Nem találkozhattunk itt a földön. Azt hiszem az első mélyebb érintés a Gyerekkorom című dallal jött néhány éve. A „tág égbolt alatt…”
Édesapámtól a napokban megkérdeztem, ismerte-e Cseh Tamást?
„Igen, de nem nagyon értem rá hallgatni.” – válaszolta.
„Jó dalai voltak. Igen.”
Édesanyámat is tudakoltam. Megdöbbenésemre azt mondta: „A Cseh Tamást? Hát persze…szerettük. Különleges volt.”
Soha nem tudtam erről. Megrendülve néztem ki a fejemből. Abban a pillanatban éreztem, hogy szüleimmel nemcsak mint gyermekük vagyok közösségben, hanem titokzatosan egy testvériségbe is kerültem velük. Mélyebb barátságba. „Visszafojtott sírás…”
Apám, akkor ott arról is beszélt – kicsit párás szemekkel –, hogy bár többet tanult volna gyerekkorában.
De az ő apja úgy jó 360 km-el odébb, Budapesten dolgozott, többek között a Duna rakpart építésén, és a munkásvonattal szelte át Kelet-Európában, Kelet-Magyarországot, minden héten. Anyja pedig kinn munkált a földön, nap mint nap. Így szinte apátlan, anyátlan lassan elszokott a tanulástól, és tanítás után inkább a haverokkal tanulták, játszották az életet az ötvenes évek egyik határ menti kis falujában.
Aztán apám is munkásvonattal járt már 17 évesen a fővárosba. Építőmunkás volt. Alatta is szállt a 424-es, és ha a kanyarban óvatlanul kihajoltak az ablakon, akkor könnyen lehet, hogy korommal telt meg tekintetük. Apám még szinte gyerek volt, mikor apja meghalt. Jó szakember lett belőle. Becsületes.
Azt hiszem, ha majd ő megy el, a tekintetének a csillogására fogok a legtovább emlékezni.

Cseh Tamás – ahogy ő mesélte – négyszer halt meg indiánként. Ezek után mindig újra kellett építenie magát.
Ahogy dalnokként, nyolcvankettőben is.
A fellépései előtt is.
Mondhatni jól begyakorolta a halált…
Így ismerte meg és sugározta egyre teljesebben a titkot.
A szolgáló szenvedés titkát.
A családjáért, nemzetéért annak fiaként is, mint apa dolgozott.
A „másként és másokért cselekvők” útját járta. Őszintén.
Talán ez volt a legmegragadóbb vonása.
Krisztusi vonás.

Apám azt is mondta, mikor Tamásról kérdeztem, hogy „olyan hunyorítós szemmel énekelt mindig.” Azt hiszem ekkor értettem meg jobban Tamás indián nevének titkát.
Füst a szemében, törzsfőnökként ment el.
Elsősorban nem azért mert alapító volt. Vagy mert híres.
Megküzdött ezért a szolgálatért. A közösségért lett az, aki.
Nem a négy halál miatt. Az élete által.
Ezáltal titokzatosan már itt a földön részesült is abban az újjászületésben, ami várt rá.
Ami ránk is vár.

Talán ezért is ment át mosollyal az arcán.
Talán ezért volt akkor könny a szemében.
Mert az ösvény végén,
a személyesen is megismert Isten várta.
Az Atya. Elészaladva.
Kitárt karokkal. Könnyes szemmel.
És talán tövismadár tollából készült fejdíszben állva.

Szilvási Zalán