„Ezt nem hiszi el!” Így kezdődik a Mandiner cikke, amely egy egészen bizarr döntésről ad hírt: a francia katolikus papoknak a jövőben QR-kódos igazolást kell maguknál hordaniuk, amivel – egyebek mellett – tanúsíthatják, hogy nem szexuális bántalmazók. A kezdeményező azonban nem a szekularizált állam, hanem a francia püspöki kar.

A hírt a Mandiner a Catholic Herald című brit magazin cikkéből szemlézte, amely a francia hírcsatorna, a France 24 adásából szerezte az értesülést. De miről is van szó konkrétan? Adjuk át a szót a Mandiner-cikk szerzőjének: „A bankkártya nagyságú igazolás szkennelés után zöld, narancs vagy piros jelzést ad attól függően, mi a pap státusa. Mindez elsősorban azt mutatja, mondhat-e misét az illető és gyóntathat-e, de az is kiderül belőle, hogy esetleg nem olyan expappal van-e dolgunk, akit megfosztottak papi státusától, és visszaél vele. Az ugyanakkor nem fog kiderülni, hogy egy nem zöld pap miért nem zöld.”

A döntés oka, hogy az elmúlt évtizedekben a klérus tagjai állítólag tömegesen zaklattak kiskorúakat. Bár a papi pedofília témája önmagában is megérdemelne egy külön cikket (már csak azért is, mert a globális hecckampány gazdái jelenleg gőzerővel dolgoznak a gyermeknevelés szexualizálásán), most egyelőre csak tegyük fel a kérdést: ha a francia püspöki kar valóban tud olyan papokról, akik kiskorúakat zaklattak, miért nem egyszerűbb adminisztratív eszközökkel távol tartani őket a gyermekektől és a fiataloktól? A papi státus igazolására pedig miért nem lehet egy kizárólag erre szolgáló, nyilvános bűnjelek nélküli igazolást kiállítani?

A Mandiner cikkének URL-je magában foglal egy olyan szót, amely magában a szöveganyagban már nem szerepel, ez pedig az önstigmatizáció. Valóban, ennél pontosabb kifejezést nehezen találhatunk a kezdeményezés jellemzésére. Hiszen ha vannak egyszerűbb és diszkrétebb megoldások – s mint fentebb jeleztük, vannak –, akkor semmi értelme egy olyan procedúrának kitenni a klérus tagjait, amely egyrészt kollektív meghajlás az Egyház vádlói előtt, másrészt a társadalom felé is megerősíti, sőt emlékezetben tartja e vádakat.

Egyébként pedig magának a QR-kódnak a kérdése is megér néhány mondatot. Ez az 1994 óta létező, japán fejlesztésű találmány lényegében a korábbi vonalkód kétdimenziós változata – vagyis ebben a formájában már pontkód –, funkciója pedig az egyes termékek és szolgáltatások azonosítása. Emberek különféle státusának az azonosítására a covid idején kezdték használni. Magyarországon védettségi kártyaként vált ismertté ez a státusazonosítási protokoll, amelyet a kormány végül a közelmúltban kivezetett. A modell azonban már világszerte adott – a kérdés csak az, hogy érdemes-e használni.

Az emberek bármiféle – akár kitűzős, akár digitális – megbélyegzése nem véletlenül vált ki a jóérzésű emberekből ösztönös viszolygást. Személyiségünk túlságosan is összetett ahhoz, hogy akár az állam, akár munkahelyi felettesünk egyetlen jellemzőnk alapján soroljon be minket valamilyen kategóriába, alkosson rólunk ítéletet, főleg ha a negatív besorolás környezetünk megvetését, vagy éppen az alapjogainktól való megfosztottságunkat eredményezi. Az emberek státuskategóriákkal vagy számokkal történő rangsorolása nyugaton egyelőre még csak hatalmi kísértés, és ha valakiktől, akkor a személy szabadságát szívükön viselő keresztény egyházaktól joggal várhatnánk, hogy ellenezzék az ilyen törekvéseket. Ehelyett Franciaországban épp az Egyház jár élen a stigmatizáló technológia meghonosításában. A kódot egyébként a hívek mobiltelefonnal tudják beolvasni, a kártyát pedig a püspöki kar közleménye szerint még a templomban és a plébánián, sőt külföldön is maguknál kell tartaniuk a papoknak. Ha a hívek, sőt a kívülállók – mint valami hatósági személy, adott esetben akár csak szórakozásból – tényleg szabadon felszólíthatják az atyákat a kártyájuk felmutatására, a katolikus klérus a legmegalázottabb és legmegalázhatóbb csoport lesz Franciaországban.

Az érintettek azonban valószínűleg sem erkölcsi, sem önérzeti alapon nem tiltakoznak majd a püspöki kar döntése ellen, hiszen a katolikus egyház az emberi történelem egyik leghierarchikusabb rendszere (a püspökök egyébként már megkapták a kártyájukat). Ha azonban végül mégis lesz valamilyen ellenállás az ötlettel szemben, akkor arra nem az Egyház gyengeségének jeleként, hanem éppen ellenkezőleg, belső erejének és erkölcsi tartalékának a bizonyítékaként kell majd tekintenünk.

Azt pedig, hogy mennyire hiú remény volt ettől az egész akciótól a zaklatási vádak ellensúlyozását várni, mutatja az a tény, hogy a francia média – az abúzusok állítólagos áldozatait megszólítva – kizárólag a gúnyos és kritikus véleményeknek adott hangot; azoknak a személyeknek, akik reklámfogásnak, mélypontnak, az alkalmatlanság és a tétlenség jelének, a papság és a hívek közötti bizalomhiány beismerésének nevezték a kezdeményezést. Vagyis az antikatolikus hecckampány a beismerő, együttműködő kommunikáció dacára tovább folytatódik. Fel van tehát adva a lecke: érdemes-e tovább folytatni a megfelelési politikát, vagy inkább vissza kellene térni azokhoz az időkhöz, amikor nem az Egyház alkalmazkodott a világhoz, hanem a világot próbálta az Egyház közelebb hozni magához.

Kovács Erik