…” – bukkant fel benne barátja dala halkan, miközben hallgatta őket. Aztán elbúcsúzott tőlük. Bár még ment egy két kört, de ezután mást igazán nem talált a környéken.

Vagy csak nem vette észre, amit nézett. Pedig meglátta az újabb közérdekű feliratot is, hogy „A szemetükkel kérjük a kukát etessék mert a járda diétázik.” Barátja is diétázott. Szinte egész életében. Alig volt úgynevezett ételélménye, ahogy ő mondta. És út volt ő is, aki aztán egyre szűkülő, de tág égbolt alá vezető ösvénnyé lett.

Még megállt a temető kapuja előtt és térdre ereszkedve nézte a változás ideje után vastag szürkére lefestett idegen katonák sírjain és mára már felfeslett festék alól kilátszó cirill betűs neveket. Vajon mit szólna most ehhez barátja, mit énekelne ebben a vedlő világban? És földes, saras térddel és kézzel nézte ott a szintén szürkén, tornyosulva zuhanó eget a Megfeszített felett. És nézte egy kihalt játszótér mellett, ahogy a szél átfúj egy nagy vasszív rácsai között és mozgatja azt a néhány rákötött szalagot. Nem úgy a rákulcsolt pár, apró rozsdás lakatot.

De igazán csak a nádak susogva dúdolt dala. Csak a nádak altatója és alattuk a lassan eltűnve csörgedező patak látványa, meg a bennük elképzelt halaknak nemsokára véget érő álma maradt meg. Csak ez járt eszében hazafelé. Meg az, hogy miért van az, hogy jobban őrzi az őseitől kapott lángot, a szeretetet, a tiszta világot, akkor, ha „csehül” van. Hogy figyelmesebben vigyáz a jóra, a szépre, az igazra. Akkor.

Meg az is az eszében járt hazafelé, hogy talán voltak bálák is ott a határban. Meg egerek biztosan. Talán lovak. Lovak is. És talán farkasok. Vagy csak egy magányos messziről jött farkas. Meg fák. Magányos fák. Meg indiánok. Indiánok biztosan. Kell, hogy legyenek. Egy biztosan volt ott.

Az indiánok, igen az indiánok még tudtak beszélni a csobogással, a lánggal, az állatokkal, a fákkal, a nekik otthonul szolgáló valósággal. Tudtak együtt hallgatni az elhaló világgal. És hallgatásukkal azt mondják ma, hogy amikor majd elhallgatnak és elalszanak a dalt mondó emberek, akkor fognak kiáltani a kövek. Akkor megindulnak a bálák, a fák, a hegyek és velük együtt felébrednek. Felébrednek, akik értik és hallják e kemény, gyógyító dalt s beszédet.

Szilvási Zalán