A hírt, miszerint magyar miniszterelnöke lett Szlovákiának, olyan rácsodálkozással adta hírül a hazai sajtó, mint amilyet utoljára Obama megválasztásakor tapasztalhattunk. Mindeközben a jobboldali hírportálok kommentfalait elárasztották a szkeptikus, sőt gyalázkodó – Ódor Lajosban liberális ügynököt, Soros emberét láttató – hozzászólások.

Bár manapság a szakértői kormány fogalmának hallatán a legtöbben egy kérlelhetetlenül globalista, nemzet- és társadalomellenes programot végrehajtó politikai kommandóra gondolunk, az a tény, hogy szakmai alkalmasságát tekintetve végül egy nemzettestvérünk találtatott a megfelelő embernek, mégiscsak ad egyfajta okot a büszkeségre. A felvidéki magyarság ugyanis végső soron egy deprivált népcsoport: nemcsak nyelvhasználati jogaikban és állampolgári egyenlőségükben vannak megfosztva (ld. megerősített Benes-dekrétumok), hanem egyéni érvényesülési lehetőségeikben is. És itt nem az egyéni akadályokra kell gondolnunk – nyilván ilyenek is vannak, ám az etnikai diszkrimináció legtöbb esete felderíthetetlen –, hanem a történelmi gyökerű szociológiai adottságokra: a kitelepítések miatt értelmisége legjobbjait veszítette el a felvidéki magyarság, a nagyvárosok elszlovákosításával pedig egy kistelepülésekre szorult, másodrangú, marginalizált népcsoport lett belőle.

Innen nézve Ódor Lajos egyéni életpályája nemcsak kivételes, hanem példaértékű is egyben. Mint ismert, miniszterelnöki kinevezése előtt a Szlovák Nemzeti Bank alelnökeként tevékenykedett, az életrajzi visszatekintésekben a szlovák euró atyjaként emlegetik (jelentsen is ez bármit), s tudjuk, hogy az egykulcsos adórendszer bevezetésében, a szlovákiai nyugdíjreformban és a költségvetési szabályok megalkotásában is főszerepet játszott. A többségi társadalomban elért sikerei és beágyazottsága ellenére magyarságát is vállalja: anyanyelvű videókat készít és oszt meg a közösségi médiában, sőt egy interjúban még azt is elmondta, hogy csak az egyetemen tanult meg rendesen szlovákul. Ezeket a tényeket azonban némileg árnyalja az a – vélhetően karrierszempontból hozott – döntése, miszerint a szlovák nyilvánosságban nem a Lajos, hanem a L’udovít nevet használja, aminél már csak az a zavaróbb, hogy személyes honlapját kizárólag szlovákul jegyzi.

Azok a magyarországi jobboldali honfitársaink, akik az elmúlt napokban pillanatok alatt elhelyezték Ódort a nemzet ellenségeinek fenntartott fiókban, persze nem ismerik ezeket az életrajzi apróságokat. Számukra a rögtönzött ítélethozatalhoz elég volt két hívószó: CEU és Čaputova. Kétségtelen, hogy Soros egyeteme – ahol Ódor vendégprofesszorként tanít – a liberális, globalista értelmiség első számú hazai keltetője és alkalmazója. Csakhogy a helyzet itt sem fekete-fehér: a CEU jobboldali tudósokat is foglalkoztat, sőt tudunk olyan, a nemzeti érdekek elkötelezett védelmezőjeként ismert kormánypolitikusról is, aki itt szerezte a diplomáját. Ódor Lajos sem gendertudományokat tanít a CEU-n, hanem közgazdaságot, s mivel a pozsonyi közéletben a liberalizmus térnyerése sokkal kevésbé fajsúlyos probléma, mint nálunk (a szlovák politikai liberalizmus lényegében kimerül a vállalkozási szabadság éltetésében), talán a vendégoktatói felkérés elfogadásának sem érdemes különösebb ideológiai jelentőséget tulajdonítani.

Ami Čaputovát illeti, a szlovák elnök asszonyban már valóban egy meggyőződéses liberálist tisztelhetünk. Ám amikor Ódor Lajos fejére olvassák, hogy Soros szlovákiai egyesületének az egykori adminisztrátorától vette át a kinevezését, az inkább a jegyszedő esetére emlékeztet, akinek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Amit jelenleg biztosan tudunk, hogy Ódor egyetlen közgazdasági iskola hívének sem vallja magát, viszont szereti hangsúlyozni a pragmatizmusát, valamint a tények és az adatok alapján megfogalmazott válaszok szükségességét.

