A Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) új, fiataloknak szóló közéleti rendezvénysorozatot indított Kerkai Jenő Estek néven. A fiatalok lánglelkű apostolához, a KALOT alapítójához hasonlóan szeretnénk megszólítani a mai fiatalokat, ráirányítva figyelmüket a legfontosabb közéleti kérdésekre. Kerkai Jenő jezsuita szerzetesnek fontos szerepe volt a magyar kereszténydemokrácia kezdeteinél. Az alábbi, hatrészes elmélkedéssorozat az ő életének és működésének néhány fő vonását, illetve néhány aktualitását emeli ki. Az elmélkedéseket az MKDSZ felkérésére Koronkai Zoltán SJ, Kerkai Jenő élethivatásának kutatója írta.

Kerkai Jenő 1949-es letartóztatásig rendkívül aktív apostoli életet élt, szervezett, az egész országot bejárva előadásokat, lelkigyakorlatokat tartott, prédikált a legkülönfélébb embereknek. Mindeközben nagyon imádságos ember volt. Mint minden jezsuita életében, számára is alapvetően meghatározók voltak a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok.

Minden évben nyolcnapos lelkigyakorlatra vonult vissza. Mit jelentettek neki az éves lelkigyakorlatok? Többnyire a nagykapornaki jezsuita birtokhoz tartozó erdő csendjébe vonult ilyenkor el. Munkatársa, Takáts Ágoston így emlékezik: „Nem egyszer hallottam tőle: »Lelkigyakorlat nélkül ezek a munkák még csak eszembe sem jutottak volna, nemhogy megvalósításukra sor kerüljön!«” Kerkai Jenő apostoli tevékenységének nagyon fontos forrása tehát itt, a lelkigyakorlatokban rejlik – sőt maga a KALOT gondolata is itt született, ahogy Hegyi János atyától megtudhatjuk. Hegyi János novícius volt a Manrézában, amikor Kerkai a harmadik probációja keretében a novíciusmagiszter sociusa, vagyis segítője volt (1938-39). Így emlékezik erre az időre: „Kíváncsian figyeltem ezt az érdekes embert, s nemegyszer elgondolkoztam rajta, mi is lehet sikerének a titka. (…) Egy alkalommal aztán ő maga árulta el titkát egy beszélgetésünkben: »A KALOT mozgalom terve akkor született meg bennem, amikor Szt. Ignác lelkigyakorlatait végezve Krisztus Urunk születését szemléltem.« Csodálkozva hallgattam ezt a nyilatkozatot, hiszen ennek a szemlélődésnek központi gondolata az önfeláldozó, magát kisemmiző szegénység, a Szent Család és Jézus Krisztus szegénysége.”

Méltán mondhatjuk, hogy Kerkai egész működésének a kulcsa, legmélyebb gyökere itt van: Jézus életének szemlélésében.

Kerkai Jenő számos alkalommal tartott rövidebb-hosszabb lelkigyakorlatokat szerzeteseknek, tanároknak, papoknak és jezsuita növendékeknek is. Arról, hogy miképp adta a lelkigyakorlatokat, álljon itt P. Békési István SJ tanúságtétele: „Én még úgy nem hallottam embertől, mint ahogyan ő adta. Olyan ember megnyilatkozása volt, akit megszállt Jézus szeretete. (…) Akkor láttuk, hogy ez a Jézus-kép vezeti őt apostoli munkájában, egyszerűségében, odaadásában. Az Úr Jézus megszállottja volt!” E sorokból az Úr Jézust mélységesen ismerő, személyétől mélyen megragadott (vö. Lgy 97) ember képe bontakozik ki.

A lelkigyakorlatokban gyökerezik Kerkai Krisztus-központú mentalitása. A szociális munkát is ebből a centrumból tartotta csak elképzelhetőnek.

