Jó napot kívánok!
Tisztelt Áder és Schmitt Elnök Urak, kedves Feleségeik! Tisztelt Házelnök Úr! Kedves Külhoni Magyar Elöljárók! Hölgyeim és Uraim!
Mint bizonyára tudják, közel két hete pusztító erejű földrengés rázta meg Törökországot és Szíriát. A halottak száma 44 ezer felett van, és sajnos ez még nem a vége. A baj hirtelen jön, nem szól előre, nem kopogtat, egyszer csak ránk töri az ajtót. Bajban derül ki, kire lehet számítani. Ránk, magyarokra lehet számítani. A mentésben 167 honfitársunk vett részt, hivatásosok és önkéntesek. Életük kockáztatásával 35 embert mentettek ki a romok alól. Néhányan közülük most itt vannak velünk. Engedjék meg, hogy köszöntsük köreinkben a mi hőseinket, akik megtiszteltek bennünket a jelenlétükkel. Hölgyek, Urak, köszönjük áldozatos munkájukat! Egy ország büszke Önökre! Legyenek kedvesek, álljanak föl, hadd lássuk Önöket!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Annyi minden történt az elmúlt évben – választás, háború, energiaválság, infláció –, hogy valójában hosszú órákig kellene beszélnem. Kérem, ne szedelődzködjenek, most már késő; ha eljöttek, hát eljöttek. Holnap vasárnap, ki lehet pihenni akár egy Atatürk vagy Fidel Castro hosszúságú előadást is. Mégis inkább rövidebbre fogom, mert egy hosszú politikai előadás alatt az embernek még az élettől is elmegy a kedve, márpedig nem azért jöttünk össze, hogy elmenjen, hanem éppen, hogy megjöjjön az életkedvünk. S ezzel fejest is ugrottam a mondandóm közepébe. A jövő szempontjából ma az a legfontosabb kérdés, hogy az európai életben végbemenő, hatalmas változások, melyek új szellemi, politikai, gazdasági és katonai feladatokat hoznak elénk, vajon elveszik vagy meghozzák a magyarok életkedvét. A változások nyomás alá helyezik az egész magyar életet, és újszerű kérdéseket szegeznek a mellkasunknak. A ’23-as év sikere azon múlik, hogy ezek felvillanyoznak vagy lelomboznak bennünket.
Hölgyeim és Uraim!
Forgolódom a nemzetközi politikában, és gyakran eszembe jut a régi magyar sláger: anyám, én nem ilyen lovat akartam. S valóban mi, magyarok nem ilyen megbokrosodott világban akartunk élni. De ahogy édesanyám mondaná: kisfiam, ez nem kívánságműsor. És igaza van.
Pedig már olyan jól alakult, minden olyan szépen el volt gondolva. Átvágtuk magunkat a 2010-ben elzavart szocialista kormányok itt hagyott törmelékhalmain, a vadkeleti szocializmus romjain, túljutottunk a munkanélküliségen, a zsugorodó gazdaságon, a devizahiteleken, a rosszkedvű irigységen, a Nyugat előtti hasra esésen, az égig érő rezsiszámlákon, a hálapénzen, a segélyből élő ügyeskedésen, a „jó ez így is” beletörődő igénytelenségén. Már éppen kezdtük elhinni, hogy lesz hely a nap alatt minden magyarnak, s az a hely itt lesz. Kiderült, hogy munkából jobban meg lehet élni, mint segélyből, hogy a gyerek nem teher, hanem boldogság, pontosabban úgy teher, hogy boldogság. Már kezdtük elhinni, lesz még itt szőlő, lesz még lágy kenyér mindenkinek. Rájöttünk, ha boldogulni akarunk, nem egymástól és egymásét kell elvenni, mert tudunk mi jóval nagyobb kenyeret is sütni, mint eddig tettük. Egymillió ember állt munkába, soha nem dolgoztak ennyien Magyarországon. A magyar gazdaság háromszorosára növekedett, és már a minimálbér is nagyobb, mint az átlagbér volt a szocialisták alatt. Elővarázsoltunk egy nemzeti, keresztény alkotmányt, amely méltó hozzánk. Ha nem is halált, de Brüsszelt megvető bátorsággal újjászerveztük a magyar államot, és az akadékoskodókat félretolva felépítettünk egy új magyar gazdaságot is, amelyben mindenki esélyt kapott, hogy megtalálja a maga számítását. Fáradságos tíz év volt, izzadtunk is rendesen, térd, könyök lehorzsolva, vízhólyag is akadt jó néhány, de úgy éreztük: megérte. Kitanultuk, hogyan kell boldogulni a megújított Magyarországon, láttuk, hogy van értelme az erőfeszítéseknek, s már felderengett, hogy a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Ezért kaptunk a parlamenti választáson a 2010-es, történelmi első kétharmad után kétharmadot, még háromszor kétharmadot. S még most is megkaptuk, pedig az egész baloldal összefogott ellenünk, Brüsszel megpróbálta kiszárítani a kincstárat, Gyuri bácsiék pedig begurítottak ide Amerikából négymilliárd forintnyi dollárt, hogy legyen az elvtársaiknak mivel lövöldözni – ránk. Pórul jártak, ezt megint elkalibrálták. Nem kicsit, nagyon. És ha jól látom, még rá is fognak fizetni.
