Hol is itt a rasszizmus? (A világbajnoki döntő margójára)

A hazai nyilvánosságban a VB-döntő eredményénél csak Németh Szilárd azon Facebook-kommentárja futott nagyobbat, miszerint „fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország lett a világbajnok”. Ugyanezt persze szitokként bármely globális napilap leírhatta volna, csakhogy a bejegyzés itt így zárul: „Hajrá, Argentína!”

Így már mindjárt más. Fehérezni és keresztényezni ugyanis lehet, sőt kell, csak nem mindegy, hogyan. És akkor itt le is lőhetjük a poént: a címben feltett kérdéssel nem Németh Szilárdra, hanem az ún. fordított, vagyis fehérellenes rasszizmusra céloztunk, ami természetesen nem fordított, hanem simán jelző nélküli. Mindezt csak azért kell külön hangsúlyoznunk, mert a mainstream bőrszín szerint (tehát rasszista alapon) monopolizálta a rasszizmus fogalmát.

Novemberben még élt néhányunkban a remény, hogy legalább a VB erejéig elfelejthetjük a mindennapjainkat mérgező kultúrharcos műbalhékat – de hát miért is éppen most hagyták volna ki a közönségnek szánt büntetőket a véleménydiktáló erők? Kezdődött a szivárványos hisztivel – s ennek egyfajta happy endjeként a szebb napokat is látott német válogatott cirkuszi lebőgésével –, és zárult magával a döntővel, ahol Németh Szilárdon kívül még sokmilliárd nézőnek szemet szúrt, hogy a fehérek és a feketék összecsapása itt nem csak a mezek színéről szól. „A francia csapat csupa bevándorló fekete legény, büntetőpárbaj után közelről a frizuráikkal úgy festettek, mint valami zulu szabadcsapat” – ezt annak HVG.hu-nak az egyik liberális kommentelője írta (egyetlen dislike nélkül), ahol egyébként Magyarországot fasisztának vagy szarkupacnak nevezni – most éppen Németh Szilárd ürügyén – szinte klubtagsági követelménynek számít.

Szánjunk néhány percet a volt csepeli polgármester bejegyzésére adott ellenzéki válaszokra! Szabó Tímeát, mint klasszikust, csak szó szerint érdemes idézni: „Istenem, te ostoba, rasszista bugris, te! Legalább tisztában lennél azzal, amit írsz, de még ahhoz sincs elég agyad! De legalább újra megmutattátok, hogy pontosan azért kell rendesen megfizetni a tanárokat, hogy nehogy olyan agyatlanok kerüljenek ki az iskolákból, mint te!”

Érvdús, mint mindig.

Ezzel szemben Cseh Katalin (az obligát rasszistázás mellett) legalább megkísérelt feltárni valami logikai rést: „Alexandria Ocasio-Cortez, az amerikai baloldal sztárja szerint Messiék Latin-Amerika hősei, Németh Szilárd szerint a fehér, keresztény Európát képviselik.” Hiba, sőt ez esetben épp a lényeget érintő csúsztatás, hogy a fideszes politikus nem a csapatról, hanem az országról írt, és nem Európa, hanem az európai értékek képviselőjeként.

Cseh Katalin kollégája, Újhelyi Pista viszont nem érte be holmi hazabeszéléssel, hanem rögtön egy angol nyelvű árulkodással indított, nagybetűkkel kihangsúlyozva a white szót (Steinmann felel), kommentárként megtoldva a költői kérdéssel, hogy melyek is azok a „fehér értékek” (idézőjel az eredetiben – K.E.). Bár a kérdésre lennének válaszaink – ha nem lennének, akkor a szociológia tudománya se létezne –, most csupán szögezzük le: Újhelyi rosszul fordította le, pontosabban meghamisította Németh Szilárd mondatát, ugyanis egyértelmű, hogy a fideszes politikus nem az értékekre, hanem Argentínára vonatkoztatta a fehér és keresztény jelzőket. (Vagyis Újhelyi verziója – „the world champion is a country of WHITE, Christian & European values” – helyett a korrekt fordítás: „The world champion is a white and Christian country representing European values.”)

