Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (Zsid 13,8). Minél inkább betölt valakit a Szentlélek, annál mélyebben gyökerezik krisztusi identitása. Az ilyen ember nem a levegőbe beszél, a szavának súlya van. Nem változtatja úgy a véleményét, mint más ember a gatyáját.

Egy korábbi cikkemben írtam arról, hogy a közéleti megmondóemberek – olykor szélsőségesebbnél szélsőségesebb – számításaival szemben Ferenc pápa és a Vatikán előzetesen már nyíltan és őszintén lefektették, hogy mire lehet számítani a budapesti látogatáson. És Ferenc pápa ilyen értelemben nem is okozott meglepetést – miközben megérintően emberközeli gesztusaival folyamatosan meglepetést okoz mindazoknak, akik „Krisztus földi helytartóját”, Szent Péter utódját az emberek feje fölött lebegő, díszes trónusról szónokló zord hatalmasságnak képzelik.

Sokan most, testközelből vették csak észre, hogy Ferenc a pápai trónust kerekesszékre váltotta, és „úgy tanít, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7, 29). Ez már önmagában véve is a budapesti pápalátogatás óriási evangelizációs hozadéka.

De lássuk, hogy mit is mondott ténylegesen Ferenc pápa eddig Budapesten, amelyet a „Duna gyöngyszemének”, a „hidak, a szentek és a történelem fővárosának” nevezett? (Ferenc pápa Budapestje tehát egyszerre hagyományőrző és modern, ahogy szerinte az előrelépés is a „gyökereinkhez való visszatéréssel kezdődik”). Először is minden kétséget kizáróan, félremagyarázhatatlanul állást foglalt a háború kérdésében, ideértve a minket legközelebbről érintő orosz-ukrán háborút, a távolabbi szudáni konfliktust és minden fegyveres harcot a világban: „Úgy látszik, végig kell néznünk, hogy a háború szólistái törnek utat, miközben a békét éneklők eltűnnének.” Még egyértelműbben: „Nemzetközi szinten az indulatok szítása, valamiféle háborús infantilizmus jellemző.”

Ferenc pápa tehát valóban békepárti, az igazságos béke pártján áll, amit nem lehet fegyverekkel kivívni, csak tárgyalásos úton – bármilyen nehéz is ez, miközben körös-körül a háborús héják, a soviniszták, a fegyvergyártók lobbistáinak érchangja üvölt a nemzetközi fórumokon és a globális médiatérből.

(Jegyezzük meg, hogy a keresztény etika is elismeri a népek jogos – akár fegyveres – önvédelmét, de a háborús feszültség szítását semmiképp!)

Ferenc pápa továbbá határozottan szembefordult – ismét – a progresszívek egyik fő (láz)álmával: a nemzetek fölötti, hagyományaikat egyszer s mindenkorra elfelejtő, gazdaságvezérelt hatalmi struktúrák globális uralmával, amelynek teleologikus végpontja a liberális világállam lenne.

Egész pontosan így fogalmazott: „Úgy kell európai egység, hogy senkinek ne csorbuljon az egyedisége.” Ennek a régi (a felvilágosodásban, jakobinizmusban, marxizmusban) gyökerező politikai törekvésnek egyik fő kulturális zászlóshajója – szerinte is – a biológiai, nemi, kulturális különbségeket zárójelbe tevő genderkultúra: „A szupranacionalizmus az ideológiai gyarmatosítás útja. Mint az úgynevezett genderkultúra esetében.” Bírálta továbbá – újfent – a „tragikus vereséghez vezető”, „értelmetlen”, abortuszhoz való jog címszó alatt vívmányként (ki)árusított portékát is, amelyet korábban „a selejt kultúrájának” nevezett.

Ezzel szemben Ferenc pápa megdicsérte a magyar Alaptörvény több szakaszát, az eredményes és valóban a keresztény tanításban gyökerező magyar családpolitikát, az ökumenizmusban elért eredményeinket – s persze pápai nevéhez és krisztusi lelkületéhez híven kiállt a szegények, az elesettek, a rászorulók megsegítésének alapvető keresztény kötelessége mellett is.