Emlékeznek a Volt egyszer egy vadnyugatra? A párbeszédre a film elején? Amikor Charles Bronson, a szájharmonikás azt kérdezi a rá várakozó három banditától: „És Frank?” „Frank minket küldött.” „Hoztatok nekem lovat?” „Nem.” Mire a harmonikás: „Így is lesz két felesleges.” Ez történt 2022-ben Magyarországon. S ha jól látom, a magyar Frank, a mi Ferink éppen most próbálja összefogdosni a gazdátlanul maradt lovakat. Tanulság: ha az ellenfeledet nézed, ne a számuk, hanem képességeik alapján ítéld meg őket. Úgy tűnik, szeret bennünket a Jóisten.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A választási győzelmet nem szokták csak úgy utána dobni az embernek, különösen nem a kétharmadost. Amögött munka van és a munkának eredménye, amit méltányolnak az emberek. Másképp nincs győzelem, és végképp nem jön ki a kétharmad. Fanyalgók persze mindig vannak, szerintük szimplán szerencsénk volt. Jó, legyen, szerencse – egyszer. De négyszer? Ha mindig szerencséd van, az is lehet, hogy tudsz valamit, például szereted a hazádat, és kész vagy megküzdeni érte. Ha kell, itthon, vagy ha kell, a nagyvilágban. A baloldalnak azt kellene megértenie, hogy a győzelemhez nem elég a sokmillió dollár és a befolyásos pártfogók. A győzelemhez, kedves Barátaim, szív kell, és nem elég a szerencse.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mikor azt hittük, végre kiegyenesedtünk, 2020 tavaszán – ennek három éve már – beütött a COVID. Fájdalmas volt, pótolhatatlan veszteségekkel. De joggal reménykedtünk, túljutunk rajta, talpra állunk, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Azt gondoltam, most már hamarosan megérkezünk oda, ahová mindig is vágytunk. Elfoglaljuk azt a polcot a világban, amire tehetségünk, szorgalmunk és a történelmünk, igen, a történelmünk feljogosít bennünket. Ott leszünk a legjobbak között, valahol az élbolyban. Megint lesz sok gyerek, sok millió szív, amely várja az örömhírt, rendben tartott, csinos és biztonságos ország, klímaváltozást is túlélő, zöld Kárpát-medence. S habár az oroszlán meg a bárány nem is költözik majd össze, reméltük, azért a baloldal is megérti végre, hogy ez egy közös haza, és nincsen nekünk másik.
És ekkor beütött, illetve kitört a háború. Ennek már egy éve, és minden emberi számítás szerint ez még hosszú ideig, úgy tűnik, több évig is eltarthat. Minden megváltozott. A politikában és a gazdaságban is. A világ határozottan a vadnyugat felé vette az irányt. A COVID-os évekből a világ nem a helyes útra tért vissza, hanem átléptünk a háború éveibe. Valójában 2020 márciusa óta, vagyis lassan három éve folyamatos nyomás alatt éljük az életünket. S ebből könnyen lehet négy, de akár öt év is. 2022 volt a rendszerváltás óta eltelt 32 évből a legnehezebb. A legnehezebb év.
