Amikor néhány hete az NB I talán legolcsóbb keretével játszó Paks 3:2-re verte a Fradit, mindenki felkapta a fejét. Sokan az év hazai mérkőzésének nevezték az eseményt. És nem csak azért, mert egy bajnokot sikerült legyőzni. A Paks az egyetlen csapat az első osztályban, amely konokul ragaszkodik a hazai játékoskerethez.

„Sok kallódó magyar játékos van, akiknél nem jobbak azok a külföldiek, akik játszanak. A Paks kizárólag magyar futballistákkal ennek a legjobb bizonyítéka” – nyilatkozta a győzelem után Bognár György, a csapat vezetőedzője.

Dédapáink focija még tényleg arról szólt, amiről szólnia kellett: jobbak-e a kispesti grundosok a ferencvárosiaknál. De érthető az is, hogy ha egy ötletes, jópofa látványsport – amelynek elődváltozatait már az ókori Kínától a Római Birodalmon át az amerikai indiánokig is játszották – néhány évtized alatt a glóbusz első számú szórakoztatóipari termékévé, gigantikus hasznot termelő iparágává növi ki magát, akkor a lokálpatrióta szempont, amely az egésznek a sava-borsát adta, szükségszerűen háttérbe szorul.

Már csak azért is, mert lokálpatriotizmus ide vagy oda, mai napig a legnagyobb büszkeséggel emlegetjük Kubala barcás vagy Puskás reálos éveit, s ünnepeljük a számunkra amúgy teljesen érdektelen Freiburg győzelmét Sallai Roland miatt, nem beszélve a Liverpoolról és hazánk legjobb exportcikkéről, Szoboszlairól, akiről a brit sajtó sokszor csak „a magyarként” cikkezik.

Nekünk valahogy mindig is fontosabb volt, hogy bizonyítsunk a nagyvilágban, mint egy nyelvi és genetikai rokonoktól körülvett, átlagos nyugat-európai nemzetnek.

Nem beszélve arról, hogy ki másoktól is várhatnánk a magyar foci újbóli virágkorát (világkorát?), mint a nagy klubok kollektív tudását és munkamorálját elsajátító játékosoktól.

Ennek ellenére évtizedeken át benne volt a levegőben, hogy a magyar klubélet maradjon a játékoskeret tekintetében is „hazai pálya”, s erre a hangulatra csak ráerősített a nagy nyugati focinemzetek szemmel látható internacionalizálódása. Állítólag néhány éve Tokmac (alias Tökmag) leigazolása még hónapokig a fő beszédtéma volt a Fradi-pályával szembeni krimóban. Igazságtalan-e, logikátlan-e az elv, hogy magyar katonáinkat vigyék csak külföldre, de a külföldieket vigyék el tőlünk?

Végtére is mindenkinek joga van megválasztania a maga belterjességét.

És mentségünkre szolgál, hogy egy sokat vesztett ország talán hajlamosabb arra, hogy jobban összehúzza magát, mint azok, akik gyarmattartó múltjuknál fogva nemcsak rákényszerítették magukat a világra, hanem hozzászoktak ahhoz, hogy magukhoz is vonzzák annak minden előnyét.

Persze lehet, hogy a fenti kérdés már nem is aktuális. És nem azért, mert most már nálunk is inkább csak a mezről látni a tévében, hogy éppen magyar bajnokság zajlik. Hanem azért, mert a drukkerek minden jel szerint maguk is igazodtak az új helyzethez (ami laboreredménynek sem utolsó). Akik tegnap a sörözők pultjánál könyökölve még cinkosan összemosolyogtak a francia vagy a német válogatott metamorfózisa láttán, mára szelíd megértéssel figyelik a világ (ide)folyását. A Kádár-korszak opportunista népi közhelyei feltámadtak, s újra elfoglalták méltó helyüket a kisfröccsök és a söröskorsók társaságában. „Ez van, ezt kell szeretni.” „A fejlődést nem lehet megállítani.” „Haladni kell a korral, haladni kell a világgal.”

