Nemcsak a történelem az élet tanítómestere, hanem a népmese is lehet. Napjainkban az orosz-ukrán vitát fegyverrel rendezők vagy a nagy szankciós csomagokat gyártók biztosan nem ismerik a szegény legény házasságáról szóló mesét. A szegény legény elvett egy szegény lányt. A lány elmondta neki, hogy ha ő megharagszik, nem szól két hétig se. Az ember meg azt mondta, hogy ha akkorára, mikorra kell, nincs az étel készen, megeszik egy fej vöröshagymát, attól olyan részeg lesz, hogy összetör mindent. Hát egyszer hazamegy a dologból a szegény ember, látja, nincs vacsora. Keresi az ember az asszonyt, az a kemence tetején kuporog, nem szól semmit. Bevisz egy nagy vöröshagymát, megeszi, hozzákezd törni-zúzni mindent: poharakat, tálakat, tányért. Másnap látja amikor hazaért, hogy az asszony ágyban van, de nem szól semmit. Vacsorázott, lefeküdt. Ez így tartott egy hétig. Esős idő lett, dolgozni nem tudott. Fogott a kezébe egy szál gyertyát, kirángatott mindent a helyéből: székeket, sublótot, ládát, az ágy alá is benézett a gyertyával. Az asszony nem tudta mire vélni az ágyban, hogy mit akar ez a bolond ember. Már bizonyosan meghibbant az esze, kezdte bánni, hogy nem főzött neki. – Mit keresel te félbolond fényes nappal gyertyavilágnál? – Ezt keresem, anyjukom, már meg is találtam! – De hát mit? Mondjad hát! – A hangodat, anyjukom! Már elmúlt egy hete, hogy nem hallottam. Az asszony erre kiugrott az ágyból, ígérte, máskor nem tesz ilyet. 

Az „orosz-ukrán pár” még a törés-zúzás szakaszban van. De azok, akik azzal vélik megbüntetni a békebontó oroszokat, hogy megfosztják magukat az orosz irodalom klasszikusaitól, az orosz zene remekműveitől, akik átnevezik az utcákat, ha mondjuk Puskinról volt elnevezve, akik nem engedik pályára lépni a sportolókat, ha történetesen orosznak születtek, azok bolondabbak a fényes nappal gyertyával kutakodó embernél. Evvel a most folyó akcióval nemcsak az a baj, hogy magukat fosztják meg az emberek a világ irodalmi és zenei kincsei közé tartozó értékektől, hanem az is, hogy egy jottányival sem közelít a megoldáshoz. Konfliktus esetén nem zárni kell, hanem keresni a közvetítésre alkalmas kapcsolatokat. Ilyen lehetne adott esetben az egyház. Még akkor is, ha az orosz pátriárka nem a vallásától várható béketeremtés útját járja, hanem hazafiasnak vélt szólamokkal támogatja a háborút. Vagy a sport. Idősebbek még emlékezhetnek a kínai-amerikai közeledést előszelére, a pingpong diplomáciára.

De nemcsak a döntéshozók esnek ebbe a szankciós mániába. A PoliticoEurope azt kérdezte olvasóitól, hogy fel kell-e mondania a nyugati önkormányzatoknak az orosz településekkel korábban megkötött testvérvárosi kapcsolatokat. A válasz 80 százalékban igen. Pedig ezek a kapcsolatok is alkalmasak lehetnének a párbeszédre. Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy meglehetősen eredményes volt az un. fellazítás politikája, oldotta a vasfüggöny zártságát, és hozzásegítette a „szovjet blokkba” zárt embereket ahhoz, hogy reálisabb képet alkossanak a „halódó kapitalizmusról”. Persze ezt a „haragszom rád” hangulatot erőteljesen terjeszti a sajtó, és maguk az ukránok is. Ivan Fedorov Melitopol polgármestere, akinek városát már márciusban elfoglalták az oroszok és egy ideig ő is fogságban volt, elfogadhatatlannak nevezte, hogy Berlin nem számolja fel a Moszkvával 1991-ben létesített testvérvárosi kapcsolatot. „Vagy Ukrajnával vagy, vagy Putyinnal. – mondta Fedorov – Ez egy egyszerű kérdés, amire egyszerű válaszra van szükségünk.” A megfogalmazás jól mutatja, hogy az ukránok agresszíven követelnek olyan dolgokat, amikhez voltaképp nincs közük. A bölcs magatartás talán épp az lenne, hogy éltetni kellene ezeket a kapcsolatokat és támogatni azokat az oroszokat, akik ellenzik ezt a testvérháborút.

Sokan azt mondják, hogy egy olyan nagy hatalom, mint Oroszország, nem engedheti meg magának, hogy egy lokális csetepaté vesztese legyen. De mennyire nagy ez a hatalom? Az információs háborúban olyan lépéseik vannak, amelyeket a gyengeség jelének vélhetünk. Történt például, hogy Andrzej Duda lengyel elnök arról beszélt, hogy a közeljövőben nem lesz határ Lengyelország és Ukrajna között, és a két ország népei együtt élhetnek ezen a földön. Az elnök azt is hangsúlyozta, hogy a lengyelek mindent megtesznek azért, hogy Ukrajna ellenálljon az orosz agressziónak. Nem kell zseninek lenni, hogy az elnök úr Ukrajnáról mint az Európai Unió sőt a schengeni egyezmény tagjáról beszélt. Ez legális cél, bár a közeljövőben szó alkalmazása nem reális.

De miként értelmezték ezt az oroszok? Dmitrij Peszkov az orosz elnök sajtótitkára kijelentette: Lengyelországból veszély fenyegeti Ukrajna területi integritását. Nem az első alkalom, hogy Ukrajnát és egyes uniós tagállamokat az orosz hírforrások egymásnak ugratják. Magyarország esetén ez sajnos sikerült, a lengyel szál viszont annyira erőltetett, hogy még a túlérzékeny kijeviek sem veszik komolyan, még ha sikerült is valahonnan egy olyan molinót fényképezni, amelynek felirata: Nincs Lengyelország Lemberg nélkül. Mint tudjuk, fényképezni könnyű…

Egy ország, amelyiknek a hadserege elvben nagyságrendekkel erősebb, mint az általa megtámadotté, nem folyamodna ilyen primitív trükkökhöz, hanem seperc alatt elérné katonai céljait. Tehát vagy maguk sem tudják, hogy mit akarnak, vagy messze nem olyan erősek, mint ahogy mi gondoljuk. Hogy miért jut Patyomkin neve az eszembe?

Az ukrajnai harcok elhúzódása úgy tűnik az Egyesült Államok érdeke. Megkezdte új fegyvereinek kipróbálását harctéri körülmények között. Az első világháború előtt is volt „próbajáték”. Annak sem lett jó vége, az atomfegyverek árnyékában pedig életveszélyes az ilyen játszadozás. Reméljük, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Itt az ideje, hogy Putyin elővegye a gyertyát és keresse meg a béke hangját.

Surján László