Amikor a Nyugat a szankciókkal belépett a háborúba, mindent újra kellett gondolnunk. Ez vitte el az áprilisi választás utáni hónapokat. Újra kellett gondolni a gazdaságpolitikát, a honvédelmi és katonapolitikát, a teljes külpolitikát. A háború villanófényében újra meg kellett vizsgálni az összes nagy célt, amelyet 2010-ben, az első kétharmad után magunk elé kitűztünk. Ennek a munkának lassan a végére érünk. Úgy látom, a célokról nem kell se lemondani, se föladni őket, csak az eszközökön kell változtatni. Marad a külpolitika, továbbra is barátokat akarunk szerezni, és nem ellenségeket. Azt akarjuk, hogy mindenki, Kelet és Nyugat, Észak és Dél érdekelt legyen a magyarok sikerében. Blokkosodás helyett összekapcsolódás. S marad a nemzetegyesítés is, a külhoni magyarok továbbra is számíthatnak ránk, hiszen egy vérből valók vagyunk. Marad a családpolitika. Marad a munkaalapú gazdaság. Marad a nyugdíjasokkal kötött megállapodás és vele a tizenharmadik havi nyugdíj, és marad a rezsivédelem is. Folytatjuk az egyetemek és a gazdaság összekapcsolását. A magyar kézbe vett stratégiai ágazatokat, a bankszektort, az energiaszektort, a médiaipart magyar kézben tudjuk tartani, sőt a távközlési és infokommunikációs területet is visszamagyarosítjuk. És itt nem állunk meg, már lobog a szélben a szélzsák. Bocs! És marad a vidéknek tett ígéret is; soha nem látott fejlesztéseket indítunk be, annyi pénzt biztosítunk, amennyit még nem látott a magyar vidék még az Osztrák–Magyar Monarchia idején sem. A termelő mezőgazdaság mellé felépítjük a feldolgozó mezőgazdaságot, a privatizációval tönkretett magyar élelmiszeripart feltámasztjuk, lesznek az élelmiszeriparban is nemzeti bajnokaink, akik a világpiacon is helytállnak majd. Mégsem járja, hogy külföldről ránk zúdított élelmiszert kelljen vásárolniuk a magyaroknak. És marad a keleti országrész felzárkóztatásának terve is. Ideje, hogy végre gazdaságilag és az életszínvonal tekintetében is egyesítsük Hunniát és Pannóniát. Ezért hidakat építünk a Dunán, a paksit mindjárt befejezzük, a mohácsit hamarosan megkezdjük. A Győr–Szombathely–Veszprém ipari övezet mellé beemeljük a Debrecen–Nyíregyháza–Miskolc háromszöget. Ehhez energia kell, sok energia, annyi, amennyi még sohasem kellett Magyarországon. Ezért erőműveket és vezetékrendszereket fogunk építeni akkor is, ha Brüsszel ebben nem hajlandó szerepet vállalni. Majd lesz más. És nem adjuk fel a legmerészebb tervünket sem, hogy a gyermekes családok anyagi helyzete is jobb legyen, mint azoké, akik nem vállalnak gyermeket. Ezért háború ide vagy oda, minden évben lesznek újabb családsegítő döntéseink. Mint az idén is, a gyermeket vállaló nők harminc éves korukig nem fizetnek személyi jövedelemadót. Ez lesz. De tudom, hogy nekünk, magyaroknak ez kevés. Ismerjük a szocializmusból itt maradt viccet: azt tudjuk, hogy mi lesz, a kérdés az, hogy addig mi lesz?
Kedves Barátaim!
Ha ’22 volt a legnehezebb, akkor ’23 lesz a legveszélyesebb év a rendszerváltás óta. A lassan már állandósult migráció mellett két új ellenség, két új veszély leselkedik ránk. Az egyik a háború, a másik az infláció. Ha vissza akarunk térni az emelkedő pályára, amiről a COVID-járvány leszorított bennünket, akkor ezt a két veszélyt el kell hárítani, ezeket le kell győzni, ezeken át kell verekedni magunkat. No, de hogyan? Erről fogok ma Önöknek beszélni.
Hogyan győzzük le a háború veszélyét? Szívünk szerint egyszerűen véget vetnénk neki, de ehhez nincs elegendő erőnk, ez nem a mi súlycsoportunk. Ezért, ha Magyarországot meg akarjuk óvni, ha békés életet akarunk magunknak, csak egyetlen választásunk marad: az orosz–ukrán háborúból ki kell maradni. Ez eddig sem volt egyszerű, és ezután sem lesz az, mert mi a nyugati világ része vagyunk, NATO- és európai uniós tagok, és ott rajtunk kívül mindenki a háború pártján áll, vagy legalábbis úgy tesz, mintha. Megteheti-e Magyarország, hogy ilyen körülmények között, a szövetségeseinkkel homlokegyenest ellenkező módon a béke pártján maradjon? Természetesen megtehetjük, hiszen Magyarország egy önálló, szabad és szuverén állam, és a Jóistenen kívül, senkit sem ismerünk el magunk fölött. De helyes-e, erkölcsileg rendben lévő-e kimaradnunk a háborúból? Meggyőződésem szerint helyes, sőt egyedül ez a helyes. Oroszország megtámadta Ukrajnát, ezért az ukrán menekülteket be kell engednünk, és jól tettük, hogy hazánk történetének legnagyobb humanitárius segélyakciójával támogatjuk őket. Ez az elemi emberiesség parancsa, és mi eleget is teszünk neki. De azt is látjuk, hogy az ukrajnai háborúban nem a jó és a gonosz seregei, hanem két szláv ország csapatai vívnak egymással időben és – egyelőre