Sokan mélységesen felháborodtak, amikor egyesek kifejtették, hogy szégyenkezni kényszerülnek külföldön, ha kiderül, hogy Magyarországról jöttek. Okosabb el is hallgatni ezt, s például azt állítani, hogy Romániából származnak – szerintük. A felháborodás újságcikkekben, internetes bejegyzésekben, hozzászólásokban jelentkezett. Volt, aki buzdította a szégyenkezőket, hogy mondjanak le magyar állampolgárságukról, vagy hogy költözzenek Romániába.

Nem mondom, hogy a felháborodás indokolatlan. Indokolt is, érthető is. De a szégyenkezők nem hazudnak. Magam is találkoztam olyan nyugati emberrel, aki kétségbe esve kérdezte, hogy mi van nálunk, és sorjázta azokat a rágalmakat, amelyeket a magyar ellenzék állított elő, és terjesztett a (még) hitelesnek tartott nyugati sajtóban. De úgy vélem, bár ez csak képzelődés a részemről, hogy most másról van szó…

Egy bizonyos úr, a nagy magyar Szégyenkező, megérkezvén Amerikába, kötelességszerűen felkeresett egy tekintélyt sugárzó épületet, amelynek az egyik kis szobájában egy bizonyos Para-Smith úrnál kellett jelentkeznie. „Jó, hogy itt van, kedves barátom” – mondta mosolytalanul az illető. „Mondja, nem szégyelli magát? Évek óta öntjük magukba a pénzt, és az átkozott Orbán pártja még mindig a legnépszerűbb. Mit csinálnak maguk? Jó, a főpolgármesteri posztot megcsípték, de jelenleg úgy látom, ebből sem sül ki sok jó. Ez a szerencsétlen figura nem lesz soha esélyes miniszterelnök-jelölt. Képtelenség. Óriási internetes felület áll a rendelkezésükre, de nem tudnak semmi vonzót kínálni az olvasóiknak. Csak annyira futja maguktól, hogy gyalázzák a kormányt. Léggömböket eregetnek. Elkövetik a legnagyobb szamárságot: a szavazókat gyalázzák. Nincs annyi eszük, hogy felmérjék, ezzel csak a kormányt erősítik? Hány ember szerette meg magukat? Kiket tudtak átcsábítani, hogy növekedjék a szavazóbázisuk? Szégyen és gyalázat a tehetségtelenségük. Kidobott pénz minden cent, amit kapnak.”

Emberünk csak ült, magába roskadtan hallgatta a kritikát, és attól remegett, hogy elveszíti azt a bevételt, ami meglehetős jólétet biztosított számára. De megnyugodva hallotta a következőket: „Most még biztosítjuk, sőt meg is növeljük a támogatást, hogy a következő európai választásokon jó eredményt érjenek el. Tizenegy-tizenkét képviselő az elvárás. No meg a főpolgármesteri szék. De ne ezzel a semmi Karácsonnyal próbálkozzanak. Talán Dobrev? De persze maguk közben újabb, meg újabb pártokat alapítanak, ami sehová sem vezet. Vegyék tudomásul, hogy ha jövőre sincs eredmény, nem gurulnak tovább a dollárok!”

Aki időt nyer, életet nyer, gondolta a Szégyenkező, és azon törte a fejét, hogy mibe fektesse a pénzét, hogy legyen miből megélnie, ha ezek elzárják a csapokat. Tény, hogy unokatestvére Para-Fierar nem kapott ilyen letolást, emelt fővel és tele zsebbel utazott haza Bukarestbe. Para-Kovačnak sem voltak gondjai.

Érthető, hogy hősünknek elege lett magyarságából. Szívesen költözött volna Közép-Európa bármelyik másik országába, de nem tehette. A dollárok ide kötötték. Mert haza – neki – csak ott van, ahol pénz is van.

Ne haragudjunk rá, ha őszintén kimondja, külföldön szégyenkeznie kell, mivel magyar. Őt valóban a szégyenpadra ültetik. Neki valóban nem jó magyarnak lenni. Nincs semmi, amire egy magyar bal-liberális büszke lehetne. Sajnos. Szánni kell, nem szidni.

Nekünk is baj ez. Boldog ország, ahol az ellenzék is értékes.

Surján László

U.i.: Ennek a történetnek minden szereplője az író képzeletének terméke. Ha valaki magára vagy másokra ismerne, az a véletlen meglepő játéka. Amúgy pedig igenis jó magyarnak lenni. Nekünk.