Bár a népesedési krízis évtizedek óta az ország elsőszámú problémája, a baloldal kormányon tabusította, ellenzékben pedig félremagyarázta – értsd: szociális kérdéssé degradálta – a családpolitikát. Április óta nemzeti ellenzéke is van az Orbán-kormánynak. Őket viszont már nagyon is foglalkoztatja a téma. Esetükben nem a tények félremagyarázása, hanem inkább félreértése jelenti a gondot.
Önmagában üdvözlendő, hogy végre akad egy olyan ellenzéki párt, amelyik fontosnak érzi a fogyatkozás problémájának napirenden tartását. Egy konstruktív, megfontolandó javaslatokat tartalmazó szakpolitikai diskurzus akár a családpolitika kibővítését is eredményezheti. A Mi Hazánk képviselőjének legutóbbi parlamenti felszólalása azonban kérdésessé teszi a konstruktív párbeszéd szándékát.
Vitathatatlan, hogy a radikális párt részéről Dúró Dóra volt a legjobb választás a demográfiai kérdések reprezentálására. Fiatal, dekoratív nőként pontosan az ellenkezőjét testesíti meg a liberális média által megrajzolt, „hálószobákba kukucskáló” politikusfigurának, négygyermekes családanyaként pedig hitelesen képviselheti úgy a gyermekvállalás, mint az életvédelem ügyét. November 21-i parlamenti felszólalása alapján azonban úgy tűnik, mintha nem megolda(t)ná, hanem keresné a problémákat. Szavai szerint szeptemberben a teljes termékenységi arányszám a tavalyi 1,59-ről 1,54-re csökkent, ám a kormány mégsem tett semmit.
A pongyola megfogalmazás csak egy probléma. (Nem derült ki, hogy a tavaly szeptemberi értéket hasonlítja-e az ideihez, vagy a teljes tavalyi évet veti össze 2022 első kilenc hónapjával.) Azt viszont egy szakpolitikusnak tudnia kellene, hogy a termékenység esetében – amelyet általában az említettnél jóval nagyobb kilengések jellemeznek – egy ötszázados elmozdulás nem jelent semmit. Illetve esetünkben azt, hogy a covid bizonytalan időszaka ellenére is sikerült fenntartani a korábbi évekhez képest ígéretes gyermekvállalási szintet. Némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy Dúró Dórának hónapokkal előre meg volt írva a szövege (erre utal a kezdőmondat is, miszerint „bekövetezett, amitől tartani lehetett”), már csak a számértéket kellett utólag beírni.
Az viszont már nemcsak szakmai, hanem erkölcsi probléma is, hogy a képviselő – miközben vészhelyzetet hirdetett és azonnali cselekvést követelt – az Orbán Viktor által 2030-ra célul kitűzött 2,1-es termékenységi arányszám kérdését elintézte annyival, hogy „nem fog sikerülni”. Tény, hogy ambiciózus célról van szó, ami az összes tervezett gyermek megszületését feltételezi a jövőben. Azonban egy olyan mutató esetében, amely (ellentétben például a lassan változó létszámadatokkal) elvben bármikor jelentősen megváltozhat, egy ilyen kijelentés nem más, mint defetizmus, ami Magyarországon eddig csak a cinizmus és örök tagadás talaján álló liberális szubkultúrának volt a sajátja.
A felszólalás legérdekesebb pontja azonban az volt, amikor Dúró Dóra a családpolitikai juttatások GDP-arányos növelését követelte. A felszólalásra reagáló Orbán Balázs felhívta a képviselő asszony figyelmét arra, hogy (1) Európában a magyar családpolitika a legnagyvonalúbb, (2) a kormány a gazdasági nehézségek ellenére sem csökkenti a jövőben a családtámogatási kiadásokat, (3) azok a – Dúró által említett – statisztikák, amelyek tagadják a magyar családtámogatások értékének növekedését, nem számolnak az időközben bevezetett adókedvezményekkel.
Ami viszont a viszontválaszban idő híján már nem hangozhatott el, az az, hogy a családtámogatási juttatások GDP-arányos növelése csupán a kormány, és általában a jobboldal támogatásfilozófiájával ellentétes módon, vagyis a gyermekek után alanyi jogon járó pénzkifizetéseknek a növelése árán lehetséges. A jelenlegi családpolitika gerincének tekinthető adókedvezmények, illetve a bérhez kötött egyéb juttatások azonban az egyéni fizetéseken alapulnak, így a GDP-hez való hozzákötésük teljesen értelmetlen. Ami pedig az egészet pikánssá teszi, hogy éppen a Mi Hazánk az a párt, amelyik nyíltan ellenzi a megélhetési gyermekvállalást ösztönző politikát.
Természetesen senki nem vitatja a nemzeti ellenzék jó szándékát és hazafias elkötelezettségét. De éppen ezért joggal várhatjuk el tőlük azt, amit a liberális pártoktól már nem: a koherens gondolkodást, a szakmai felkészültséget és a felelős, konstruktív párbeszédet.
Végül mindazoknak, akik fontosnak tartják a negatív népesedési trendek megfordítását – a nemzeti ellenzéket is beleértve –, érdemes lenne tudatosítani két dolgot.
- A születésszám stagnálása vagy pláne növekedése a szülőképes korú nők számának folyamatos apadása miatt irreális. Ezért el kellene felejteni azt a rossz beidegződést, hogy évről évre a születésszámot figyeljük (leszámítva persze a kirívó eseteket), s ugyanezen okból a tízmilliós létszám fétisét is el kellene engedni. Ami reális cél, az a termékenység növelése, illetve kríziskorszakokban a fenntartása.
- Csodát a legbőkezűbb, leginnovatívabb családpolitikától sem várhatunk. Az állam csak lehetőségeket adhat, és a legtöbb, amit tehet, hogy ezeket a kedvezményeket (igény esetén) az ország teljesítőképességének a határáig növeli. De az már a családalapítási korban lévő fiatalokon és középkorúakon múlik, hogy élnek-e ezekkel a lehetőségekkel.
Kovács Erik