még – térben is korlátozott háborút. Ez az ő háborújuk, és nem a miénk. Magyarország elismeri Ukrajna jogát az önvédelemhez, hogy a külső támadással szemben harcoljon, de semmilyen szempontból, erkölcsi szempontból sem lenne helyes, ha Ukrajna érdekeit Magyarország érdekei elé helyeznénk. A baloldal Magyarországon is a háború pártján áll: fegyvert szállítana, magára vállalná a háború pénzügyi terheit, és megszakítaná a kapcsolatot Oroszországgal. Mi ezt nem tesszük. Mi nem szállítunk fegyvert. A pénzzel is csínján bánunk, mert a végén még azt a pénzt, ami bennünket illet, Brüsszel majd Ukrajnának adja oda. Ukrajna humanitárius támogatása számunkra nem jelenti az orosz kapcsolataink felszámolását sem, mert ez ellentétes lenne a nemzeti érdekeinkkel, amit jogunk van saját magunknak meghatározni. Ezért nem járulunk hozzá, hogy gáz-, olaj- vagy atomipari szankciókat vezessenek be, amelyek tönkreteszik Magyarországot. A nemzeti konzultációból tudjuk, hogy ebben nemzeti egység van. Ezért fenntartjuk gazdasági kapcsolatainkat Oroszországgal, sőt ezt tanácsoljuk az egész nyugati világnak, mert kapcsolatok nélkül nem lesz sem tűzszünet, sem béketárgyalás. Ezért nem járulunk hozzá, hogy papokat, egyházi vezetőket helyezzenek szankciós listákra; éppen elég baj, hogy ez megtörténhetett művészekkel és sportolókkal. És az is fontos, hogy ne szűküljön be a látásunk, ne legyünk provinciálisak. Lássunk túl Brüsszelen. Európán kívül minden ország tisztában van az ukrajnai háború korlátozott jelentőségével és saját nemzeti érdeke elsődlegességével. Ne szigeteljük el magunkat a világ józanul gondolkodó részétől. A magyar felfogás csak Európában kivétel, a világban általános. A magyar kormány nem tartja életszerűnek azt a feltételezést, hogy Oroszország fenyegetné Magyarország vagy Európa biztonságát. Ez legfeljebb az atomfegyverekre igaz, de azok bevetésének kockázatát az ukrán háború nem csökkenti, hanem növeli. A hagyományos hadviselés tekintetében az ukrán háború éppen azt mutatta meg, hogy Oroszországnak semmi esélye sem lenne a NATO ellen. Értjük, hogy az ukránok megpróbálják elhitetni Európával, hogy az oroszok nem állnak meg az Atlanti-óceánig, de ezt a fenyegetést a magyarok nem veszik be. Az egész világ láthatta, hogy az orosz haderő nincs abban a helyzetben, és jó ideig nem is lesz, hogy megtámadja a NATO-t. Felidézem, hogy Magyarország már egy évtizeddel ezelőtt javasolta a közös európai haderő fölállítását, s ma láthatjuk, milyen kár, hogy akkor ez süket fülekre talált.
Kedves Barátaim!
Miközben a mi békepárti és a többiek háborúpárti álláspontja a különbségeket hozza felszínre, elhomályosodik az a tény, hogy a stratégiai célok tekintetében teljes egyetértésben vagyunk. Azt akarjuk, hogy Oroszország ne jelentsen fenyegetést Európára, és legyen Oroszország és Magyarország között kellően széles és mély terület, egy szuverén Ukrajna. A különbség az eszközökben van; a háborúpártiak szerint ezt Oroszország legyőzésével lehet elérni, szerintünk pedig azonnali tűzszünettel és tárgyalásokkal. A mi javaslatunk mellett van egy további súlyos érv is. Életeket csak tűzszünettel lehet megmenteni. Az emberveszteség mértéke már többszázezres nagyságrendű, a fájdalom, a megözvegyülés, az árvák számának növekedése, a tengernyi szenvedés hullámai csak tűzszünettel csendesíthetők le.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A háború felszínre hozott néhány tanulságos és súlyos igazságot is. Ne menjünk el mellettük szó nélkül. Itt van rögtön elsőként a NATO-tagságunk kérdése. Szögezzük le, hogy a NATO-tagság létfontosságú Magyarország számára. Túlságosan keleten, a nyugati világ keleti szélén vagyunk ahhoz, hogy lemondhassunk róla. Beljebb persze könnyebb lenne, Ausztria és Svájc példáját követve mi is eljátszadozhatnánk a semlegesség gondolatával, de a történelem ezt a luxust nem adta meg nekünk. A NATO védelmi szövetség. Katonai, védelmi szövetség, amely azért alakult, hogy megvédhessük egymást. Ezért léptünk be, és ezért éreztem történelmi elégtételt, amikor 45 év szovjet megszállással a hátunk mögött aláírhattam a csatlakozási szerződést. Legalább ilyen fontos jól megértenünk azt is, hogy a NATO mi nem. A NATO nem háborús szövetség. A NATO nem háborús koalíció. A NATO-tagság a közös védekezésen túl semmilyen kötelességet nem jelent, és a tagállamok nem is várhatják el egymástól, hogy valamiféle közös hadicél érdekében együtt támadjanak meg egy harmadik országot. Ha néhány NATO-tag vagy ezek egy csoportja a tagállamok területén túl háborús cselekményt akar végrehajtani, akkor ezt a NATO keretén kívül kell megtennie. Aki akar, az megy, aki nem akar, az nem megy.
