Érdekes, hogy bizonyos dolgokat megérez az ember. Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony (Jézus Krisztus Mária méhében való fogantatásának ünnepe) napján, két éve elhunyt anyósom születésnapján úgy éreztem, valami jó fog történni a közeljövőben. Előtte való nap kint voltunk a temetőben, ahol apósommal ketten nyugszanak a kopjafa árnyékában, és rendbe tettük a sírt. A misét érte is mondta atya.

Ám más is történt a templomban. Fogadalmat tettünk. Mindannyian. Megígértük, hogy lélekben örökbe fogadunk egy ismeretlen magzatot, akinek az élete veszélyben forog, mert szülei olyan nehéz helyzetben vannak, hogy még nem tudják eldönteni, megtartsák-e gyermeküket. Kilenc hónapon át minden nap elmondjuk az ide való imákat, a szülőkért és a babáért egyaránt. Többek között ez is elhangzik: „Kérlek, adj szüleinek szeretetet, és bátorságot, hogy meghagyják gyermekük életét.” Ez a mozgalom Lengyelországban alakult ki, 1987-ben, onnan terjedt el Európában.

Protestáns testvéreink számára is van lehetőség csatlakozni. Ők naponta elmondják az Úr imáját (Máté 6,9-13) és a következőt: „Mennyei Atyám! Köszönöm azt a meg nem született gyermeket, akit lélekben adoptáltam, és akit a halál veszélye fenyeget. Adj védelmet köré, hogy békességben fejlődhessen! Áldd meg édesanyját és édesapját! Adj nekik szeretetet és bátorságot, hogy meghagyják gyermekük életét, melyet Te magad rendeltél számára! Rendeld ki mindazt, ami gyermekük születéséhez és felneveléséhez szükséges! Jézus Krisztus nevében. Ámen.”

Tetszenek érteni.

Semmi fenyegetés, semmi beleavatkozás mások életébe. Csak szelíd kérés a Jóisten felé, csak áradó őszinte szeretet.

Kicsit megmutatná azt is, hogy a válság vizein hánykolódó egyházainkat tán innen alulról, tégláról téglára haladva kellene újraépíteni. S vele együtt magunkat is újraformálni. A jóság és a szeretet kötőanyagát használva. Kényszer, kiátkozás, kínzás, szodómia és inkvizíció nélkül. Csak és csupán szeretettel. Mint Urunk anno.

A mise után kimentünk a templom melletti emlékműhöz – a meg nem született és a korán elhalt gyermekekért állítottuk nemrég –, melyet atya megszentelt, mi meg megkoszorúztuk azt, majd együtt imádkoztunk és énekeltünk. Így lett kerek a történet.

Ám ezzel a hét végének nem volt vége. Bekövetkezett az a másik jó is, amit éreztem, csak nem tudtam, hogy mit is takar ez a boldogító érzés. Nefelejcs díjat kaptam. Városunk kulturális és hagyományőrző egyesülete 2009 óta adja át ezt a díjat, és azért rang elnyerni, mert akik adják, tényleg ismernek. Nincs kamu és protekció. Csak akkor jár, ha megérdemled. S ez így helyes.

És végül lám, milyen beszédes ez a szó: nefelejcs! Hogy sose feledjem, bárhová is sodorna ne adj Isten az élet, Békés volt az a város, ahol – ideszakadt gyüttmentet – örökbe fogadtak a családommal együtt. Hálás köszönet érte.

Pálmai Tamás