Az orosz-ukrán háború sok ezer fiatal áldozata azt érezhette, mint a világháború haldokló katonája:

„Pedig jó lett volna még egy kicsit élni”.

Az ő félbe szakadt életük súlyos érv a béke mellett. Nem kevésbé súlyos a háború eszkalációjának veszélye, ami még több áldozatot követelne. Minden háború borzalmas és elkerülendő.

Akkor mégis miért nevezzük hősnek például a törökök ellen harcoló Hunyadi Jánost? Vagy tiszteletre méltónak a honvédek jelmondatát: „a hazáért minhalálig”? A válasz benne van a kérdésben, a hazáért vállalt áldozat tiszteletre méltó.

Így van ez az ukránok esetében is, a hazájukat védik.

Ez a háború azonban ennél összetettebb. Ha igaz, hogy az új világrend kialakulásának egyik epizódja, akkor nem csupán két rokonnép háborúja. Akkor súlyos hatalmi és gazdasági érdekek csapnak össze. Végül vagy az ukránok, vagy az oroszok nyernek, vagy egyik se. Közben emberek halnak és családok szenvednek, Európa tovább gyengül, de a fegyverüzlet virágzik.

Nagy kérdés, hogy mi lesz a háború után. Hol lesz a helyünk, és mi lesz a szerepünk?

Egy percig sem vitás, hogy Európához tartozunk.

Nyilvánvaló, hogy a későbbi szerepünket is jelentősen befolyásolni fogja geopolitikai helyzetünk, nemzeti sajátosságaink, régión belüli kapcsolataink. Az együttműködésnek az a hálózata, amelyet különböző ügyekben más-más partnerrel építünk, szintén – nem elhanyagolható szempont a kormány rátermettsége és az uniós falkavezérek szándéka sem.

Egy biztos, az európai együttélés a jövőben sem lesz zökkenőmentes.

A nyugati társadalmakat megfertőzte egy önpusztító ideológia és dekadens életforma.

Ehhez járul a bevándorló tömegek okozta zavaros helyzet. Igaz, a történelemben mindig voltak váratlan fordulatok. Miért ne bízhatnánk abban, hogy feltámad a nyugati társadalmak életösztöne, és megcáfolja azokat, akik a civilizációk küzdelmében a nyugat vesztét jósolják? Tény, hogy a kultúrák harcát nem fejlett haditechnikával lehet megnyerni, hanem a személyek és közösségek belső erejével. Ahogy Rómát naggyá a római jellem képviselői tették, és a japán ipart a cégük iránt legendásan elkötelezett munkavállalók. Rómánál maradva azt is látjuk, hogy a hanyatlás erkölcsi mélypontját követően hogyan

erősödött meg és sugárzott ki egy közösségben az a szellem, ami naggyá és élhetővé tette Európát.

Ezeknek a közösségeknek a segítségével erősítette meg Szent István is a maga európai, keresztény és magyar államát. (Ma valami hasonlót javasol Rod Dreher „Szent Benedek válaszútján” című munkájában.)

Tudjuk, hogy a „béke” szóban sokkal több van, mint a háború vége. Húsvét közeledtével érdemes ebbe belegondolnunk. Nézzék el egy kereszténydemokratának, hogy teológiai gondolattal kezdi. Az ünnep lényege, a keresztény tanítás központi eleme Isten megbocsátó szeretete, ami meghozta a békét Teremtő és teremtmény között, Jézus Krisztus áldozata által. Ennek tudata és megélése erősíti a keresztény ember belső békéjét.

Akinek a belsejében béke van, az képes a rajta kívül lévő békétlenséget csillapítani.

A béketeremtés szép emberi feladat.

A személyes kapcsolatok békéjén túl fontos kérdés a társadalmi béke is. Ez akkor születik meg, ha nincsenek elégedetlen csoportok és rétegek. Ha pontos meghatározást akarunk, legjobb, ha a skolasztikus filozófia definícióját használjuk. Eszerint a béke az „igazságosság alapján történő együttélés rendje.” Ebben a rövid mondatban a következő van: az igazságosság érvényesülése biztosítja, hogy a társadalom minden tagja megkapja, ami neki jár. Ezzel valósul meg a rendezett együttélés, amelyben a rend nem kikényszerített szabályozás, hanem az ember természetének megfelelő természettörvény által megjelölt életforma, szemben az alkalmi ötletek és rendezetlen vágyak diktálta megoldásokkal.

Harrach Péter