Bizonyára sokan elgondolkodtak már, hogy mit takarhat a liberált újságírás zászlóshajójának, a 444.hu-nak a neve; erről ugyanis a honlapról szóló Wikipedia-szócikk és maga az érintett egyaránt hallgat. Lehet, hogy az elnevezés a három kedvenc ünnepnapjukat – április 4-ét, június 4-ét és november 4-ét – szimbolizálja?

Akár így van, akár nincs, nagyon is valószínű, hogy a balliberális szubkultúrában ezek a napok állnak legközelebb a szívekhez. A kommunista diktatúra születésnapjának tekinthető április 4-ét mai napig a „felszabadulás” eufemizmussal illetik, míg Trianon részükről már a rendszerváltás óta cinizmus, gúny, örömködés vagy éppen helyeslés tárgya. Ami pedig november 4-ét illeti, ez a dátum szabadságharcunk eltiprása mellett a nemzetellenes és kollaboráns magatartásnak is a szimbóluma, emlékeztetve arra a balliberális politikára, amely szintén reflexszerűen összefog bárkivel, aki pillanatnyilag éppen érdekkonfliktusban áll Magyarországgal. Egyébként miért is kellene azt hinnünk, hogy távol áll tőlük ez a nap, amikor kormányon épp ők voltak azok, akik rituális magyarveréssel kapcsolták össze a forradalom 50. évfordulóját?

Napjainkban azonban mintha zavar támadt volna az ellenzéki oldalon az említett napokhoz való viszonyulás terén, legalábbis ami április és november 4-ét illeti. A Momentum például pedig néhány napja magyar zászlóval tekerte körbe az a Szabadság téri szovjet megszállási emlékművet, a Jobbik balliberális politikusai pedig szintén az eltávolítást követelték. Vajon mi történt? Az ilyesmi eddig a radikális, jelenleg a Mi Hazánk Mozgalomban tevékenykedő jobboldali politikusok privilégiuma volt.

Szögezzük le: a 200-300 ezer ember elhurcolását, több tízezer (egyes számítások szerint 200 ezer) nő megbecstelenítését, valamint negyvenöt évnyi kommunista diktatúrát – ennek eredményeként pedig jóvátehetetlen társadalmi és gazdasági károkat – eredményező katonai megszállást a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük felszabadításnak, legfeljebb birodalmi őrségváltásnak. Így a megszállást magasztaló emlékmű önmagában botrányos és megalázó. Nyilvánvaló, hogy a monumentális obeliszk annak idején csak egy politikai alku részeként maradhatott a helyén, különben a Szoborparkban végezte volna, a többi hasonló alkotás társaságában.

Természetesen a Momentumot, s általában az egész balliberális ellenzéket hidegen hagyják az említett történelmi körülmények. Abban az évben, amikor a Főügyészség vádat emelt Novák Előd ellen az emlékmű megrongálása miatt, a Momentum még egészen mással, konkrétan egy százéves sporttörténeti álom elkaszálásával, a budapesti helyszín párizsi átjátszásával volt elfoglalva. Az olimpiagyilkosok az obeliszk mostani letakarásával akkor sem váltak hazafias párttá, ha amúgy elméletben igazuk van. A valóságban ugyanis itt csak egy szolgalelkű, behódoló akcióról van szó: ők így demonstrálták a mostanában nemzetközileg kötelezővé tett ruszofóbiát, gondolva, hogy ezzel – járulékos nyereségként – majd a szuverenista politikájára büszke magyar kormányt is kellemetlen helyzetbe hozzák. Akárcsak a budapesti olimpia megfúrásakor, most is csak a szokásos nemzetközi vállalásukat teljesítették, ezúttal szó szerint a magyar zászló leple alatt.

