Klasszikus tévécsatorna hangjai mellett ültem le a géphez. Frissen aláfűtve fortyogott bennem az indulatoktól cseppet sem mentes téma. De hirtelen ismerős dallam ütötte meg a fülem. Brahms „Akadémiai ünnepi nyitány” című szerzeményének záróakkordjai: a Gaudeamus igitur jól ismert zenéje, mely „diadalmasan bontakozik ki az addigi dallamok anyagából, és végül az egész zenekar előadásában ezzel fejeződik be kompozíció.” Diadalmasan befejeződik a kompozíció. Igen, ez lehet a megoldás. Szépen meg kell komponálni a forgatókönyvet.
Ja, a focin morfondírozom ismét, mely ma már Sepsiszentgyörgyön, Romániában, Európában is téma. És sokkal több, mint foci. Egy jelenség, egy attitűd, az amoralitás és immoralitás mintapéldánya, egy „azt hinnéd Catavencu, pedig véres valóság” állapot. Melyből jó kellene kimászni, sőt győzelmesen kivonulni. Ezért kell a jó stratégia. Ezért kell egy kulcsember is hozzá. Akire fel lehet építeni mindent. Akiért fel kell építeni mindent.
Őt Adrian Chivuletenek hívják. Az ő bátor szelleme idézte meg a Gaudeamust is.
Hol ő tanult emberséget, bátorságot, szerzett erős gerincet „éljen az az iskola, éljenek tanárai!” S hej, de jó volna, ha folytathatnánk a szöveget: „és éljen a haza és annak törvényei, éljen a nép, a jóságosztó, mely véd bennünket! Hadd vesszen a bú, vesszen a gyűlölet, vesszen az ördög, bárki ellenség és minden gúnyoló!” Mintha ma és mintha nekünk írták volna, nem? De miért is jutottam el hozzá, mint alapemberhez? Mert fura a helyzet. Van egy focicsapat, melyben egy-két magyar játékos szerepel. Ez nem lehet baj. Ez máshol is előfordul. Van egy magyar klub-tulajdonos, kenyeret süt. Mindenkinek. Az egész országban veszik. Ez sem jelenthet gondot. A város, ahol otthon játszik a csapat legalább kétharmada magyar. Na, itt már lehet valami. De bontsuk ki a dolgot. Van egy szurkolói gárda, jórészt székelyekből. Ami már nagy baj. Hiszen végigéneklik a meccset, fegyelmezettek, mindenhová elkísérik a csapatukat. Ez is baj bizony. De a legnagyobb baj az, hogy példát mutatnak: akkor is szeretik csapatukat, ha abban csak épp Niczuly az egyetlen magyar, ha abban sok román játékos játszik, ha abban színes bőrűek és muszlimok is fociznak, ha edzője olasz. Micsoda görbe tükör ez a huhogóknak, a bozgorozóknak, a ki veletek az országból skandálóknak! Micsoda szálka ez az őket mozgatóknak, az őket folyamatosan felbujtóknak, a gumi-törvények országa megalkotóinak a szemében!
Hát ez a szálkát akarnák kihúzni most. A forgatókönyvük jól ismert a nagy Textil idejéből, csak akkor a Petrolul volt a Craiova. Mit lehet tenni? Mivel lehet motiválni a város nemzetközi csapatát? Miért, kiért küzdjenek? Mi közük hozzánk? Ha aprópénzre vesszük, nem sok. De van egy ember, aki megtette az első lépést a gyűlölet ellen, aki kockáztatta saját és családja létét, karrierjét egy jó döntés meghozatalával. És nem értünk, magyarokért tette, hanem a tisztességért. Hát érte harcoljon a csapat, érte szóljon a biztatás. Ebből a kreált csapdából csak hibátlan rendezéssel (vigyázat provokátorok!), hibátlan szurkolással (csak a mieinket biztatjuk) és maximálisan megőrzött hidegvérrel, de teljes szívvel és odaadással végrehajtott játékkal lehet jól kijönni, mely minden ellenszél ellenében két győzelmet eredményez. Hogy ne legyen vitatható többé semmi. Hogy diadalmasan fejeződjön be a kompozíció. Szép feladat. Hozzánk méltó nehézségű.
Pálmai Tamás