A bőrszínnel kapcsolatos diskurzust egyébként nem Németh Szilárd, hanem a Washington Post cikkírója kezdte, még a negyeddöntő előtt. „Miért nincs több fekete játékos Argentína válogatottjában?” – tette fel az egykori konzervatív lap a meghökkentő kérdést, mintha a néger játékosok hiánya olyan szabálysértés lenne, mint mondjuk a leshelyzet vagy a kezezés. A diplomatikusnak nem nevezhető, de kétségkívül frappáns választ az argentin jobboldali pártkoalíció adta meg: „Mert mi egy ország vagyunk, nem egy Disney-mozi.”

Ami pedig a döntőben történt, azt már egy egész világ láthatta: a meccs kezdetén a francia mezőnyjátékosoknak csak a fele volt fekete, a másik felét azonban Deschamps szövetségi kapitány a 41. perctől szép sorban lecserélte, míg a hosszabbításban végül előállt a HVG.hu kommentelője által leírt helyzet.

Vajon miért játszottak kizárólag fekete mezőnyjátékosok a francia csapatban a döntő végén? – tehetjük fel a kérdést a Washington Post stílusában (vagy inkább helyett); csakhogy amíg a mindössze fél százalékos néger lakossággal bíró Argentína esetében egy efféle álkérdés nettó provokáció, addig a franciák esetében korántsem indokolatlan a felvetés, hogy egy országosan ötszázaléknyi népcsoport aránya a stadion gyepén milyen logika mentén kúszott fel százra.

Talán ennyire rosszabbak lennének a fehér játékosok? Erre a kérdésre az argentin válogatott utólag csattanós választ adott, előzetes cáfolatként pedig már adott volt a horvát példa. Vagy ez az eshetőség csak a francia válogatottnál jöhet szóba? Kivételesen gyengék lennének az őshonos gall, pontosabban a nem-fekete franciaországi férfiak? Aligha, hiszen a 25 tagú keretnek csak a fele volt néger. Monsieur Deschamps személyi döntéseinek persze nyilván megvoltak a maguk szakmai okai. A történetnek azonban túl erős a dramaturgiai üzenete, francia győzelem esetén pedig túl nagy lett volna az ideológiai hozadéka ahhoz, hogy kizárólag szakmai szempontokat feltételezzünk a fehér játékosok kirívóan arcátlan (rasszistát mégse mondanánk) mellőzésének az okaként. Túlzó feltevés? Lehet – de csak akkor, ha nem naivitás a sportszakmai szempontok kizárólagos érvényesülését feltételezni a világ legnézettebb, óriási tömeghatással bíró rendezvénye kapcsán, méghozzá egy olyan korban, amikor a multikulti-propaganda napi 24 órában bombázza a nyilvánosság minden szegletét, illetve egy olyan futball-univerzumban, ahol lassan már többet beszélnek a rasszizmusról, mint magáról a játékról.

Nos, ami az említett dramaturgiát illeti, a francia játékosoknak a pálya és a kispad közötti mozgatása összességében egy olyan koreográfiának tűnt, mint amely végeredményben az ország fehér lakosságának a lecserélését szimbolizálja. Győzelem esetén pedig ez azt sugallta volna az otthoni szurkolóknak, hogy az elvesztett és olyannyira vágyott nemzeti nagyságot csak egy új, fekete Franciaország képes visszaállítani. Egy ilyen üzenet valószínűleg a gyakorlatban is felgyorsította volna a Houellebecq által csak behódolásnak nevezett tömegpszichológiai folyamatot. És nem csak a galloknál, hanem a győzteshez húzás elve alapján más nyugati országokban is, hiszen ami a francia közönség számára elsősorban a gloire-ért zajló küzdelmet jelentette, az a külső szemlélőnek egy végletekig lecsupaszított fehér–fekete párharc látszatát keltette.

Messiék győzelmének a jelentősége tehát messze túlmutat önmagán, ez azonban (a vitathatatlanul derekasan küzdő francia csapaton kívül) legyen azok problémája, akik végül a sporton és a szórakoztatáson kívül eső szférákba tolták át a világbajnokság ügyét. Egyébként pedig a játék a pályán és a pályán kívül is csak játék, ahol az elmúlt napokban mindenki pontosan azt hozta, amit vártunk tőle: a jobboldali a nyers őszinteséget, a liberális az olcsó hisztériát, a szocialista a megfelelési kényszert, a franciák a testvéri egyenlőség szabadságát, az argentinok pedig a világelső focit.

Kovács Erik

További
cikkek

Hírlevél