Kedves Barátaim!
Legyen bármilyen erős és hatalmas is, aki azt hiszi, hogy képes ellenőrzése alatt tartani, menedzselni, lépésenként adagolni a háborút, az túlbecsüli saját erejét, és alábecsüli a háború kockázatos természetét. Akik ezeket a hibákat elkövetik, általában messze élnek a frontharcok pusztító valóságától. De mi itt élünk, és a háború a szomszéd ország földjén zajlik. Brüsszeliták még nem adták életüket ebben a háborúban, de magyarok már adták. Miközben Munkácson levetetik a magyar jelképeket, leváltják a magyar vezetőket az iskoláink éléről, sokan halnak hősi halált a frontvonalban. A kárpátaljai magyar kisebbség nem ezt érdemli. Több tiszteletet a magyaroknak Munkácson, Kijevben, Brüsszelben és Washingtonban!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Európa a háborúba sodródás perceit éli. Vékony pallón egyensúlyoz. Sőt, valójában már közvetett háborúban állnak Oroszországgal. Ha fegyvert szállítasz, ha te adod a katonai akciókhoz szükséges műholdas információkat, ha kiképezed az egyik harcoló fél katonáit, ha te pénzeled egész államgépezetének működését, a másik félre pedig szankciókat vetsz ki, akkor mindegy, hogy mit mondasz, háborúban, egyelőre közvetett háborúban állsz. A belesodródás veszélye állandósult. Sisakkal kezdődött, emberi élet kioltására nem alkalmas eszközök szállításával folytatódott, most tankok küldésénél tartunk, s már napirenden vannak a harci repülők, és hamarosan hallani fogunk úgynevezett békefenntartó csapatokról is. Mint az alvajárók a háztetőn. Meg kellene értenünk azt is, hogyan kerítette a háborúpártiakat hatalmába a holdkórság, és hogyan kerültek a háztetőre? A lengyel és a balti barátainkat minden véleménykülönbség ellenére is értjük. A történelmük sok mindent megmagyaráz. No, de a többiek?
Ennek nem kellett volna így történnie, pontosabban történhetett volna másképp is. Adhattunk volna garanciát, hogy Ukrajnát nem vesszük fel a NATO-ba, de az ellenkezőjét tettük, és megerősítettük a korábbi, 2008-as döntésünket, hogy fel fogjuk venni őket. Követhettük volna azt a megoldást is, amit 2008-ban választottunk, amikor kitört az orosz–georgiai, azaz grúz háború, és Oroszország elfoglalta Grúzia területének 20 százalékát. Akkor úgy döntöttünk, hogy a tüzet nem engedjük elharapózni, és a zseniálisan tárgyaló Sarkozy elnök vezetésével a konfliktust sikerült lokalizálni, és meglett a tűzszünet. Tehettük volna azt is, amit 2014-ben Angela Merkel vezetésével tettünk, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, és elcsatolta a Krím-félszigetet. Választhattuk volna a háborút is, olyasfélét, mint a mostani, de akkor mi, a Nyugat másképpen döntöttünk: harc helyett tárgyalás, háború helyett béke. Emlékszem, akkor is voltak háborúpártiak, de volt erős német, francia vezetés is, amely bátor volt, és időben lépett. Így maradt el a háború, és jött létre a minszki megállapodás. Egy évvel ezelőtt a Nyugat másképpen döntött. Amikor Oroszország támadást indított, a Nyugat a konfliktust nem elszigetelte, hanem összeurópai szintre emelte. Minősíthette volna helyi, regionális háborúnak vagy két szláv állam közötti katonai konfliktusnak, ahogyan Magyarország javasolta is. Ami történt, egy újabb érv a brüsszeli szuperállam ellen és az erős nemzetállamok mellett. Amikor a tagállamok döntöttek, béke lett; amikor a birodalmi központ döntött, akkor háború.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A jövőre nézve az is tanulságos, hogyan veszítettük el a békepárti szövetségeseinket. Egy évvel ezelőtt még nem voltunk egyedül a béketáborban. Ott voltak például a németek, akik nem szállítottak fegyvert, csak sisakokat. Ehhez képest néhány hét múlva Leopard harckocsik vonulnak keresztül Ukrajna földjén keletre, le, az orosz határ felé. Talán még a régi térképek is megvannak. A németek együtt fordultak a többiekkel, illetve a többiek együtt fordultak a németekkel. Így fogyott el a béketábor. Alig hihető, hogy a németek önszántukból fordultak volna. Ma már úgy tesznek, mintha mindig is ott lettek volna. Modern német iskola: nem egyszerűen átállnak, hanem nyíltan bejelentik, hogy egyből az élre is ugranak. Alapos emberek, ha csinálnak valamit, komolyan csinálják. A többi ország meg úgy gondolta, ha a németek sem tudnak ellenállni ekkora külső nyomásnak, ők aligha lesznek képesek. Inkább átszivárogtak a béketáborból a háborúsba. Maradtunk hát ketten: Magyarország és a Vatikán. A társaságra nem lehet panaszunk, de komoly következményekkel kell számolnunk.
