Néhány napon belül a harmadik világhírű festményt öntötték le folyadékkal a klímaváltozás ürügyén tiltakozó fiatalok, de lehet, hogy mire ez a kis írás megjelenik, már a negyedik vagy ötödik ilyen esetre is sor kerül. Feltűnési viszketegség, spontán kultúrterror vagy a cancel culture új fejezete a BLM-hisztéria után?

Van Gogh Napraforgók című alkotását a londoni National Galleryben paradicsomlével, Monet legdrágább festményét a potsdami Barberini Múzeumban pedig krumplipürével öntötték le magukat éghajlatvédő aktivistáknak nevező fiatalok. Vermeer Leány gyöngy fülbevalóval című képét egy hágai múzeumban érte hasonló atrocitás. A vandál akciókat világszerte a józan többség felháborodása kísérte, s az olyan, nyíltan támogató hangvételű állásfoglalások, mint a liberális Új Szó Művészet vagy élet? című – már címében is hamis dilemmát sugalló – véleménycikke, szerencsére csak elvétve láttak napvilágot.

A globális felmelegedés ürügyén zajló akciózások sem forradalminak, sem eredetinek nem mondhatók. Ma már mindenki tudja, hogy a zöld radikalizmus nem a fákat ölelgető, ökoházakban éldegélő hippik romantikus innovációja, hanem egy társadalommérnöki célok szolgálatába állítható, internacionalista politikai termék, mint ahogy a saját testüket a múzeumpadlóhoz ragasztó, idióta tekintetű aktivisták sem hősök, hanem csak globális rendszerszolgák, akik tizenöt másodperc hírnévért bármire kaphatók. Akárcsak a jól ismert baloldali akciócsoportok (Femen, Antifa, BLM) esetében, itt is nagy valószínűséggel ún. astroturfingről, vagyis felülről szervezett pszeudocsoportok forgatókönyvszerű megmozdulásáról van szó, még akkor is, ha ezek a csoportok – az utánzás szabályai szerint – később esetleg már maguktól szaporodnak.

A látszat és a valóság, a forma és a tartalom azonban nem csak a mozgalomszerű képződmények, hanem az intézményesült, pártként működő zöldszervezetek esetében sem fedi egymást. Egy tipikus európai zöldpárt ma mondandójának maximum a negyedét pazarolja a környezetvédelemre – jelenleg épp a leginkább környezetbarát energiaforrás, a földgáz kiiktatásán ügyködve –, idejének többi részében pedig olyan dolgokkal foglalkozik, mint a népkeveredésnek, a véleménydiktatúrának, vagy a különféle perverziók és identitászavarok térnyerésének a támogatása. Mondhatnánk úgy is, hogy igazi küldetésük a társadalomszennyezés. Nevükön kívül tehát gyakorlatilag semmi nem különbözteti meg őket a korábbi kommunistáktól vagy a mai liberálisoktól, legfeljebb azok az új törekvések, amelyeket időközben pluszrakományként még feldobáltak a progresszió szélsebesen száguldó expresszére. A zöld jelző tehát többnyire a lejárt szavatosságú, a választópolgárok által időközben kiismert ideológiák átcímkézését szolgálja.

Ami baloldali/liberális/zöld szemszögből kétségtelenül zavaró lehet, az a szitán átlátni képes polgári-nemzeti középosztály erős jelenléte az aktív szavazók körében. Kisebbségbe szorításuk egy demokráciában (a tömeges migráció mellett) csak megosztó politikával – konkrétan egyrészt az őshonos középosztállyal szembeállítható csoportok aktivizálásával, másrészt egy magasabb rendűnek beállított, az altruizmusra hajlamos középosztályt szintén megosztó közügy fókuszba állításával – lehetséges. A környezetvédelem, ez az önmagában nagyszerű, nemes törekvés kiválóan alkalmas egy ilyen közügynek a szerepére.

A társadalmi csoportok szembeállítása a marxi konfliktusparadigmán alapul, s a gyakorlatban az ellenségkép-gyártás és az áldozatképzés ikerművelete révén realizálható. Maga a modell régi, csak a hasznos idióta szerepére kiszemelt csoportok változtak. A sakktáblán a világforrongani nem óhajtó fehér munkásosztályt időközben afrikai és ázsiai tömegekre cserélték, akik egyrészt gyorsan és hatékonyan manipulálhatók (ld. George Floyd és a BLM esetét), másrészt társadalmi frusztrációik, gyökértelenségük és vérmérsékletük okán sokkal intenzívebben fordíthatók az őshonos középosztályok ellen, mint a saját nemzetükbe ágyazott munkások. (Zárójel: osztályellentétek természetesen léteznek, de csak ártalmatlan kulturális jelenségként, fellángolásuk és rendezésük színtere pedig jellemzően a privát szféra.)