Az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszuson így beszélt: „Minden probléma megoldása Krisztus! A szociális kérdésé is! Igazságosság és szeretet Krisztus nélkül nincs; csak álmodozók hajszolják és a hazugság és gyűlölet örvényébe hullanak. Amint ördögökkel sohasem lehet mennyországot csinálni, úgy krisztusi érzület híján a szociális kérdést sem oldhatjuk meg soha.”

Lényeges vonás, és Kerkai hivatástudatát mélyen kifejezi, hogy pappá szentelésekor éppen ezt az idézetet választotta jelmondatául és íratta az újmisés képekre: „Instaurare omnia in Christo”, helyreállítani mindent Krisztusban. Méltán tekinthetünk erre úgy, mint küldetéstudatát mélyen kifejező meglátásra.

Kerkai Jenő lelkiségében kiemelkedik a természetfeletti látásmód. Ő, aki rendkívüli szervező tehetséggel megáldott szociális apostol volt, maximálisan felhasználta munkájában a modern kor eszközeit (pl. sajtó) és szociológiai ismereteit (pl. tömeglélektan, gazdasági ismeretek), ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy „a világ sora elsősorban nem emberi erőkön fordul meg. (…) ha mi, apostoli gárda bele akarunk szólni a világ sorába, akkor nem a mi emberi erőnkkel szólunk bele, hanem a rajtunk keresztül megnyilatkozó isteni erővel.” Itt, a természetfeletti valóság fontosságáról való mély meggyőződésben van a gyökere annak az eltökéltségnek, amivel Kerkai Jenő egész életében kritizálta a marxizmust és a munkások jobb életkörülményeiért ugyan küzdő, de az istenhitet elutasító szociáldemokráciát.

A természetfelettiben való hit következménye volt a Kisatya azon szokása, hogy újra és újra kérte az embereket – kórházakban, szemináriumokban, szerzetesközösségekben, hogy imádkozzanak a KALOT-ért. A Halász Piusz-féle borsodpusztai ciszterci reformközösséggel külön megállapodást is kötöttek, hogy ők lesznek a KALOT háttérimádkozói. Kerkai 1947-ben Nagy Töhötömnek írt levelében így fogalmaz: „Megrendül az ember lelke, látva, mily csodálatos kegyelmek dolgoznak ezeknek a civil munkatársaknak a lelkében. Civil munkatársaink az életszentség magaslataira jutnak. Én ezt az egészet a trappista kolostor imáinak tulajdonítom, és illő is, hogy mutatkozzék valami eredmény, hiszen kifejezetten ezért alapítottuk azt a kis kolostort, hogy legyen a mozgalomnak egy imádkozó hátvédje.”

Az Eucharisztia minden papi élet középpontja ugyan, de Kerkai Jenő életében a szentmise különös hangsúlyt kapott.

Méltósággal és összeszedetten ünnepelte a szentmisét, ahogy Nagy Töhötöm fogalmazott abban a levélben, amiben Kerkai Jenő életútját méltatja, nem sokkal annak halála előtt: „Nagy volt P. Kerkai mint pap. Elég volt megnézni komoly, összeszedettségtől átszellemült arcát, amikor misézett: mozdulataiban a liturgia szépségei ragyogtak fel.” Barátainak, ismerőseinek írt leveleiben Jenő atya gyakran említi, hogy megemlékezik róluk a szentmiséiben. A börtönben töltött évek során minden tilalom és büntetés fenyegetése ellenére rendszeresen misézett. Takáts Ágoston munkatársa és rabtársa így emlékezik erre: „Vácott a szentmise-mondásnak egyetlen lehetősége volt: ha a negyedéves csomagban szőlőt küldtek, és azt meg is kapták, a levét megerjesztették, azzal és a börtön fekete kenyerével ünnepelték az Eucharisztiát. – Sétákon itt is – a lehetőség szerint – gyóntatott, áldoztatott Kerkai Atya, még a büntetést is vállalta, mert tilos volt sétán a beszélgetés, hogy sorstársainak lelki-vigasztalást nyújtson.”