Ez utóbbi szempont – amelyet a Rózsák terén az Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban fejtett ki részletesebben valódi szegények, rászorulók előtt – külön megfontolást érdemel, politikai értelemben is. Ferenc pápa pontifikátusának első napjaitól (ennek szimbóluma volt a Lampedusa szigetén tett első hivatalos apostoli útja) kiáll a menekültek mellett, és ezt az álláspontját most sem rejtette véka alá. Ezzel kapcsolatos tanítása ugyanakkor jóval árnyaltabb, mint az evangéliumok és az egyház társadalmi tanítása helyett a naiv humanista (nincsenek kulturális különbségek, csak „Emberek”) és/vagy gazdasági szempontokat (hiányzó európai munkaerő pótlása) szem előtt tartó korifeusoké. Elismeri, hogy ez a kérdés nagyon is „összetett” (például a bevándorlás indítékainak megkülönböztetése!), és nem a korlátlan, megkülönböztetés nélküli befogadásra, hanem a „törvényes utak és közös eljárásmódok” kidolgozására ösztönöz.

Ennek jegyében idézte Szent István királyunk híres intelmét az idegenek befogadásának szükségességéről, „az egynyelvű ország gyengeségéről”, amely a saját korának politikai-társadalmi-gazdasági kontextusába helyezve valóban máig érvényes és iránymutató lehet számunkra. (Lásd Magyarország 13 elismert nemzetisége, nyelvi, vallási és felekezeti sokszínűsége). Meglepne, ha a Magyarország történelmét, szentjeit, a náci és kommunista egyházüldözés működését láthatóan nagyon jól ismerő Szentatya ne látná a különbséget a Szent István-i államszervezés célzott, integratív befogadása és a „nyílt társadalom” elmélet doktrínái között, amire a kontextusból is lehet következtetni. Ugyanakkor azt sem merném kijelenteni, hogy a Szentatya és a magyar kormány, illetve a mögé felsorakozott társadalmi többség álláspontja a bevándorlás kérdésében lényegileg azonos lenne. Nekem legalábbis úgy tűnik, hogy az argentínai olasz származású – ilyen értelemben második generációs bevándorló – Ferenc pápa egy meghatározóan keresztény vallású, mégis soknemzetiségű, akár távolabbi idegeneket is integrálni képes „bevándorlóország” társadalmi képleteiből indul ki. Az viszont már a keresztény társadalmak, illetve a keresztény politikusok felelőssége, hogy ez a tendencia ne billenjen át mondjuk egy moszlim többségű Európába, ahol a keresztények legjobb esetben is megtűrt kisebbségként, de inkább üldözöttekként lennének jelen, ahogy azt a Közel-Kelet ma már iszlám többségű országaiban is láthatjuk.

Az igazság persze az, hogy én sem látok a Szentatya fejébe, de úgy gondolom, hogy apostoli útjának, a magyar állami és egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetéseinek egyik hozadéka lehet – sok más mellett – ennek a kérdésnek az alaposabb tisztázása is. Ami biztos, hogy a Rózsák terén

a Szentatya kifejezte köszönetét azért, mert olyan sok menekültet fogadtunk be Magyarországon – tudniillik Ukrajnából!

Tőle tudjuk azt is, hogy „az igazi hit kockáztat, és kilép a világba, hogy a szeretet nyelvét beszélje, mint Szent Erzsébet.” A szeretet gyakorlása a betegek, szegények, menekültek, hajléktalanok iránt nem merülhet ki elvont, távoli ideákban vagy puszta érzelmekben, hanem nagyon is konkrét, fizikai, gyakran akár kényelmetlen lépéseket követel tőlünk. „A szeretet, amelyet Jézus nekünk ajándékoz, hozzájárul ahhoz, hogy kiirtsuk a közöny és az önzés gonoszságait, így pedig egy testvériesebb emberiség jön létre, ahol mindenki otthon érezheti magát.” (Ez a beszéde elsősorban az Egyház szociális küldetésében résztvevőknek szólt).

