Néztem a Duna tévét, és bennem is felébredt egy meg nem írott dal, a lelkem hallotta, amint hangnélküli hangon megszólal. Rádöbbentem, hogy fölkapom rá én is a fejem, éreztem: sebességet vált rá a szívem. Egy előző írásomban megszóltam e csatorna zenés műsorát. Most viszont meg kell dicsérnem őket: az Adamis Anna életműdíjának gálája kitűnőre sikeredett. Nézve és hallgatva az adást úgy éreztem, hogy halkan járok lépteim fölött, s semmit érzek két ujjam között.Hallgatom, mi sosem hallható,többet mond, mint egymillió szó.Mert valóban furcsa dal a csend.

Aztán lassan előjött a fiatalkorom, és észleltem, ahogy mellém ül a csend, mint jóbarát, mint aki tudja: szomjazom a képzelet szavát. És mertéhes vagyok, bontja asztalát,s a holnapot, mint almát nyújtja át. Közben, így az élet vége felé haladván szinte észrevétlenül a semmi kertje ébred már, de ez mégsem a vég még, hiszenapró virág ébred, kelyhében ül a reggel,a széllel érkezett, de nézd, megint csak felkel. A hangulatom lassan filozofikus, már-már édenszerű, szinte az álom ujja játszik a húrokon halkan,a régi hangszerek falán alszik a dallam, aztán egy szótlan arcon a titkok mosolya ébred,egy árva lepke álma tán az egész élet.

Ebben a csoda pillanatban, a szemem sarkát folyamatosan törülgetve könnyedén végigszaladt lelki szemeim előtt a kommunizmus „fényezte” tinédzserkorom, és rájöttem, hogy az akkori, egyáltalán nem emberbarát időkben mégis gyönyörű időszakot éltem át, hála az emberi kapcsolatoknak. Az öntudatlan, játékos gyermekkor Borosnyón, a mai napig tartó barátságokat szülő szentgyörgyi évek, a kirándulások, zsúrok, bulik, szerelmek, versek, a színjátszás, az irodalmi olimpiák szülte tudatos magyarság csírája mind ehhez az időszakhoz tartoznak, és serkenő jellemem és énem alapköveivé váltak az egyre gyorsuló idő akkor még csendesnek tűnő folyami lassúságában.

Nézve a műsort s kicsit rettegve, hogy véget ne érjen, mert olyan eszméletlenül jó lubickolni hangulatában, rájöttem: arra születtem, hogy kisgyerek legyek, s anyám mellett lassan játszam az éveket, de igaz az is, hogy arra születtem, hogy felnőtt is legyek, s megértsem a szóból, azt, amit lehet, S végül arra jöttem én a világra,hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába. Majd szinte megvilágosodva felismertem azt, ami máig meghatározója énemnek:arra születtem, hogy megszeressenek, s megszeressem, én is azt, akit lehet. És folyamatosan észben tartsam, hogy arra születtem, hogy boldog is legyek, s tovább adjam egyszer az életemet. Ezért hiszek Istenben, szeretem az embereket, ezért lettem háziorvos, és buzgok a közéletben, ezért van feleségem, gyerekeim, unokáim. Ezért van szerető rokonok megtartotta szülőföldi gyökerem, ezért a rendíthetetlen osztálytársi hűség, ezért írok folyamatosan. Mint ahogy az is igaz, hogyvégül arra jöttem én a világra,hogy belehaljak abba, hogy éltem a világba. Örök reményében annak, hogy nem feleslegesen.

Pálmai Tamás