De hogyan érinti mindez a magyar–orosz kapcsolatokat? Mindenekelőtt látnunk kell, hogy Orbán Viktor két éve – azzal, hogy a megszállási emlékművet megszállási emlékműnek nevezte – már felvállalt egy nemzetközi konfrontációt az ügyben. Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő akkor határozottan, sőt ingerülten reagált a magyar kormányfő szavaira, s lényegében megismételte a kommunizmusból ismert történelmi narratíva főbb állításait. Ugyanakkor jelenleg a magyar kormány az egyetlen Európában, amely a józan ész alternatíváját képviseli a mind őrültebb háborús pszichózissal szemben, nemet mondva Ukrajna permanens felfegyverzésére és az orosz nemzettel szemben gyakorolt – a sporttól a magaskultúráig érvényesülő – globális eltörléskultúrára egyaránt. Ha most a kormány helyt adna a Szabadság téri emlékmű eltávolítására vonatkozó provokatív követelésnek (amit egyébként a hasonló térségbeli precedensek árnyékában most viszonylag feltűnésmentesen megtehetnénk), az alapjaiban rengetné meg ezt a karakteres, sokak által irigyelt külpolitikai pozíciót. Röviden tehát: bár az emlékmű léte kétségtelenül sértő, annak további sorsa jelenleg nem lehet vitatéma.

A Szovjetunió és a jelenlegi Oroszország közötti párhuzamok erőltetett hangsúlyozása az október 23-i ellenzéki tüntetéseknek is visszatérő eleme volt, s ez a közelgő november 4-i megemlékezéseken valószínűleg még inkább így lesz. Ahogy a Momentumnál, úgy a balliberális tömb többi pártjánál sem merül fel a gyanú, hogy nemzetellenesből hirtelen szuverenistává lettek volna, ellenkezőleg: a semmiből keletkezett ruszofób identitásuk csak globalista beágyazottságukat bizonyítja, aminek külön bájt ad, hogy épp a forradalom leverésében és megtorlásában szerepet játszó kommunisták politikai (s biológiai) leszármazottai álltak a mostani hecckampány élére.

De mi a helyzet a 444-es ünneptrió harmadik tagjával, Trianonnal? Nos, az elmúlt napok ezen a téren is hoztak némi fejleményt, méghozzá nem is akárhonnan: Gyurcsány Ferenc édesanyja halálának az évfordulóján tette közzé nézeteit a legnagyobb magyar tragédiáról. A magyarokról, akiknek fáj Trianon, így ír: „Imádkozunk Trianon elvesztése miatt, ezzel fekszünk, kelünk. Aki magyar, velünk tart!” A megoldásról pedig imígy: „Megint mások meg megemésztették a megemészthetetlent. Meggyászolták. Nem felejtenek. De tanulnak és mennek előre. Nem érzéketlenek, de elfogadták azt, amit nem lehet megváltoztatni. Vannak, aki a jövőt keresik, már nem siratják minden nap a múltat.”

Egyfelől lemondóan legyinthetnénk az együgyűen gúnyos mondatokat olvasva, felidézve a december 5-ét megelőző kampány feledhetetlen szégyenét. Másfelől nem lehet nem észrevenni, hogy a megoldás tekintetében Gyurcsány pontosan úgy beszélt, mint a nagyon sok mérsékelt jobboldali. Tehetséges ember, aki ugyanazzal a rutinnal lengeti a korbácsot, mint a mézesmadzagot.

Pedig lehet, hogy ebben a kérdésben sem Gyurcsánynak, sem a mainstream jobboldalnak nincs igaza. Trianont ugyanis nem kell feldolgozni, mert az feldolgozhatatlan. A 93 ezer négyzetkilométeres Magyarország maga az abszurditás, ráadásul Trianon nem egy esemény, hanem egy folyamat, ami a magyar kisebbségek elnyomásával ma is töretlenül folytatódik. Trianon tragédiájával együtt kell élnünk, mert ez a történelmi örökségünk. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy a negatív érzelmeket az elszakított magyarságot szolgáló cselekvéssé konvertáljuk.

De ilyenekről már aligha olvashatunk majd a 444 oldalain.

Kovács Erik