A Szent István-bazilikában a pápa azt is jobban megvilágította, hogy mit ért ő pontosan „keresztény Magyarországon”, „Pannonia Sacrán”, a magyar szentek és kiemelten Mindszenty József bíboros örökségén, akinek boldoggá avatása jelenleg is folyamatban van. A Szentatyának ez a beszéde, amellyel valósággal „magához ölelte a számára kedves népet és országot”, elsősorban a gyakorló keresztényeknek, lelkipásztoroknak, hitoktatóknak szólt. Megemlékezett szentjeink és vértanúink sokaságáról, akik megalapozták a „magyarok sziklaszilárd hitét”, amely még a náci és kommunista egyházüldözés legsötétebb időszakain is átsegített minket, ma pedig fogékonnyá tesz üldözött keresztény testvéreink megsegítésére az egész világon. (A pápa személyesen is jól ismeri a Hungary Helps programot, és annak vezetőjét, a kereszténydemokrata Azbej Tristan államtitkárt).

Ezt jelenti a „keresztény Magyarország”, amelynek jelentőségét a magyar miniszterelnök is hangsúlyozta, mint a pápalátogatás fő üzenetét a maga számára: „Ahogy Alaptörvényünk is mondja, Magyarországon a kereszténységnek nemzetmegtartó ereje van. Magyarországnak akkor van jövője, ha a keresztény úton marad, a keresztény út pedig ma a béke útja.” (Orbán Viktor).

És ez a fajta keresztény államiság már valóban szinte unikum a mai világban! Nyugaton a liberális szekularizmus, Keleten más világvallások (mindenekelőtt az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus), Kínában pedig a kommunista szekularizáció a fő alternatívái. Ez a mi történelmi-lelki örökségünk, amit nem adhat tovább senki más, csak azok, akik örökségül kapták…

Azok az egyházellenesek, liberális szekulárisok, „progresszív keresztények”, akik folyamatosan aláássák és megkérdőjelezik a keresztény államiság sajátos értékét, gyakorlatilag kiradíroznák a nyugati történelem elmúlt másfél ezer évét, a niceai zsinattól a keresztény középkoron át a legutóbbi időkig („cancel culture”). Ezért kell külön hangsúlyozni, hogy Ferenc pápa a keresztény államiságban igenis értéket, pótolhatatlan értéket lát, amit napnál világosabban ki is fejezett a Szent István-bazilikában. Ugyanakkor Szent Péter utódjaként, gyakorló lelkipásztorként ennek esetleges veszélyeire is felhívta a figyelmet, megint csak a rá jellemző árnyalt megközelítéssel. Az írásom végén hosszabban is idézem Ferenc pápának ezt a beszédét az „akinek füle van, hallja meg” evangéliumi alapelv jegyében: „Megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és »harcos« hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság [értsd: a minket körülvevő általános szekularizáció – a szerk.] lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz, és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak?”

Sokat hangoztatjuk manapság, hogy az egyháznak is változnia kell az „idők jeleinek” megfelelően, ez a változás azonban semmiképpen sem a szekuláris világ szellemiségéhez való elvtelen alkalmazkodást jelenti, hanem a hit és a hithirdetés új formáinak a megtalálását. „Arra kapunk tehát meghívást, hogy gyümölcsöt termő növényként használjuk fel a nekünk adott időt, annak változásaival és kihívásaival együtt, mert mindezeken keresztül az Úr közeledik. És addig is arra vagyunk hivatva, hogy megbecsüljük ezt az időt, hogy olvassuk az evangéliumot és elvessük a magvait, hogy lemetsszük a gonoszság száraz ágait, hogy gyümölcsöt teremjünk. Prófétai befogadásra kaptunk meghívást.”

Magyarán szólva nem szabad sem túl merevnek, sem túl alkalmazkodónak lennünk az evangélium megélésében és hirdetésében, amiben éppen az önazonos, örök Krisztusra szegezett éber figyelem segíthet. Mert Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké – Ő a kezdet és a vég, az emberi történelem alapja és végső célja. Ezért 21. századi, „befogadó keresztényekként” is hisszük és valljuk: „Életünk bármennyire is törékeny, az Ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és laikusok emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét és megszűnünk a föld sója lenni.” Ezért a Szentatya azt kéri a lelkipásztoroktól és a lelkigondozóktól, végső soron minden keresztény embertől:

„Az Atya arcát mutassátok meg Isten szent népének és alakítsátok ki a családias lelkületet – ne legyünk merevek, hanem irgalmas és könyörületes tekintettel és megközelítésekkel éljünk! Isten a közelség, a gyengédség Istene, ez az ő stílusa!”

Köszönjük, Szentatya! Isten hozta Budapesten, Magyarországon!

Hojdák Gergely