A fenti cím azt az állapotot jelzi, amikor valaki hosszan gondolkodik egy döntés előtt. Sokat tűnődik, töpreng egy helyzeten, hogy megtegye-e a dolgot vagy sem? Vagy, hogy jól érti-e az egész fennforgást, vagy sem? Átgondolja a dolgot. Ízlelgeti, megrágja, forgatja. Kiköpje? Lenyelje? Kommentálja? Hallgasson? Vágjon képet vagy inkább képen? Fontolgatja, latolgatja, mérlegeli: megéri-e foglalkozni vele? Elébb van-e a világ vele? Egyszóval tanakodik magában, mint sógorral a kocsmában szokott, s tán tépelődik is, mint gyónás előtt a templomban, pedig mindig oda lyukad ki: a Jóisten mindent lát, akkor minek tudni a papnak is? Igaz, legtöbbször elég ránézni az asszonyra, hogy tudja, a papnak is kell mondani valamit. Kicsi a város.

Hát így töpreng, tűnődik az emberfia, ha valamin elakad a gondolatja. Ilyenkor legszívesebben elmenne a könyöklős gondolkodós helyre egy feles mellett törni az agyat, s felidézni a derék Descartes-ot. De úgy kérdezősen: „Kételkedjek? Mert akkor gondolkodom. S ha gondolkodom, akkor vagyok is. S ha vagyok, akkor lehet, hogy szomjas is vagyok. Ergo iszom egy sört is. De ha így nem jutok dűlőre, akkor még többet is, és lehet, hogy még Marx rémsége is felmerül, s akkor hiába a lét határozza meg a tudatot, ha a sok lét megiván elveszítem azt. S akkor hogyan tovább?”

Ezért kell a tiszta fej. Mert olykor tényleg kell egy kicsit meditálni. Mint minap egy lapíró tette, ki addig törte a fejét a vallásokon, míg kitalálta, hogy az övé a legjobb. Lehet. Ez is egy következtetés, bár e konklúzió levonása előtt agyalhatott volna még tollforgatónk, mert az tuti, hogy aki hisz, annak egy Ober van fent csak. És ezért teljesen mindegy, hogyan, milyen nyelven és rítus szerint szeretjük és imádjuk őt, ha úgy élünk, hogy betartjuk mind a tíz parancsolatát. Amin nem nagyon van mit gondolkodni, csak szépen végre kell hajtani. S akkor béke van. Béke. Ha megfontoljuk minden szavunk és tettünk mielőtt kiejtjük, megcselekedjük. Nem spekulálunk a nekünk legjobbon, hanem gondolkodunk. A köznek legjavára szolgáló forgatókönyvön például.

„Krisztus világossága” (lumen Christi) a feltámadott Jézust ujjongva hirdető felkiáltás a római katolikus nagyszombati liturgiában. Mikor tűzszentelés után a meggyújtott húsvéti gyertyát beviszik a templomba háromszor hangzik fel a „Krisztus világossága” akklamáció, melyre a hívek „Istennek legyen hála!”-val válaszolnak. És ettől nemcsak a templomban lesz fény és világosság, hanem a fejünkben is. Hogy tudjunk morfondírozni ezután is a közös szebb sorsunkat javítandó, erkölcsünket emelendő, életünket szépítendő. Advent utolsó napján itt volt a Lumen Christi gospel kórus Budapestről. Amellett, hogy méltóságot és rangot adtak a várakozás e gyönyörű időszakának – mely nem egy az ünnepek között, május 1. mellett például – fel is emelték szívünket és megtöltöttek optimizmussal. Ami ebben a világban azért valami. Ilyenkor hisszük, hogy Rodin a Gondolkodóját arról a legényről mintázta, ki felkelvén e pozícióból hazament a Hargitáról, és megsimogatta harmadik lurkójának a fejét, elmosolyodott, mert tudta vele már egyel többen vannak. A kis lurkó már „szaporulat”. Hogy megszámláltatáskor ne találtassunk híjával.