Sötétedés után érkezett, hogy azok, akik várják, valóban észrevegyék. A virrasztás idejében, mikor már szinte aludt az egyébként alvajáró város. Mintha megvárta volna, hogy lehetőleg mindenki hazaérjen és lehetőleg ágyban legyen. De legfőképp csendben.

Beszélik, hogy a nagyvárosok környezetében többek között azok magas hőkibocsátása miatt – az ún. hősziget hatás következtében – megváltozik a klíma. Ez a jelenség nyáron elviselhetetlenebbé teszi a forró napokat, télen pedig ritkábbá a hóesést az ember alkotta beton- és vasdzsungelben.

De most éjjeli jöttével győzött a természet. Rajta keresztül pedig a természetfeletti. Helyreállt a rend. Ha innen nézve kis időre is.

Szent Miklós napján borult fehérbe a főváros. Voltak előrejelzések, és hallottuk, hogy vidéken már elkezdődött. Ott már láthatóvá vált. A napi teendőkkel tűzdelt várakozásban azon gondokodtam, és bíztam benne: talán képes lesz áthatolni a városunk feletti szürke terű egeken is. Igen, a város légkörének „védelmi”, de valójában megsemmisítő rétegein keresztül hosszú idő óta most át tudott jutni a havazás. Valami a gyermekkorból. A csend. Az a lassú rend. Az a felemelő ritmus.

A hálószoba melegéből nézem a szállingózást az utcai lámpafény megvilágította térben. Ezt a végtelen és védtelen vonalú egyenletes mozgást. Mint ősi táncot, mely hívogat. És ahogy ereszkedik előttem ez az egyszerre sűrű de tűnékeny, varázslatos kristálykulissza, úgy emelkedik fel egész bensőmről valami súlyos és foltos fekete függöny. Szegény magam. Régóta zuhanok. Ha emelkedve is.

Hajnalok hajnalán, titkon a mi utcánkban is alászáll valami határtalan és tiszta gazdagság. Ránkhull, hogy az eredetéhez hívjon. Egy az egek feletti magasságba. Olyan ez a várva várt havazás mint egy meghívás. Egy teljesen elfeledett és egyetlen megmaradt házba, valahol egy utolsó élő erdőtömb közepén. Talán még inkább egy házikóba, melyben egyszerre gyertyafényes műhely áll. Talán kovácsműhely. Az ajtaja résnyire nyílva. Valami csodás munka hangjai szűrődnek ki csillagvilágos udvarába. Ebben a műhelyben a békét készítik.

Most minden hópihe hangtalan földetérése, kalapácssúlytás az üllő acélján. A béke most nekünk készül. Szem nem látta magasság mélyrétegeiben bányászott elemekből. Teljes és végtelen fegyverzet ez a szívek üszkös örvényeiből feltörő békétlenséggel szemben. Harangok csendítő szava. Szó mely megérkezést, hazatérést hirdet. Hív, de a temetés mellett a születésre is hív.

Mint az igazság, úgy érkezett ez az éjszaka, és első dolga volt, hogy beteg, lázban forgó és rémálmában kitakarózott gyermekét, a valóságot betakarja irgalommal. Visszarendezgesse. Az én több évszázados valóságomat is. Hazám megviselt drága testén tíz, húsz, néhol ötven centi hódunyha. A szavaim és szavaid is lassan eltűnnek. Már csak ennyit látok belőlük, hogy: köszönöm…ittléted…ittlétem…„Istenem betakartál régen.”

*

Jócskán ébredés után valamikor olvasom, hogy megérkeztek a Leopárdok is. Már talán szántják is a magyar földet így télvíz idején. Látom, hogy a lövegük végére a fotó kedvéért egy mai mikulás sapkát tettek. Ezt hozta a Mikulás. Ezek a legkorszerűbb harckocsik. Honvédelmünk velük lép be a XXI. századba. Kis nyugati hátszéllel. Ugyanazzal, aminek segítségével a püspöki mitrából is már rég piros bojtos sapka lett…

Megérkeztek a nagy teljesítményű szivattyúk is a Gázai övezetbe. Eddig az ott lakók kevés vizet kaptak. Most már sokat. Tenger lesz a föld alatt. Vörös lesz ez is. Nem értek én sokat, de most talán nagyobb szükség lenne a názáreti Jézus keresztre szegezett, és egybentartó kitárt karjaira, mint a kettéválasztásra. Új szelek, új szövetségek kellenek.

Szilvási Zalán