1970. december 10-én Kerkai atya temetésekor elöljárója, Tüll Alajos beszédében így fogalmazott: „Neked is, Jenőnk, mint Szent Pál apostolnak, az a nagy kegyelem jutott osztályrészül, hogy ne csak higgy Krisztusban, hanem hogy szenvedj is érte… (vö. Fil 1,29).”

Kerkai Jenő életútját valóban különösen is megjelölte Krisztus keresztje. A börtönben rendszeresen verték, fél szemére vakon, beteg szívvel és idegrendszerrel szabadult.

Segédmunkásként dolgozott, majd a munkások közül is kiemelték, végül Pannonhalmára internálták. Nyilvános papi munkát többé nem végezhetett. Az állam emberi folyamatosan figyelték, családtagjai, rendtársai, barátai között ügynökök jelentettek róla.

Hogyan viszonyult mindehhez? Egyrészt

mélységes meggyőződése volt, hogy az isteni Gondviselés vezeti az életét, és bármi történik is vele, az valamilyen módon része a Gondviselés tervének.

„Bízunk Isten bölcsességében, hogy minden rosszból jót is tud kihozni” – írta munkatársának, Takáts Ágostonnak. Bizonyos mértékben jezsuita képzése is felkészítette a nehéz helyzetekre, hiszen az ignáci lelkigyakorlatokban a Király hívása, a két zászló vagy éppen a lelkigyakorlatok harmadik hete – Krisztus szenvedésének szemlélése – olyan lelkületet alakít ki a jezsuitában, amely a szenvedéseket, üldöztetést úgy tekinti, mint a Krisztushoz való tartozás természetes részét. A jezsuita rendi dokumentumok is a „kereszt zászlaja” alatti küzdelemről beszélnek.

A passiótörténeten elmélkedve 1948-ban tartott lelkigyakorlatában a megkötözött Jézust szemlélve fogalmazza meg, hogy „számunkra nem lenne tragédia, ha így megkötözve vezetnének végig az utcán. Mikor így, kontempláló lélekkel belemerülünk Jézus szenvedésébe, az ember önkéntelenül P. Csákra gondol, akit 4 évre ítéltek és civilbe öltöztetve, összeláncolva, kezét lábához kötve vezették végig Szeged utcáin. Ez az Egyház ereje, ez a kereszténység hajnalhasadása, végre mikor már egyszer egy kicsit Jézushoz hasonlíthatunk.” Kerkai számára az üldöztetés megaláztatása paradox módon nem az Egyház tragédiáját jelentette, hanem éppen a Jézusivá válás lehetőségét.

Nem a pompa, nem a hatalom, nem a földbirtokok jelentik az Egyház igazi erejét, hanem a szegények szolgálata és a jézusi lelkülettel vállalt szenvedés.

Kerkai Jenő számos alkalommal megtehette volna, hogy elmenekül a rá váró szenvedések elől. Munkatársai, barátai sokszor könyörögtek neki, hogy menjen el az országból. Nagy Töhötömnek így ír 1948 novemberében, néhány hónappal a letartóztatása előtt: „Sokan biztatnak, hogy szökjem ki, mint annyian. De ezt nem teszem, sőt Önt hazahívom, kedves Atyám. Rómában ez elintézhető lesz. Ha már halálra van ítélve népünk, álljunk mellette, és haljunk meg vele.”

Mind a börtönben, mind később a megbocsájtás lelkületével élt. Bár fájdalmasan emlékezett a börtönbeli kegyetlenkedésekre, és az utána következő tétlenségre való kárhoztatás is nagy kereszt volt számára, gyűlölet nélkül tudott élni, megbocsájtott üldözőinek. Börtönorvosa szépen foglalja össze: „A váci börtön kórházában sem szűnt meg, fáradt beteg testével, mindannyiunk számára szóval és magatartás minden módjával elénk állítani a krisztusi szeretetet, és az isteni irgalomból a megbocsájtást hirdetni méricskélés nélkül.”

