Karácsony környékén debütált a Netflixen a Tőrbe ejtve krimi franchise második része, Az üveghagyma. A progresszív, main stream híroldalak ódákat zengtek róla. Megnéztük, miért is.
Rian Johnson 2018-as, Tőrbe ejtve című filmje a szó legklasszikusabb értelmében vett krimi. A Sherlock Holmes, Poirot stb. történetek vonalán haladó – ezeket gyakran hommage-jelleggel meg is idéző – sokrétű, csavaros krimi, középpontban Benoit Blanc nyomozó alakjával (a francia név egyértelmű utalás Agatha Christie Poirot-jára). Minden azonban a jelen amerikai társadalmának kontextusába helyezve, annak is a felsőbb polcaira. Harlan Thrombey-t, a dúsgazdag krimiírót valaki meggyilkolja a 85. születésnapjára szervezett zárt családi összejövetelen. Az indíték minden bizonnyal maga az örökség, a sikeres kiadóvállalat megszerzése, vagy inkább az annak elvesztésétől való félelem. A Thrombey-család tulajdonképpen csupa élősködőből áll, akik a saját erejéből felkapaszkodott sikeres apa-nagyapa „megfejésére” kondicionálódtak. Vannak köztük Trump-szavazók is (skandalum!), sőt az egyik „nyeszlett” unoka a WC-n ülve is a közösségi médiában trollkodik. (Itt emlékeztetnénk rá, hogy a baloldali narratíva szerint Trump ennek köszönhetően nyerte meg a 2016-os elnökválasztást).
Az elpuhult, elkorcsosult, elit fehér amerikai családdal szembeállítva ábrázolja a film a latin-amerikai bevándorló Marta alakját (őt a kubai Ana de Armas alakítja), aki a családfő ápolónője és legfőbb bizalmasa. Marta különös tulajdonsága, hogy egyszerűen képtelen hazudni – ilyenkor ugyanis rövid időn belül elhányja magát. Benoit Blanc nyomozó végig érezhető szimpátiával viseltetik az édesanyját is eltartó Marta iránt, noha látszólag ő is részese volt a bűnténynek – vagy csak rá akarják kenni? De ugyan miért tenne ilyet egy tisztességes amerikai család? És ki örökli a hatalmas vagyont? Nem szeretnénk többet spoilerezni, de egy minimális fantáziával megáldott, illetve az amerikai woke-mozgalmat ismerő néző azért ki fogja találni, hogy mi lesz a film végkifejlete, és ezzel együtt a fő ideológiai üzenete…
A franchise második részéről, a karácsonykor bemutatott Az üveghagymáról gyorsan kiszivárogtak azok az információk, hogy annak középpontjában egy Elon Muskra, a Tesla alapítójára emlékeztető különc milliárdos figurája áll. (Bár később, miután a marketing-bomba már felrobbant, az alkotók „tisztázták”, hogy nem is Musk, hanem egy másik különc milliárdos, pontosabban milliárdosnő, Elizabeth Holmes ihlette a karaktert). Mindennek azért is lehetett óriási marketing értéke, mivel Musk éppen ebben az időszakban vásárolta fel a Twittert, és nyitott különböző nyilatkozatokban a republikánus szavazók felé (pl. Trump „visszaengedésének” meglebegtetése) – ezzel a demokraták új közellenségévé téve magát. A milliárdos fő ellenfele pedig – meg fognak lepődni – egy afroamerikai hölgy, aki sokkal intelligens nála, de – SPOILER!!! – a fehér hatalmi gépezettel a háta mögött gonosz cégtársa kisemmizte őt.
A filmet övező marketingnyilatkozatokból az is kiderült, hogy Benoit Blanc végre egy olyan nyomozó, aki nemcsak jéghideg logikával oldja meg a furfangosabbnál furfangosabb rejtélyeket, de szerethető, meleg személyiséget is kapott. Az eddigiek alapján azért annyira nem lepődtem meg, hogy a „meleg” itt a szó szoros értelmében értendő – legalábbis erős utalást találunk erre a filmben. Félreértés ne essék: nincs azzal semmi baj, hogy egy amúgy jól működő krimiben a nyomozó történetesen meleg (végül is már Sherlock Holmes és Poirot esetében is felmerült ez), s hogy rajta kívül a szimpatikus szereplők szinte csak nem-fehérek lehetnek. Van ilyen. Csak ha a fenti megfontolásokat egy nagy, közös mintázatba rendezzük, nehéz lesz nem arra a következtetésre jutni, hogy végső soron egy, a krimi műfaji kódokat ügyesen működtető woke-kurzusfilmről van szó. Persze, tudjuk, „kurzusfilmet” is csak a jobboldal készíthet…vagy mégsem? Döntsék el Önök, ha amúgy krimirajongók, és rászánnak ezekre a filmekre bő két-két órát.
Hojdák Gergely
