Alighanem minden magyar ember ismeri a bátor kiskakas történetét, aki visszaszerzi a török császártól a gyémánt félkrajcárt. Ismerjük és szeretjük, azaz számunkra kedves. Ezzel szemben a szélkakas – noha fáradhatatlanul mutatja a szél irányát, – negatív szereplő. Ott van azután a kakaskodás szavunk. Aki kakaskodik, az nevetséges a szemünkben.
E bevezetőnek szánt kis magyar kakasológia után egy fájdalmas csalódásomról számolok be. Évekkel ezelőtt a szlovák-magyar összetartozás történelmi példáit bemutató tanösvény ügyének akartam megnyerni a szlovák nagykövetet, aki szívesen fogadott, és mielőtt bármit mondtam volna, azzal kezdte: a szlovákok ezeréves elnyomásáról ne beszéljünk, ilyen ugyanis soha nem létezett. Mire én már csak egy kávét kértem…
Így kezdődött kapcsolatom Rastislav Káčer úrral. A tanösvény ügyétől függetlenül is találkoztunk olykor. Megtudtam, hogy hívő katolikus. Már-már bartáti viszony, de legalább kölcsönös megbecsülés volt közöttünk – véltem. Nagy megrökönyödésemre a budapesti pride idején a szlovák nagykövetségen is megjelent a szivárványos lobogó. Akkor már ismertek voltak olyan a történetek, hogy például az Egyesült Királyságban anyakönyvvezetők vesztették el állásukat, mert lelkiismereti okból nem voltak hajlandók anyakönyvezni egyneműek közötti házasságot. Káčer lelkiismerete nem mozdult meg.
Ezzel kezdődött a csalódások sorozata, ami a nagykövetség éléről való távozása idején tett kormányellenes nyilatkozatai tovább fokoztak. Bizalmatlanul fogadtam tehát külügyminiszteri kinevezését. Azt azonban nem tételeztem fel, hogy képes komolyan venni olyan álhíreket, mint Ukrajna Putyin által tervezett felosztása, sőt erre rátesz még egy lapáttal, és Magyarország területi követeléseivel riogat. Botrányos kijelentései bejárták a magyar sajtót, részletesen tehát nem térek ki rájuk. Elhangzott azonban néhány mondat, amivel foglalkozni kell.
Az első az az ellentmondás, ami az állítólagos magyar területi igények és aközött van, hogy Szlovákia, épp külügyminiszterén keresztül Magyarországot kérte szlovák légtér ideiglenes védelmére. Ehhez már pofa kell, szokták mondani.
Igor Matovič, az OĽANO elnöke és Gyimesi György képviselő sajtótájékoztatón szólították fel Káčert a bocsánatkérésre, amit ő elutasított. Figyelemre méltó a védekezése: szerinte ő Orbán Viktort és politikáját támadta, nem Magyarországot. Orbán nem Magyarország, állítja. Nincs igaza. Az Orbán Viktor által vezetett párt, illetve pártszövetség 2006 ősze óta a legnépszerűbb párt. 2009 óta egyetlen országos választást sem veszített el. Joggal azonosítható Magyarországgal, hiszen sorozatban négyszer kapott kétharmados többséget a választóktól.
Ráadásul ennek a védekezésnek nincs alapja. A ma7 portál beszámolója szerint ugyanis Káčer arra a kérdésre, hogy fenyegeti-e Szlovákiát az, hogy Magyarország területi igényeket támasszon vele szemben, igenlően válaszolt. Magyarországról, nem Orbán Viktorról volt tehát szó. Az viszont biztos, hogy Káčer nem Szlovákia, csak a legalja.
Aki a mai vészterhes időkben felesleges feszültséget kelt, az vagy végtelenül felelőtlen, vagy nagyon nem érti a helyzetet, amiben élünk. Káčer úgy tűnik gyors ütemben fel akar zárkózni Mečiar és Slota mellé. Választások felé halad Szlovákia, s jobb program hiányában egyesek a magyarellenességgel akarják magukhoz édesgetni Mečiar és Slota kiábrándult szavazóit. Ezek sorában Káčer kétszínű. Most sem mulasztotta el, hogy ne tegyen egy (hamis) gesztust: „Ezer éve élnek itt együtt szlovákok és magyarok, és élni is fognak. Bízom benne, hogy harmóniában.” Az efféle mondatok miatt képzeltem nagykövet korában, hogy ő a szlovák-magyar kiengesztelődés őszinte híve. Lépre mentem.
Hogy mennyire elhibázott ez a Káčer-féle kakaskodás, azt jól mutatja Ferenc pápa minapi twitter üzenete: „Itt az ideje az együttérzésnek és a szolidaritásnak. Félre kell tennünk a gyűlöletet, a háborúkat és a megosztottságot, ami önpusztításhoz vezet.” Ehhez kellene felnőni a határ két oldalán. Jelenleg a deficit északon van. Vajon egy szélkakas képes-e erre?
Surján László