Őszintén szembe kell nézni azzal, hogy a háború egyre vadabb és kegyetlenebb lesz, ezért jó, ha felkészülünk, hogy a velünk szembeni hangnem is egyre durvább és kíméletlenebb lesz. Provokációk, sértegetések, fenyegetések és zsarolások. Azt nem ígérhetem, hogy könnyű lesz, de azt igen, hogy állni fogjuk a sarat. Már régen túl vagyunk a szuverenitást tiszteletben tartó diplomáciai nyomásgyakorlás korán. Hol vannak már a régi kedélyes idők, amikor 2014-ben Hillary Clinton csak egy jó barátot, egy „good friend”-et küldött ide, hogy kormányellenes tüntetésekkel és néhány kitiltással térítse jobb belátásra a magyarokat? Akkor jól manővereztünk, a számításunk bevált, és Donald Trump képében megérkeztek a baráti felmentő csapatok – szerencsére nem ide, hanem Washingtonba. Azóta sok víz lefolyt a Potomacen. Még szerencse, hogy a Fehér Házban megőrizték a humorérzéküket, és Biden elnök a jó barát helyett egy présembert, „press man”-t küldött nagykövetnek, hogy bármi áron, de préselje bele a magyarokat a háborús táborba, préseljen ki belőlünk egy csatlakozó nyilatkozatot. Jó ez így, a humor átsegítheti a barátságot a nehezebb időkön. De oda azért nem kellene eljutni, hogy legközelebb valami Puccini nevű embert küldjenek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi úgy kalkulálunk, hogy 2024-ben Amerikában újra választás lesz, republikánus barátaink duzzadó izmokkal készülnek a visszatérésre. Azt is várom, hogy a demokrácia Európában is megmutatja az erejét, a közvélemény egyre inkább békepárti lesz, tűzszünetet, béketárgyalásokat, több józanságot követel, s ha kell, új kormányokat választ majd. Nem lesz éppen sétagalopp, de a simább és kényelmesebb utak mind a háborúba vezetnek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nincsenek illúzióink, nem vagyunk naivak, se ’68-as virággyerekek, se álmodozó pacifisták. Tudjuk, hogy a tárgyalások nem az ukránok és az oroszok között fognak megtörténni. Béke akkor lesz, ha az amerikaiak és az oroszok tárgyalnak egymással. Ez elkerülhetetlenül be fog következni, de minél később, annál nagyobb árat fizetünk érte mindannyian. A háborúpártiak szerint az idő az ukránok és a Nyugat oldalán áll, ezért folytatni kell a harcot, az megváltoztatja az erőviszonyokat, lesz győzelem Oroszország felett, és a győzelem elhozza a békét. De a magyar kormány szerint a további harc nem a győzelmet és nem a békét hozza el, hanem további százezrek halálát, kiszélesedő konfliktust, nyílt háborúba keveredő országokat, évekig tartó háborút, pusztítást, szenvedést és a világháború veszélyét. Maradjunk hát mi, magyarok a béke mellett, de a honvédelmi miniszter azért tartsa szárazon a puskaport. Ennyit a háborúról.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha az inflációt le akarjuk küzdeni, akkor a megértéssel kell kezdeni. Miért van egész Európában infláció? A bajt Brüsszel szabadította ránk az energiahordozókra kivetett szankciókkal. A betegség neve szankciós infláció, a vírus pedig a brüsszeli szankció. A szankciók a brüsszeli háborús politika fegyverei. Oroszországot célozták meg, de Európát találták el. Nem volt olyan régen, amikor Brüsszelben azt ígérték, hogy ezek a szankciók elhozzák a háború végét. Eltelt egy év, és a háború vége nem közelebb jött, hanem egyre távolodik. Azt is megígérték, hogy a szankciókat nem terjesztik ki az energiára. Aztán mégis megtették. A földgáz ára sokszorosára emelkedett, és augusztus végén elérte a 350 eurós szintet. Ez rekord, emberemlékezet óta nem láttunk ilyet. A helyzet mára ugyan javult, de a földgáz ára még ma is többszöröse a két évvel ezelőtti 20 eurós árnak. Ráadásul – ezt kevesen tudják, de – Brüsszelben összekötötték a gáz árát a villamos energia árával. Hiába tiltakoztak a lengyelek és mi is. A gázárak emelkedése így rögtön az áram árának emelkedésével is együtt jár akkor is, ha az áramot nem gázturbinával, hanem napenergiával, széllel, vízenergiával, szénerőművekben vagy atomenergiával állították elő. Közgazdasági egyszeregy, hogy a megugró energiaárak minden termék árát felemelik. Különösen így van ez, ha az energia nagy részét külföldről hozod be, mint Magyarország teszi. Ráadásul kiderült, hogy nem forrásokat vontunk el Oroszországtól, hanem több pénzt adtunk nekik. 