Ez a foci ragadós valami. Nem tudok szabadulni tőle, mint témától. De tán nem is akarok, hisz annyi minden jut eszébe az embernek róla. Csak úgy ne járjak, mint Móricka, akinek bármiről ugyanaz jutott az eszébe… Igaz, az én apám nőgyógyász volt, így tán nekem megbocsáthatóbb, mint az előbb emlegetett élcbajnoknak.
De térjünk vissza a lényeghez, azaz fordítsuk komolyra a szót. Focizzunk. Sulis koromról meséltem már. Ám az az időszak nemcsak az aktív cserepados szereplésemben merült ki. Sokkal fontosabbak voltak a vasárnapi meccsek a hegyen, a stadionban. A Textil játszott. A legendás utódja. A nagy csapat, amely Á ligás lett volna egyszer, 1946-47-ben, de a szövetség a plojesti Petrolult juttatta be, mondván, hogy Szentgyörgy nem bír el egy első osztályú csapatot. Kisváros. Kis magyar város. Elég a Csíkszereda a hokiban azokkal a kimondhatatlan nevekkel. Mint az Aranycsapat anno: Kiss I, Székely, Boga, Barabás, Stefán, Kiss E, Kiss L, Székely, Daragics, Sinka, Réthi, Kozma, Beder, Avram, Hadnagy.
Amikor mi jártunk ki a meccsekre a csapat hol B, hol C ligás volt. Mentünk, mert érdekelt a foci, mert lokálpatrióták voltunk, de mentünk azért a „kemény magért”
is, amelyet az igazi, a csapatot mindenhová elkísérő, másfél órán át drukkoló és éneklő ifjú gárda mellett a város értelmiségének kis gyülekezete alkotott. A fiataloktól megtanultuk a nótát, így, fonetikusan: „Édesanyám, kedvesanyám,/ csak az a kérésem:/ fodbalcipőt, fodbalcipőt,/ csináltasson nékem./ Fodbalcipőt sej-haj,/ arany stopnyit rája,/ Ez illik, illik, illik,/ ez illik, illik, illik/ a textilistára!” S ezután zúgott a Textil, Textil, hajrá-hajrá Textil! Később, miután már a régi neveket megette az idő sztahanovisták által kiélezett vasfoga, Olt Sport Klub lett a Textil. Hivatalosan. De a stadionban maradt a régi név. Volt valami próbálkozás a hajrá óescé-vel, sőt, a testvériség jegyében a rettenetesen hangzó hej, hej oszeká, hej, hej-jel is, ám hamvába is holt ez a neokazinczizmus. Maradt a régi drukkolás. Lehet, a fiatalok közül nem mindenki tudta kívülről a múltat, de érezték a gyökereket. Hiszen a szövőgyár – ahogy a városban mindenki emlegette – Székelyföld első fontos ipari létesítménye. 1879-ben alapították, és sokkal több lett, mint csupán egy üzem. Mert túl azon túl, hogy kenyeret adott a helyieknek (nőknek is!) kovásza lett a város közösségi életének. 1904-ben Klinger Henrik vette meg a gyárat és kiépített belőle egy megyét – stílusosan – beszövő háziipari bedolgozói rendszert. 1914-ben már 431 alkalmazottal és több, mint 500 bedolgozóval működött. És itt jön a foci is: „Fénykorában legendás futballcsapata, száztagú dalköre, kultúrcsoportja volt, billiárd- és sakktermeket, művelődési házat, mozigépet, könyvtárat, sugásfürdői villát tartott fent, dolgozóinak ingyenes orvosi ellátást, szolgálati lakásokat, bölcsődét biztosított. Biztos pontot jelentett a második világháborúban is: 1945 őszén több család a szövöde légoltalmi pincéjében vészelte át az aknatámadást, a dolgozók pedig vigyáztak a gyár javaira a menekülés káoszában.” (Székelyföld története) Itt vannak tehát a gyökerek. Ezért van talán ma is focicsapata a városnak. Nem is akármilyen. Csapat, melyben ugyan kevés a magyar név ma, de a város a szívén hordozza. Mint ahogy kitalálója és tulajdonosa is. Mert jelkép. Ezt érzik a helyiek is, és ezt a marhaságokat skandáló felbujtottak is. De ezt tudja a mostohából végre vér szerintivé lett anyaország is. Lásd fociaréna.