Magyar szempontból a fő kérdés persze nyilván az, hogy miképpen alakulnak majd az elkövetkező hónapokban a kisebbségi jogok. Vélhetően sehogy. Nagyfokú naivitás vagy éppen cinizmus kell ahhoz, hogy valaki a közönség soraiból most a nyelvtörvény, az állampolgársági törvény és a máig érvényes Benes-dekrétumok módosítását várja el az új kormányfőtől, csak azért, mert magyar. A kisebbségi jogok lényegi reformjára ugyanis csak egy olyan alku keretében kerülhetne sor, amelynek a felvidéki magyar párt is a részese (aminek előfeltétele persze a parlamenti bejutás, illetve kormányra kerülés). Ugyanakkor a kormányfő etnikai háttere garancia arra, hogy a felvidéki magyarságnak egy ideig még nem kell szorongania a szlovák nacionalista politika szeszélyeitől.

És ezen a ponton jön képbe az a kétségtelenül szerencsétlen videó, amelyen a frissen kinevezett Ódor Lajost az utcán, kísérete társaságában rohanta le a felvidéki Ma7 munkatársa azzal a kérdéssel, hogy mit üzen a magyar választóknak. Mint tudjuk, Ódor a hallgatást választotta. Bár az utóbbi években elharapózott, sokkal inkább utcai támadásra, mint interjúkérésre emlékeztető újságírói „megkereséseket” a politikusok mára megtanulták ignorálni (ahogy adventkor a templomból kilépő Orbán Viktor is tette), a pozsonyi eset úgy került be a hírekbe, hogy Szlovákia magyar miniszterelnöke nem hajlandó anyanyelvén megszólalni. Ezzel pedig egy csapásra megerősítést nyertek az előítéletek: íme, Soros embere, amint nyíltan és magasról tesz a magyarságra.

Persze lehet, hogy Ódor Lajost tényleg nem az újságíró formabontó stílusa zavarta. Lehet, hogy kormányfőként már csak L’udovít akar maradni, és valóban nem akart magyarul válaszolni – akár egy tudatos stratégia jegyében, akár csak azért, mert megijedt az esetleges következményektől. Nem tudjuk. De előbb-utóbb úgyis üt az igazság órája: ha a hasonlóan modortalan szlovák újságírókkal már leáll beszélgetni, ha a sajtótájékoztatókon sem akar az anyanyelvén válaszolni, ha a magyar újságíróknak csak szlovákul hajlandó interjút adni, akkor majd mi is újraírjuk ezt a cikket.

A másik aggodalom, ami Ódor személyével kapcsolatban sok helyen felmerült, hogy az ország politika elitje csupán vele akarja elvitetni a balhét. Egy – a Mandiner által is szemlézett – Facebook-bejegyzés szerint „ha Ódor nem lesz sikeres, akkor sikertelensége visszahull a magyarokra is”, ugyanis a kudarcot magyarellenes kampány követheti, növelve a szlovák választók aktivitását, és megnehezítve a magyar párt visszakerülését a parlamentbe. A prognózisban kétségtelenül van logika, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az egy sokat szenvedett, jogosan gyanakvó kisebbség szinte kötelező pesszimizmusát tükrözi. Csakhogy a permanens visszavonulásból, kockázatkerülésből sohasem lesz eredmény. Miért ne lehetne úgy is feltenni a kérdést, hogy mit nyerhet a felvidéki magyarság Ódor Lajos sikere esetén?

Akármilyen eredménnyel is végződik majd a szakértői kormány ténykedése, a komáromi közgazdász szerepvállalásának egy nagy előnye már biztosan lesz: a minta ereje. Ha abban az etnikai közösségben, ahol a szülők jelentős része a szlovák nyelvű iskolában látja gyermeke érvényesülésének egyetlen garanciáját, végül csak annyi marad meg Ódor Lajosról a kollektív emlékezetben, hogy egy anyanyelvű gimnáziumból is felkerülhet valaki a társadalom csúcsaira – akkor ez a kinevezés már megérte.

Kovács Erik