2022-ben a világ olaj- és gáziparának profitja 70 százalékkal nőtt úgy, hogy az érintett mamutok nem újítottak meg semmit, nem termeltek többet, csak zsebre tették a szankciós extraprofitot, amit az európai emberekkel fizettettek meg. A szankciók négyezer milliárd forintot vettek ki a magyarok zsebéből 2022-ben. Négyezer milliárd forintot! Ennyivel többet költöttek a magyar vállalatok, az állam és a családok a szankciók miatt csak energiára Magyarországon. Ezt az összeget a vállalatok költhették volna béremelésekre, az állam adócsökkentésre vagy családtámogatásra, a családok pedig lakásvásárlásra vagy a gyermekeikre.
Az ember csak áll a brüsszeli üvegpaloták között, és nem akarja elhinni, hogy mi folyik ott. Szembe kell nézni a realitásokkal: Brüsszelből segítség helyett csak újabb szankciók jönnek. Az Európai Újjáépítési Program minket megillető részét a brüsszeli bürokrácia jól megfontolt rossz szándékkal nem adta oda se Magyarországnak, se Lengyelországnak. Olyan pénzt nem kaptunk meg 2022-ben, a legnehezebb esztendőben, amit a tagállamok közös hitelként vettek fel, és nekünk, magyaroknak a ránk eső részét vissza kell majd fizetnünk. A magyar jogállamiságot bolházzák, miközben a rabomobil állandó ügyeletet tart az Európai Parlament épületénél. Valójában a tagállamoknak kellene ellenőrizniük Brüsszelt, és nem Brüsszelnek a tagállamokat. Remélem, a 2024-es európai választások után ez így is lesz. Ha már Brüsszel mindenképpen háborúzni akar, akkor az infláció ellen kellene háborút vívnia. Nem teszi. Mi viszont folyamatosan vívjuk a magunkét. Már most vagy két tucat intézkedést hoztunk, amelyekkel védjük a családokat és a vállalatokat.
S, Barátaim, most az a legfontosabb, hogy az inflációt ne tekintsük kivédhetetlen istencsapásának. És bár az infláció csúcsra jár, és nagy terheket ró a családokra, nem szabad tőle megijedni, megdermedni, és nem szabad beletörődni. Cselekedni kell, és meglesz az eredménye. Demján Sándortól azt tanultam, hogy válság idején nincs normativitás. Bátran be kell avatkozni a gazdaságba. Ezt tesszük, ezért egy átlagos család ma a rezsicsökkentett árakon keresztül havi 181 ezer forintot spórol. Ez egész Európában egyedülálló. A baloldal az élelmiszerár-stop visszavonását követeli, de az addig marad, amíg az inflációt csökkenő pályára nem tudjuk állítani. A baloldal a lakossági kamatstop megszüntetését is követeli, nem meglepő módon a bankokkal együtt. De a kamatstop 350 ezer családot véd a kamatok bakugrásai ellen, és amíg nem kezdenek zsugorodni a kamatok, a stopnak is maradnia kell. Visszavonás helyett inkább kiterjesztettük a diákhitelekre. Így ma 200 ezer diákot védünk az inflációtól. A képzési hitel kamatmentes, a szabad felhasználású diákhitel kamata pedig fele a piacinak. És most bevezetjük a kedvezményes vármegye-bérletet is. Május 1-jével buszra és vasútra egyaránt érvényes, havi országbérletet és vármegye-bérletet ajánlunk. A vármegye-bérlet 9.450 forintba, a havi országbérlet 18.900 forintba kerül majd. Akik tömegközlekedéssel járnak dolgozni, komoly összeget spórolhatnak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jó pajzsot kovácsolni, olyat, amely felfogja a súlyos ütéseket is, költséges és drága dolog. Ezért el kell venni az extraprofitot onnan, ahol keletkezik. Megadóztattuk a bankokat, az energiavállalatokat és a kereskedelmi multikat. Az elvont extraprofitot pedig beforgatjuk a rezsivédelmi alapba.