De elhagytuk közben e „beszély” fő fonalát. Szedjük csak fel, lám hová vezet, hisz tán nekünk is jó lesz iránytűnek, még ha nem is aranyból van, (azt a köpésnek tettük félre) mint ama híres Ariadnéé. Ám csak kunkorodjunk egyet még mielőtt tovább lépnénk, ha már a görögök jöttek valahogyan szóba. Mert csak itt motoszkálnak a fejemben azok az „ellendrukkerek”. Kirké jutott eszembe. Tán van valami fővárosi politikus leszármazottja, s van varázspálcája is neki, és ott áll a meccsre indulók buszánál, megérintve minden felszállót. Vadállattá vagy disznóvá változtatva őket, mint a mondák s regékben. De – ó jaj – vajh lészen-e oly bátor valaki e honban, hogy vállaljon a varázsmesterrel egy éjszakát, s ezáltal visszacsinálódjanak a metamorfizáltak ismét szelíd, s így minket is szerető emberré? Odüsszeusz vállalta egykoron, miáltal a dolgok rendeződtek is, ám született az egy éjszakás kalandból egy gyermeke, Telegonosz. Na, ez itt ma a plusz veszély, ezért nehéz az elhülyítetteket visszanormalizálni. Mert tán sikerülhetne, de benne van a pakliban a telegonosz születésének a lehetősége. Abból meg már látunk épp eleget a képernyőkön.
Húh, ez elég meredek és hosszú kunkornak sikeredett. Most már tényleg lássuk az elveszett madzagvéget. Nem beszéltem még a „város értelmiségének kis gyülekezetéről.” Akik minden meccsen ott voltak, és akik miatt – a foci és a csapat mellett – mi, suhanckorúak is jártunk a mérkőzésekre. Mielőtt neveket sorolnék elnézést kell kérnem. Én is öregszem, emlékezetem nem hibátlan, így, ha kihagynék valakit, vagy rosszul tudok valami, azért előre is elnézést kérek. Zárójel bezárva. A pályán a már jócskán pocakosodó Góga. Az öreg. De még mindig karmester. Látott a pályán. Ő is, meg a lába is. Külön-külön. Elől a tank, Csősz, a szélen Antal, a kicsi, de gyors. Ők ugranak be hirtelen. A lelátón – enyhe túlzás arra a néhány ülődeckára tán – és tényleg középen az „értelmiségi B közép.” Sztentori hangján a vezér, Aczél ügyvéd úr. Szenzációs beköpései miatt igyekeztünk a közelébe férkőzni. Darkó Zsiga (bácsi volt nekünk, mint ahogy a többiek is) cigarettázva, aztán István Tibi bácsi, ki teljes úriemberségében nézte a meccset és csak ritkán szólt, de akkor nagyon cifrát és nagyon mérgeset. Irodalmi szépségűt. Ezeket a pillanatokat nagyon lestük. Rémlik, mintha Papp Endre és vagy Papp Pista „bácsik” is ott lettek volna, de ebben nem vagyok biztos. Ám Bogdán Rajcs Zsolt bácsiban igen. Ő volt az, akit soha nem láttunk mérgelődni, sem egy hangos szót szólni. Maximum az arca lett sötétebb rózsaszín nagyritkán.
Aztán ez az idő is elmúlt. Jött Marosvásárhely, az ASA, a másik „nem szeretjük” csapat. Hajnal, Bölöni, Váradi, Fazakas, Kanyaró, Sólyom, Czakó, Kiss Madocsa, Sikó, Szöllősi, Márton, Bíró Laska. Tökmag, szűrő nélküli Carpati szipkából, apósom, ki felindulásában elordítja magát a csaló bírónak: te ló! Ennél csúnyábbat nem tudott. Mindig megfogadta, hogy nem jön ki többet. Mindig jött. Pedig tudtuk, hogy nem nekünk áll a zászló. De ott kellett lenni, mert az ASA is egy szimbólum volt.
Az igazi nosztalgia azonban a Textil marad.
A gyár is megvan még. Túlélte a kommunizmust, annak honi Néróját, Ceausescut is. Fazekas János még szinte hazajárt ide. Ceausescu már vendégségbe. De ez már az ő baja volt. Módszerváltás és a forradalomnak álcázott hátulsó pár előre fuss játékocska-fogócska óta is változtak a tulajdonosok. De a szövőgyár még működik ma is.
Örököltem pár részvényt. Kérték tőlem. Nem adtam el. Hátha még jövője is van. Mint ahogy a helyi focinak is. Bár már tényleg nem Textil (csak a lelkünkben), Sepsi OSK lett (de az a szívünkben). És már nem a gyáré. De a városé. A szentgyörgyieké. Így kicsit – mert itt születtem – az enyém is.
Pálmai Tamás