Hogyan látták őt, akik közelről ismerték, barátai, munkatársai voltak? Álljon itt néhány tanúságtétel: Dr. Kovács Andor: „Szent ember volt a kis atya.” Hevenesi János SJ: „Szentéletű nagy magyar.” Ugrin József így jellemzi: „Sok nagyszerű tulajdonsága, adottsága között három kiválósága emeli őt az átlagember fölé: vasakarat, nagyszerű szervezőképesség és életszentség. E hármasság teszi őt történelmi parasztvezérré és szentté.” „Nem ismerek embert, aki jobban szerette volna hazáját és népét, mint ő, de olyat sem ismertem soha, aki alázatosabb lélekkel szolgálta volna e kettőt. Ezért is lett »szent« már életében, tisztelői előtt.” Szakolczai György: „P. Kerkai szent volt. Mindannyiunk közös mulasztása, hogy még nem kértük boldoggá avatását.”

Temetésekor Kollár Ferenc SJ provinciális a sírnál a következő módon imádkozott: „Egy szenvedő testvért elvesztettünk. Egy tehetetlen bénult atyát eltemetünk, de reméljük, hogy imádkozva közbenjáró testvért kaptunk a mennyben, és egy erős, hatalmas pártfogót kapott népünk, Mindenható Atyánk és Istenünk, fölséges színed előtt. Ezzel a bizalommal szólunk ma hozzád, testvérünk, kedves jó atyánk: imádkozzál érettünk, akik utánad következünk, imádkozzál sokat, sokat, nagyon sokat a te jó magyar népedért.” Bizony nem mindennapos, hogy egy halott jezsuita sírjánál az elöljárója, aki őt belső fórumról is mélyen ismeri, közbenjárásra kéri…

Hasonló szellemben nyilatkozott Kollár Ferenc egy késői utóda, Nemesszeghy Ervin SJ provinciális írta róla 2004-ben: „Kerkai Jenő atyát az Ausztriaitól független Magyar Provincia egyik, sőt talán legnagyobb személyének tartom életszentségében, szociális elkötelezettségében, magyarságában és apostoli munkájának eredményességében. (…) Én már arra is gondoltam, hogy meg kellene indítani boldoggá-avatási perét, mert az erényeket hősiesen gyakorolta és mindnyájunknak példát mutatott.” (Kerkai lelkiségéről, küldetéséről bővebben lásd konferencia előadásomat).

Azt hiszem, mindezek fényében a kereszténydemokrata mozgalomnak (is) értékes volna Kerkai Jenő emlékezetét őrizni, és ez a magyarországi emlékezetpolitikának is jót tenne.

A Mindszenty-emlékmúzeum avatásának kapcsán nemrégiben kirobbant vitáról is elmondható, hogy hasznos, ha történelmünk hőseire együtt emlékezünk. Az egyház és a magyarság szolgálatában a hűségnek eltérő és egymást kiegészítő útjai voltak, amelyek a maguk korában olykor drámai feszültségbe kerültek egymással. Érdemes inspirálódnunk ezen emberek erényeiből, de tanulni is a korlátaikból. Elsősorban az odaadottságukat utánozzuk, de nem kell szemet hunynunk a hibáik felett sem. Talán az egyik tanulság épp az lehet számunkra, hogy nem csak egyetlen hiteles nézőpont létezik, nem csak egyetlen formája van a hűségnek. Polarizálódásra hajlamos világunkban talán még nagyobb jelentősége van egymás tiszteletének, a másik véleményére való jóindulatú odafigyelésnek, és az állandó ellenségkeresés helyett az összekötő értékekre és együttműködésre törekedni.

Koronkai Zoltán SJ

Borítókép: P. Bíró Ferenc SJ, a Jézus Szíve Társasága alapítója, Kerkai Jenő egyik lelki mestere