Summa summárum, 2022 olyan év volt, ami kettétörhette volna a magyar gazdaság gerincét. A hivatalos károgók, jó nevű volt jegybankelnökök, átállt jobboldali közgazdászok erre is számítottak, és már javában temettek minket. Csődök, munkanélküliség, forintösszeomlás, fizetésképtelenség, Armageddon. Ez szerepelt a baloldali jóslatokban. Most februárban minden eddiginél magasabb a foglalkoztatás, rekordnagyságú a devizatartalék, és a forint megnyugodott. Az igazság az, hogy a fájdalmasan magas infláció mellett és ellenére ’22-ben a magyar gazdaság három rekordot döntött meg egyszerre. Mesterhármas. Remélem, Rossi kapitány figyel. Soha ilyen sokan nem dolgoztak még Magyarországon. Rekordot döntött a kivitelünk, és soha ennyi befektetés nem történt Magyarországon, mint 2022-ben. A magas árak ellenére ezért vagyunk még mindig talpon, és ezért nem áll le a gazdaság 2023-ban sem. Az infláció olyan, mint a tigris, és neked csak egy töltényed van. Ha nem találod el, felfal téged. Kérem, bízzanak bennünk, mi eltaláljuk. Erre akár fogadhatnak is, az év végéig egyszámjegyűre gyaluljuk az inflációt.
Kedves Barátaim!
Amint látjuk, a helyzet komoly, de nem reménytelen. Sőt, inkább reménykeltő. A magyarok életösztönei működnek, most is jól átlátják a dolgokat, és mint a nemzeti konzultáció megmutatta, széles az egyetértés a főbb célokban. Innen is köszönöm mindenkinek, aki részt vett a nemzeti konzultációban! A háborúból kimaradunk, Magyarország a béke és biztonság szigete marad, letörjük az inflációt is – ez mindig a kormány dolga, nem is lesz benne hiba. De van itt még valami, amihez egy még oly’ magabiztos kormány is kevés lesz egyedül. Önök is tudják, mindenki hallott róla, hogy az egyik iskolánkban miféle gyalázatos dolog történt. Az ember nem is érti, miért nem szakad le az ég, miért nem nyílik meg a föld, hogy elnyelje azt, akinek ott lenne a helye.
Kedves Barátaim!
Beszéljünk egyenesen. A pedofíliára nincs bocsánat. A gyerek szent és sérthetetlen. A felnőtteknek meg az a dolguk, hogy a gyerekeket bármi áron megvédjék. És nem érdekel bennünket, hogy megbolondult a világ. Nem érdekel bennünket, hogy miféle visszataszító hóbortoknak hódolnak egyesek. Nem érdekel bennünket, hogy Brüsszel mivel mentegeti, magyarázza a megmagyarázhatatlant. Ez itt Magyarország! És itt kell lennie Európa legszigorúbb gyermekvédelmi rendszerének! A jogszabályok megvannak, a hiányzók pedig meglesznek, de ebben az ügyben még a legelszántabb kormány sem tud egyedül sikerrel járni. Itt mindenkire, szülőkre, nagyszülőkre, édesanyákra és édesapákra, pedagógusokra és nevelőkre is szükség lesz. Mert a genderpropaganda nem egy jópofa marháskodás, nem egy szivárványos dumcsi, hanem a gyermekeinkre leselkedő legnagyobb veszély! Azt akarjuk, hogy hagyják békén a gyerekeinket, mert ami sok, az sok! Efféle dolgoknak semmi, de a világon semmi keresnivalójuk nincs Magyarországon és különösen nincs az iskoláinkban. Számítok Önökre, számítunk minden jóérzésű magyar emberre, hogy ezt a munkát 2023-ban egyszer és mindenkorra, közösen, el tudjuk végezni!
A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt! Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
Forrás: Miniszterelnöki Kabinetiroda, miniszterelnok.hu