Nos, a Paks győzelme valójában nem a Fradi, hanem a kádárista klisézombik feletti diadal volt. Az a 3:2 bizony sok mindent megkérdőjelez, és még több kérdésre ad választ.

Irigylem azokat, akik azt hiszik, hogy a foci csak foci, mert ők tényleg csak a játékot figyelik.

Egy olyan sportág esetében, ahol egyetlen világbajnokságon több mint hárommilliárd ember tapad a képernyőre, érdemes a távcső mellett néha halszemoptikával is követni az eseményeket, mert könnyen lehet, hogy az igazi játékvezetőket a gyepen kívül találjuk. Véletlen-e, hogy tavalyelőtt a müncheni német–magyaron 12 ezer szivárványos zászlót osztottak szét a hazaiak között, véletlen-e, hogy nem a gyeplabdások, és nem is a szinkronúszók vágódnak térdre szertartásszerűen egy drogdíler emléke előtt?Egyezzünk ki döntetlenben:

a futball lényege ugyan a játék, a futballiparé viszont már régóta az ideológia.

A fő kérdés pedig az, hogy ha ez így van, akkor korunk legerőszakosabban terjesztett vallása, a multikulturalizmus pusztán szakmai alapon jelent-e meg a gyepen? Voltak idők, amikor a kérdésre annyira az igen volt a természetes válasz, hogy fel sem kellett azt tenni. Aztán jöttek azok a sorsdöntő, mondhatni, kegyelmi pillanatok, amelyek már más fénytörésbe helyezték a dolgokat. Tavaly írtunk arról, amikor a katari vébé döntőjében Deschamps francia szövetségi kapitány – tagadhatatlan dramaturgiai érzékkel – szép sorban lecserélte a fehér, majd az arab mezőnyjátékosokat, hogy a végén egy gyakorlatilag száz százalékban fekete csapattal vonuljon majd át a párizsi Diadalív alatt. Vajon létezik-e hatékonyabb módja az érzékenyítésnek, mint a legintenzívebb rapid boldogságnak, a gólörömnek, ennek a mással össze nem vethető mélylélektani pillanatnak a megfelelő irányú átkódolása? Kár, hogy az argentin válogatott végül elrontotta a projektet.

Mivel minden nagyívű kezdeményezésnek van legalább egy közép-európai karikatúrája (ld. magyar narancs), úgy a francia válogatott világdrámájának is akadt egy honi parodistája. Bajót takaros kis másfél ezres falu az esztergomi járásban, apró gótikus templommal, szénbányász múlttal. A harmadosztályban játszó Bajót Szikra SE vezetése azonban nem kért a rászabott provincializmusból, és nem is aprózta el a dolgokat, mint Deschamps: egyből kilenc afrikait küldött csatába a járás északi oldalának réme, a Pilismarót SC ellen. A mérkőzést végül a Pilismarót nyerte 13:1-re, a Bajót pedig elmondhatja, hogy egy góllal így is többet rúgtak a megérdemeltnél.

Nem állítom, hogy a hazai klubok ideológiai okokból követik a nemzetközi mintát. Csak annyit állítok, hogy

minden tisztelet azoké, akik árral szemben focizva, a hazai tehetségek felkarolásában, kiképzésében és pályára küldésében látják a siker útját.

Hogy ez kissé a reformkori Védegylet szellemiségét idézi? Annyi baj legyen. Mint említettük, nekünk, magyaroknak mindig fontos volt a bizonyítás, de úgy, hogy azt saját erőnkből tegyük, s ne mások tegyék meg a mi nevünkben helyettünk – és ez kétszáz éve se volt másképp. Ha egy üzenet ennyi idő után is esedékes, az nem azt jelenti, hogy idejétmúlt, hanem azt, hogy kiállta az idő próbáját.

Széchenyi annak idején azzal cukkolta Kossuthot, hogy minek védeni azt, ami még nincs. De amint a mellékelt ábra mutatja, most már van.

Kovács Erik