A mozgósító, illetve megosztó politika másik, talán még fontosabb célcsoportját a nők alkotják, akik közismerten fogékonyabbak a férfiaknál a humánus érvekbe csomagolt politikai üzenetekre, illetve akiknek egy részét még mindig indulatba lehet hozni olyan egyszerű hívószavakkal, mint konyha, szülőgép, patriarchátus, testi önrendelkezés. A klímahelyzetre alapozott, s a cinikusok által csak az ismert dinnyehasonlattal illusztrált („kívül zöld, belül vörös”) green policy számos országban, például Németországban és Ausztriában is újra nyerő pozíciókba hozta a szociáldemokrata/liberális mezben már levitézlett nemzetellenzéki tömböket és hálózatokat.

A jól bevált kampánystratégiáknak, az európai zöldpártok erős beágyazottságának az ismeretében felmerül a kérdés: mi szükség van még ezek után a mozgalmi jelmezbe bújtatott ökoradikalizmusra, és főképpen az alkalmazott eszközök ilyen mértékű eldurvulására? A felvetésre két logikus magyarázat kínálkozik. Egyrészt a mind erősebb médiazajban, az egyre ordenárébb és hangosabb megnyilvánulások korában már csak a kirívóan megdöbbentő üzenetekkel érhető el a várt kommunikációs hatás. Másrészt maguk a fő célok is radikalizálódtak, amint arra az akciók valódi (nem hivatalos) üzeneteiből, illetve ezeknek az üzeneteknek a kortárs ideológiai trendekhez való illeszkedéséből következtethetünk.

Van Gogh és Monet legismertebb képeinek a leöntése – a tettesek szerint – a környezetvédelmet szolgálta. De mit üzen ez a barbár, az ISIS szellemiségét idéző kulturális terrorakció a társadalom többsége számára? Azt, hogy ma már az emberi, s azon belül a nyugati civilizáció remekművei sem szentek. Azt, hogy elődeink legértékesebb alkotásai ma már bármilyen kamuszöveggel, magasztosan hangzó ürüggyel következmény nélkül meggyalázhatók. A Notre Dame-ot és más francia templomokat elborító lángok látványa immár a múlté: új fejezet kezdődött. Aki azt hitte, hogy az eltörléskultúra megáll a kereszténység, illetve a „fehér felsőbbrendűség” (jelentsen az bármit) szimbólumainak a felgyújtásánál, ledöntésénél vagy meggyalázásánál, az nagyot tévedett.

Mondjuk ki: ebben mindannyian nagyot tévedtünk.

Van Gogh és Monet ugyanis már a modern nyugati képzőművészet nagymestere. No persze nem a posztmodern dekadenciáé – utóbbiak a szent tehenek istálló-melegét élvezik –, de azért ők ketten mégiscsak az újkori, szekularizált Európa ünnepelt ikonjai. Pontosabban úgy tűnik, hogy csak voltak. Az ellenideológia, amivel közvetlenül is meg lehetett volna indokolni ezeket a támadásokat, egyelőre nem került kihirdetésre. Az elkövetők a klímavédelem jelszava mögé bújtak, de könnyen lehet, hogy egy laptopon vagy egy tölgyfaíróasztal fiókjában már ott sorakoznak a vétkek, amelyeket idővel – a keresztények, a jobboldaliak, a fehérek, a heteroszexuálisok vagy éppen az orosz sportolók és zongoristák után – majd a modern, szekularizált Európa fejére is ráolvashatnak. Kolumbusz és Churchill bűneit már bő két éve ismerjük, Dosztojevszkijét és Csajkovszkijét csak február óta. De biztosra vehetjük, hogy a vádlottak padján lesznek még komoly mozgások és meglepetések.

A most megtámadott festményeket üvegfal védte, amely megakadályozta a jóvátehetetlen károkozást. Bízzunk benne, hogy ennél durvább támadásokra már nem kerül sor (miként bízunk a tettesek példás megbüntetésében is), s amit még inkább remélünk, hogy a tervezettségről és szervezettségről szóló iménti hipotézisünk csupán téves megérzés, és csak néhány magányos őrült borzolta ideig-óráig a civilizált világ idegeit. A kérdés csak az, hogy áttöri-e majd valaki egyszer a helyi társadalmak és közösségek tűrőképességének is az üvegfalát. Látva az európai polgári társadalmak rohamos hanyatlását, illetve figyelembe véve azt a tényt, hogy a polgári öntudat elvileg az értékeink védelmére való képességet és szándékot is magában foglalja, sajnos könnyen lehet, hogy ez a fal egy ideje már nem is létezik.

Vagy csak mi nem látjuk, mert üvegből van? A legjobb az lenne, ha ennek nem is kellene kiderülnie.

Kovács Erik